<

Esterházy Péter

A képíró

Megnyitóbeszéd Hegedûs 2 László kiállítására

2000. október 21–november 26.

A kiállítás-megnyitó nem az õszinteség temploma, de azért le akarom írni, ki akarom mondani, nem szeretek kiállítást megnyitni. Nem utálom, mint a kukorica gölödint, de húzódzkodom. Van a megnyitókban valami túl kellemes, megnyugtató, jól nevelt – többnyire ellentmondásban avval, amit megnyitnak. Elõbbi formalitás, utóbbi forma. A legrosszabb persze ha még a formalitást sem tartjuk meg, ahogy most. Ily gyerekes trükkel ezt nem lehet megúszni. Biztatásul szokták az ódzkodónak mondani, hogy mondhatsz bármit, olvass föl valamit a Háború és békébõl. Ezen azért elgondolkodtam.

Tényleg elkezdeném most a Háború és békét, és az évek során, megnyitóról megnyitóra haladnánk a regényben elõre.

Föl sem merült bennem, hogy ne nyitnám meg ezt a kiállítást, nem hiúságból, hogy egy ilyen jelentõs esemény körül fontoskodhatom, hanem mert amiképpen nem szeretek megnyitni, azonképpen nagyon szeretem és becsülöm Hegedûs mûvészetét.

Azt nem állítom, hogy elfogulatlan lennék, mert én is, pontosabban a szövegeim is érintettek itten, aminek külön örülök. 20×20×1 cm-es fekete felületbe olvadó E.P.-szövegek (kékszakállú). Mindig is szerettem volna fekete felületbe olvadó kékszakállú lenni. Ez olyan konkrét. Konkrétnak lenni jó. Rozsdás lemezen E.P.-szöveg. Használnak. Jó érzés használtnak lenni. Mintha valaki – hogy személyeskedjem – lemásolt volna. Cincálnak, szétszednek és összeraknak – telik-múlik az élet. Telik.

Hegedûsnek erõs köze van a szóhoz, a szöveghez, mert köze van az észhez, az intellektuálishoz, ám megnevezni nem szóval nevez meg. Az õ beszéde másféle beszéd. De folyamatosan emlékeztet arra, hogy nézni csak ésszel lehet. Emlékeztet arra, hogy a XX. században, nemcsak a szó, a szó kimondása lett kétséges, hanem a kép is (tandorisan bennhagyhatnám az elgépelést: a kéj is), a pillantás is. És ez ugyanaz a kétség, egy kétség van.

És sok kétségbeesés. Mit látunk? Látunk-e? Ugyanazt látjuk-e? Az én Istenem a te Istened-e, satöbbi. Ugyanannak a kérdésnek az orcái. Tengerész kiegészítõkkel, böhöm és fragil, egy németalföldi zsánerkép lehetetlensége és megvalósulása. Azt, ami más, igyekszünk ábrázolni, amit nem lehet. Hegedûs képein látom, látni vélem, hogy ugyanarról gondolkodik.

Az alma álmát álmodjuk, vászon, akril, 93×137 cm. Az alma én vagyok. Ahogy ama férfi is, aki nõ a „A nagy...” sorozatból. A nagy nucifraga caryocatactes. Mint jól tudjuk: fenyõ szajkó. A cilinder alatt a tekintet rémült? kiábrándult? vagy csupán okos? figyelmes? És a hozzáillõ száj. Illõk és illetlenek. Hegedûs illeszt és illetleneszt.

A Magritte-t idézõ Fax a tengeren túlról képrõl jutott eszembe, elég sok áttéttel, Ernst Jandl. Ernst Jandl és az õ nyugodtsága. Hogy van (volt), lett egy nézési módja, amely nem valami kimunkált biztonságosság, hanem reflex, szenvedély, kiszolgáltatottság, magány és tehetség és következetesség, ezzel a pillantással néz nyugodtan körbe és lajstromozza a világot.

Úgy érzem, Hegedûs is ilyesféle nyugodtsággal veszi számba és egyszersmind teremti a világot. Hogy errefelé mozdul el a mûvészete, valami teljességigény nyugodt bejelentése ez a kiállítás is. Totalitás és kicsiség, intellektualitás és érzékiség.

A képek igen erõsen kapcsolódnak egymáshoz, Hegedûs újabb s újabb rendekbe állítja a tárgyakat, a tárgyait, a cseresznyéket, kettõ, egy, három, a dominókat, feketén és aranyozva, az almákat, a gombokat, a krumplikat, a csillagos eget. Meg a vetési ludat.

És azt is szeretem benne, hogy minduntalan ugyanannyi esztendõs, mint én. Eddig legalábbis így volt. Most ötven éves. Ez a nagy kiállítás mutatja: ünnep ez.

Eh bien, mon prince. Genova és Lucca most már nem egyéb, mint Napóleon „jószága”. Figyelmeztetem: ha azt állítja, hogy nem lesz háború, ha még mindig megengedi magának, hogy mentegesse ennek az Antikrisztusnak (szavamra: én hiszem, hogy az) minden galádságát, minden erõszakoskodását, akkor nem ismerem többé, akkor nem barátom – vagy ahogy mondani szokta –, nem „hûséges rabszolgám” többé. De azért isten hozta, isten hozta. Látom megijedt tõlem, foglaljon helyet és beszéljen.

Így szólt 1805 júliusában a híres Anna Pavlovna Scherer, Marija Feodorovna cárné udvarhölgye és bizalmasa, ezzel köszöntve a magas rangú, méltóságteljes Vaszilij herceget, aki elsõnek érkezett estéjére. Anna Pavlovna néhány nap óta köhögött, ahogy õ mondta grippéje volt (a grippe akkoriban még új szó volt, csak kevesen használták). Valamennyi meghívóban – melyeket parádés inassal küldött szét délelõtt – szóról szóra ugyanazt írta:

„Ha nincs jobb idõtöltése.”