<

Fekete Vali

Kérek egy szimplát...!

avagy Hegyi Csaba Szimpla realizmusa

2000. november 16–december 10.

Elõször is önvallomással kell kezdenem: Hegyi Csaba kiállítását december 10-én délután néztem meg Pécsett. Már hetek óta készültem, egyszer hoppon is maradtam, lévén, hogy a galéria – nyílván anyagi okok miatt – hétköznap csak 12 órától fogadja a látogatókat.

Nos, a végén maradt az utolsó pillanat. De alighogy beléptem, azt hittem mégis elkéstem: a galéria két kiállítóterme csaknem üres. Az egyik teremben egymással szemben mindössze két kép, igaz jelentõs méretû: A sátán kecskéje (250×200 cm, akril, vászon, gumilabda, alumínium), vele pontosan szemben A pokol tornásza (290×190 cm, olaj, vászon).

A másik terem fõ falán tizennégy (egyenként 40×30 cm-es, olaj, papír, vászon) kisméretû táblakép, egymás mellett és alatt szinte összezsúfolva az egyébként üres teremben. A szemközti kisebb falra festve önidézet: A világ végtelen, mert nincs kontúrja. Alatta a kép (freskó-typo) címe: A világ vége kontúrja. Szóval az ember elõször is azt hiszi, bizony elkésett, már csak a kiállítás egy része van fent, a többit szorgos kezek máris elhordták. De rögvest kiderül, épp ellenkezõleg: két szorgos kéz és egy nyugtalan elme nemhogy leszedte volna már, inkább elrejtette azt, amit még láthatnánk. Hogy mit, ez bizony csak a gondosan írt-tervezett-szerkesztett-támogatott katalógusból (ára: 780.–Ft) derül ki. Eszerint Hegyi Csabát a mûfaji sokszínûség és ötletgazdagság jellemzi: festmények hagyományos eszközökkel, installációk a legváltozatosabb formákban (WC ülõkétõl az úszógumin át a kályhacsõig), fotók (önálló alkotásként és mint performance-ok dokumentációi), tipográfiai kísérletek. Vagyis egyszerre két kiállítást láthatunk: egyet a teremben (a tapasztalati-), egyet a katalógusban (a látható, de meg nem tapasztalható, „imaginárius” világ részeként). Hát mitõl lenne szimpla ez a realizmus?

És valóban mitõl is szimpla, és mért éppen realizmus? Mit is jelent ez a két szó?

Az értelmezõ szótár szerint:

Szimpla: 1. Csak egy sorból, egy rétegbõl, stb., álló. 2. egyszerû, jelentéktelen, mindennapi./ ill. könnyen áttekinthetõ, elvégezhetõ.

Realizmus: 1. (Irod./Mûv.): A valóság lényegének ábrázolására törekvõ mûvészi irány. 2. (FilTört.): Az általános fogalmaknak reális és magukat a dolgokat megelõzõ létet tulajdonító középkori skolasztikus filozófiai irányzat. 3. (sajtó) Reális gondolkodásmód.

Ezek után azért nem átallottam megtekinteni a mûvészeti lexikon definícióját, miszerint a realizmus esztétikai és mûvészettörténeti szakkifejezés, amelynek értelmezése körül állandó vita folyik. (Hát igen, azt hiszem, helyben vagyunk, ez a kiállítás is erõsíti a realizmus vitatható voltát.) Ugyanis, mint írja a lexikon, egyszerre használják a valóság mûvészi tükrözési módszere és meghatározott stílus megjelölésére. A mûvészettörténeti szakirodalomban gyakran a naturalizmus szinonimájaként szerepel, amikor a valóság nyers bemutatását vagy a természethûségre való törekvést értik rajta. Mint ilyen, végighúzódik a mûvészet történetén, hiszen beszélnek gótikus realizmusról, holland realizmusról, a társadalmi kérdéseket boncoló ága a kritikai realizmus, no és ismeretes a szocialista realizmus is. Mostantól pedig beszélhetünk (legalábbis a terjedelmi korlátokon belül!) szimpla realizmusról is, mint Hegyi Csaba önálló kiállításának címérõl, ami, mint kiderült, nem is olyan egyszerû. A katalógusból idézve: „Mit jelent az, hogy szimpla realizmus”? – kérdezi Horányi Attila, mint Hegyi beszélgetõtársa. „Egyszerû valóságot., egyszerûen a valóságot. (...) Amióta fiam született, világossá vált, hogy ez maga a valóság.” És a késõbbiekben kifejtve azt is megtudjuk: „Az embernek nincsenek konkrét bizonyosságai a valóságról, tehát nem mondhatjuk, hogy az élet az egy álom, miként azt sem, hogy nem az.” (Hm, csak egy ugrásra vagyunk Csuang-ce-tõl, meg a lepkéjétõl (i.e. IV.sz.), keresztül az egész kultúrtörténeten úgy Descartes-ig, majd Kanton, Hegelen, Schopenhaueren, Nietzschén át eljutva Freudig és Lacanig, akik egyebek mellett mind a valóság-álom mibenlétén gondolkodtak, mi mást is lehetne válaszolni erre a kérdésre?)

„A realizmust, annak néhány remekmûvét mindig hihetetlenül megdöbbentõ élmény tárgyi valójában látnom. (...) Abban az értelemben reálisak ezek a képek, hogy az élet mélységét és nagyságát sugallják, de abban nem, hogy mindennapiak lennének. (...)” (Nos, mint láttuk a realizmus definíciójaként sosem szerepel, hogy a mindennapi, a szimpla viszony igenis bír ilyen jelentéssel. Vagyis akkor úgy kell érteni a kiállítás címét, hogy ellentétben azokkal a képekkel, amelyeket Hegyi Csaba, mint a realizmus alkotásait oly nagyra becsül, mert az élet mélységét hivatottak kifejezni, saját képeit csak szimplán realistának, mindennapian, hétköznapian reálisnak tartja. És ezt velünk is tudatja rögtön a címadáskor. Micsoda kishitûség ez?!)

Nos, egyre több és több vonatkozás közelít, és ugyanakkor távolít is a kiállítástól.

De tegyük félre a katalógust, amelyet fellapozva hiányérzetünk nemhogy csökkent, de nõttön nõtt a kiállítással kapcsolatban. Ugyanis a katalógus a kiállítottak mellett valóban bemutat olyan mûveket, amelyek valós (fizikai értelemben) ismeretében egy sokkal színesebb, izgalmasabb, ötletgazdagabb alkotó image-a bontakozhatna ki. Így aztán valóban szimplának érezzük a kiállítást és folyamatosan a hiányérzetünkkel küszködünk.

Jobb híján megpróbálkozunk azzal, hogy ideológiát kovácsoljunk a nagyterem két képéhez A sátán kecskéje (kutyája helyett) és A pokol tornásza (tornáca helyett) címûekhez.

Egymással szemben, egyformán jelentõs méretben, egy nagyon is sötét pokoli tónusú kép, amelyet mégis komikussá tesz a kirajzolódó kecske kontúrja és vele szemben egy konfetti-pöttyösen színes kép, közepén a rózsaszín, kaján vigyorú tornász, mintegy fittyet hányva az egészre. Az egész mire? És itt az ember megáll, tekintete A pokol tornásza jobb oldalán, fenyõk között és szakadék szélén álló reális emberalakra téved (mint a katalógusból megtudom, valós élmény a kép alapja!): és ebben a miliõben, itt, épp ezt a két képet vizsgálva eszünkbe jut a dantei ember, az élet útjának felén, aki a nagy sötétlõ erdõbe jutva, mivel az igaz utat nem lelé, a szakadék szélén egyszer csak szembetalálkozik a A pokol tornászának bárgyú vigyorával, a csupa rózsaszínnel. Meg egy kecskével, aki nem kutya, nem a sátán kutyája, csak a kecskéje, de mint ilyennek, akár egy ördögnek, szarva van. (És bár a katalógus többször is megerõsít minket a szándékolt fintorról, hogy tehát nem egy félelmetes eb ez, csak egy kecske, azért ha máshonnan nem, népi hiedelmekbõl köztudott, hogy a kecskének még akár több köze is lehet az ördöghöz, például a boszorkányszombatok állandó részvevõjeként.) Szóval eddigre már megtapasztaljuk a poklot, amely olykor mennyországnak is álcázhatja magát, s látjuk, hogy minden azonos, vagy épp nem az önmagával. A jel jelentése éppen azáltal erõsebb, hogy nem azonos azzal, amit jelöl. Különösen, ha kihasználja a nyelvi sztereotípiák, megrögzült nyelvi elemek, szintagmák sérülékenységét, a rajtuk esõ vagy ejthetõ hibát, vagy azt, hogy ha a nyelvi kreativitás megváltoztatja ezek egy-egy elemét, akkor egy új, de csak az elõzõ ismeretében érthetõ-élvezhetõ jelentés jön létre. Ez a jelölõ szempontjából duplafenekû jel-jelölt-jelentés reláció. Így van ez A pokol tornászával, A sátán kecskéjével, s a további 14 szigorúan négyzetes formába rendezett kép szinte mindegyikével.

Az utóbbiak, amint alkotójuk a katalógusban elmondja, valamely módon összetartoznak és kiegészítik egymást. Véleményem szerint (s ezt az interjút készítõ Horányi Attila véleménye is megerõsíteni látszik) inkább gyengítik. Ugyanis volt szerencsém látni májusban a párizsi Magyar Intézetben Hegyi Csaba három alkotását (Kénnel mosom a fejem, kézzel törlöm a kezem; Világbegyedem-tánc; Hull a ház), ahol másik hat pécsi mûvésszel állított ki. Bizony a képi megfogalmazás és a nyelvi játék/lelemény együtthatása erõteljesebben mûködött a külön-külön szemlére tett képeknél. (Megjegyzem, azon francia barátaim is lelkes közönsége voltak Hegyi képeinek, akik egy kukkot sem értettek a címbõl. Lehet, hogy a képek csak úgy „szimplán”, önmagukban is beszédesek?)

És zavarba estem a tizennégy kicsi kép együttes folthatásától, miközben keresgéltem az oldalsó falra kiírt címeket. És nehezemre esett megtalálnom a május óta kedvelt Hulla a házat, vagy a Világbegyedem táncot. Igenis külön helyet és teret követeltek volna maguknak!

Az, amit Hegyi csinál, koránt sem realizmus. Világképe posztmodern: „semmi sem azonos már önmagával”, „a kifordult világ” nem melankolikus, sokkal inkább groteszk paródiája.

Amit csinál, talán a concept-arthoz áll közel, de láttunk már ilyet a szürrealistáknál, a dadánál, betûs/tipografikus kísérletei (ebbõl itt csak egyet látunk és nem is a legjobbat, amennyiben a katalógus mézesmadzag-kiállítását – „Ilyen is lehetett volna” – tekintjük) pedig a futuristákig nyúlhatnak vissza. Nagy elõdök...

De semmi kedvem beletuszkolni valamilyen irányzatba, s ezt talán neki sem kellene elkövetni saját magával. Attól tartok, Hegyi a kiállítás koncepciójának kitalálásakor saját dugájába dõlt: kitalált egy frappáns címet, hogy aztán kénytelen legyen koncepciót konstruálni a kiállításának. Én egy szimpla kiállítással megelégedtem volna, szöveg, elmélkedés, magyarázat, koncepció nélkül... Hiszen minden kép és a hozzájuk tartozó cím önmagában hordoz koncepciót, amely számunkra egy izgalmas kiállítás lehetõségét nyújtja. De a sok ötlet, koncepció-konstrukció kioltja egymást. Ennek a kiállításnak az az egyszerû realitása, hogy a pécsi Kisgaléria falai csaknem üresek, s az ember egy kicsit átverve, hiányérzettel távozik.

Én igenis szeretném látni Hegyi Csabától azt a kiállítást, aminek a lehetõségét immár ismerem (katalógus!), sok érdekes, változatos, gondolatgazdag vagy épp csak ötletes mûvet csak úgy egyszerûen, szimplán, reálisan...