<

Fekete Vali

Csend-élet: A lakás

A 90 éves Lucien Hervé fotókiállítása

2000. november 10–december 23.

Aki egy kicsit is ismeri Párizst, annak agnès b.-rõl egy ruhamárka, menõ cuccokat áruló butikok sora jut eszébe, ahova a magunkfajta csak nézelõdni tér be, vásárolni ritkán.

Ebben a galériában és az ismert butikokban két dolog a közös: a tulajdonos és az a tény, hogy elsõsorban nézelõdünk bennük. (Jelen galéria esetében pedig még csak nem is érzi magát hátrányos helyzetûnek az ember.)

Az esti vernisszázson szabálytalan emberek találkozója, akik lényegében tizenhárom alkotó kiállítására gyûltek itt össze a fotómûvészet hónapja alkalmából. Szabálytalan kiállítás ez: össze nem illõ stílusok keverednek. A kiállítás, talán éppen az említettektõl párizsi, nagyon is párizsi. Nem hiába választották mottójául az ismert sláger sorait: „Toi, Paris, tu m'as pris dans tes bras” (Te, Párizs, a karodba vettél) Minden kép valamiképp párizsi hangulatot áraszt: a hajnali metrón fáradt, égõ, vörös szemekkel utazó fiatalok spleenje (itt a Beaubourgtól egy utcányira különösen) épp úgy, mint a számítógépes digitalizált fotózás l'art pour l'art aranyhala, vagy a tavaszi párizsi parkok nálunk csak majálisra emlékeztetõ látképe. Ezt a párizsi hangulatot garantálta a megnyitón játszó harmonikás a rue Mouffetard sarkáról. A falakon képek, alattuk nevek sorjáznak: Jean-Christian Bourcart; Denis Dailleux; Denis Darzacq; Louis Jammes; Thierry Lefébure; Roberto Martinez; Martin Parr; Pierre Reimer; Paul Seawright; Georges Tony Stoll; Massimo Vitali. Egy-két kép egy-egy alkotótól. Szerényen tündökölnek a fotómûvészet doyenje, Lucien Hervé kiállításának árnyékában.

Lucien Hervé Elkán László néven született Budapesten. Franciaországban 1929-tõl él.

1948-ig festészettel foglalkozott, majd 1948-ban eljegyezte magát a fotómûvészettel. Ez a frigy olyan jól sikerült, hogy Le Corbusier együttmûködést ajánlott fel neki, amikor meglátta a marseille-i Unité d'Habitationról készített felvételeit. Le Corbusier valamennyi épületét õ fényképezte, munkái számtalan kiadványban és kiállításon szerepeltek. Hervé épületfotói nem üres tereket mutatnak, hanem megidézik az életet, amelynek tereként építõjük szánta õket.

„A fényképész azt reméli – írja 1968-ban magyarul is megjelent mûvében (Építészet és fénykép, Corvina Kiadó, Bp., 1968) – hogy apránként megszerzi magának a világ sokféleképp megnyilvánuló teljes látványát. A világ mindenben benne van.”

És valóban: Hervé nemcsak a különféle építészeti formák, épületegyüttesek tisztán geometriai formáját, az épületek és a bennük foglalt vagy õket körülvevõ tér viszonyát mutatja meg, de egy-egy árnyék, fénytörés, metszéspont, a teret az objektív lencséjén át szemérmes kíváncsisággal befogó tekintet iránya (ha tetszik a szempontja) az élet-világot mutatja. Az épület létrehozójáét, azokét, akik benne élnek, dolgoznak, és a mûvészét, akinek tekintete jelentést ad, világot teremt.

Amikor kiállítása fõ témájaként bevezet minket saját lakásába, ahol 1957 óta él, beenged minket az intim élettérbe, s megmutatja, hogyan válhat a mindennapi élet tere, a tér szegmensei tárgykapcsolatuk révén vagy önmagukban, önálló jelentéshordozóvá.

Technikája, mint azt maga is vallja a kiállítást kísérõ írásában, a közelítés, a látvány feldarabolása, amely egyfajta csendéletkészítés az õt körülvevõ világról. A világról, amely néma (vagy ha a francia szóval játszunk halott, élettelen) tanúja a körülötte, rajta, vele, benne zajló életnek. A mester nagy, színes tablókban láttatja élettér-töredékének darabjait, és fedezi fel a minden dologban benne rejlõ szépséget, a lehetséges szépség jelöletlenségét: egy szõnyegsarkot a vöröslõ padlón; a Mondrianra emlékeztetõ téglalapokat egy konyhaasztalról lelógó terítõn; ajtókeretet, nap mint nap látott, de soha meg nem nézett geometriai formaegyüttesében, a sarkok találkozásában; a csempék szögletes hidegségén a mosdó finoman megtörõ ívét. És itt a tükör, s a kép a tükörben maga a mûvész.

A galéria nagytermének fõ falát A lakás (l'appartement) fotóegyüttes határozza meg. Szemben vele közepes, de inkább kisméretû fotók: épületekrõl, házakról, terekrõl. Kicsi, fekete-fehér, puritán egyszerûséggel láttatott kint. Szemközt vele a lakás, a bent, színes részleteinek tablói. A lakásé, amelyet elsõ pillantásra, immár több mint negyven éve, szörnyen fehérnek és nevetségesen lecsupaszítottnak talált. Az elsõ dolga az volt, hogy megmentse ezt a teret. Le Corbusiert követte: a szín nem arra való hogy dekoráljon, hanem, hogy létrehozzon egy új értéket az üresség meghódításában. Így látjuk egy adott metszéspontban a falon futó sárga és fekete csík teret megosztó, ha tetszik, a teret csendjébõl felrázó metszéspontját. A felvételek 1980-tól napjainkig tanúskodnak a belsõ, intim tér felfedezésének kalandjáról. Ahogy már korábban idézett mûvében írta:

„Az épület részei kompozícióvá egyesülnek és szétválnak, annak következtében, hogy mi magunk is mozgunk körülötte-benne, s hogy közben a szemünk is ide-oda mozog. Változnak tehát a perspektívák; a részletek beilleszkednek az egészbe és újra önállóvá válnak.”

A két szemközti fal egymásnak ellentmondó képi megfogalmazásai az alkotó (és a befogadó) szubjektumából fakadnak: a külsõ világ emlékképeit lefordítjuk a hozzá képest csekély szubjektum mikrovilágára, lekicsinyítjük, hogy befogadhatókká váljanak. Szemben a személyes tér, a lakás („az én házam, az én váram”) elemeivel, amelyek nap mint nap körülvesznek, meghatároznak minket, világunk részei. Az egyén életének jelentõs részét ezek között a tárgyak között tölti. A mester lakás részletei még inkább leszûkítik a teret, a mûvész az objektívjén át fedi fel kallódó esztétikai minõségeit, miközben a színek, a fények, az árnyékok kölcsönhatása egy otthonos otthonról vallanak, amelyben aki lakja jól érzi magát.

Mindezen túl pedig Lucien Hervé munkái csodálatos példái a mindig nyitott, kíváncsi, felfedezni vágyó mûvészi szellemnek, akit sem kora, sem egészségi állapota nem gátol meg abban, hogy más- és más minõségeiben lássa és láttassa az õt körülvevõ világot.

A kint után (és mellett) a bentet.

Szomorú à propos-ja a kiállításnak, és egyben tisztelgés egy szintén nagy tehetségû fotómûvész elõtt, hogy ugyancsak itt szerepelnek fiának, a néhány hónappal korábban elhunyt Rodolf Hervé-nek képei is. Hét fotó, mind a hét az Eiffel-toronyról, Párizs unalomig ismert és idézett szimbólumáról. Mégis a fekete-fehér fotók izgalmassá teszik a tér és a szerkezet viszonyát. Feltárják azt a szerkezeti ritmust, amivel ez a hatalmas konstrukció mégis könnyed marad.

„Az ember a mûvészetben érzelmeit közli. – írta Lucien Hervé. A mûvészi alkotás jelzéseivel továbbítja üzenetét kortársainak, a túlélõknek és az utódoknak, így hatása átsugárzik téren és idõn.”