<

Gábor György

Ember a toronyban


Elhangzott Rómában, 2000. november 24-én, Lévay Jenõ Munkácsy-díjas grafikusmûvésznek a Palazzo Falconieriben (Accademia d'Ungheria in Roma – Római Magyar Akadémia) rendezett kiállításának megnyitóján.

Minthogy súlyos földi zarándoklatunk ideje véges, s különösképp, hogy jelen pillanatunk – az örökkévalóság alá rendelõdve – mint utolérhetetlen pillangó száll tova, kéretik, hogy e kavargó zajlásban becses figyelmüket fókuszálják szerény alázattal a zsidó-keresztény hagyományra. Az ember mérhetetlen hiúságában s nagyravágyásában egykoron tornyot (la torre) épített vala, hogy teremtményi határait áttörve feljusson az egekig, s a mindeneket teremtõ Istennel váljék egylényegûvé. Ámde az Örökkévaló – a maga rendíthetetlen szigorával és különös iróniájával – nem akármilyen büntetést mért felfuvalkodott teremtményére: alászállt, s összezavarta (héberül: balal) a toronyépítõk beszédét. A szituáció mintha Ionesco valamely ötezer évvel késõbb megírt darabjából lenne (pre)kölcsönözve. (Ne feledjük: a temporalitás, e zajló kontinuum a Gondviselõ számára egyszerre és egyidejûleg örökös jelen csupán!) Ámde próbáljuk csak vizualizálni azt, amint tégla, meszesvödör és lapát megannyi nyelven próbál gazdát cserélni, eljutni rendeltetési helyére. Az eset drámai következményeit aligha kell felidéznünk, hiszen mind a mai napig (hetedíziglen) megszenvedjük azokat.

Idõvel az ember sok más tornyot alkotott kedvére: messzi távolba fényeskedõ világítótornyot és Eiffel-tornyot, ellenségnek kedvét szegõ, vitézségnek s virtusnak példát adó õrtornyot és televíziós átjátszó tornyot, magasba törõ, egeket karcoló templomtornyot és pokoli tornyot, a végtelen horizont élményét nyújtó kilátó-tornyot és ferde tornyot. Megtanult toronyiránt haladni, toronyóra ütésébõl tájékozódni és toronyugróként jeles alkalmakkor nemes vetélkedõben megvívni a másikával. Lett híres toronyõrünk (Quasimodo), az életét egy magányos toronyteremben megálmodó hercegünk (Calderon: Az élet álom) és egy toronyszobában csipkerózsika-álmot szunyókáló királykisasszonyunk (Bella Addormentata nel Bosco). A torony allegóriává vált, metaforává, atavisztikus jelképpé, fallikus szimbólummá

S most, végre-valahára, Múzsák, ujjongjatok, perdüljetek táncra, zengjétek dalotok: immáron nekünk, a Falconieri-palotától ölelt kis rónaság lakóinak is lett toronyõrünk. Volt, ki az emberélet útjának felén jutott el a mélység bugyraiba, s van, aki (kicsit már talán túl is azon) érkezett el a kápráztató magasságokba. Önmagába zárkózó magánya, elefántcsonttornya csupán csak afféle látszat, rejtõzködése senkit ne tévesszen meg. Vándor, ki erre jársz, s nyugovóra hajtod fejed az úrnak és szolgának egyaránt kijáró siesta idején, vagy amikor álom-herceg éjszaka kopogtat ajtódon, tudd, s ne feledd, hogy feletted a légbe nyújtózó csöppnyi kis játékos tornyocskában (mintha csak éppen erre a célra és éppen õneki alkotta volna meg egykoron Borromini zsenije – a temporalitás ismét jelentõségét vesztette) valaki elõtt a látóhatár kitágul, s fürkészõ szempár vizslatja a messzi távolt. Ám a bensõvé tett magány – nevezzük ezt origónak, archimédeszi pontnak, a kozmikus mindenség középpontjának – a toronynak, a „Világ Oszlopának” rejtekébõl egyszeriben kipillant önmagából, ki az „Ég Ablakán”. S amit a látó vigyázó szemeivel láthatóvá tett számunkra, az semmi más, mint önnön „imago mundi”-ja: a folyton születõ kép élménye. A horizontális élmény a lélek belsejében vertikális mélységekbe transzponálódott. Ám mintha a torony eközben – egyszerre allegóriaként, metaforaként és fallikus jelképként egyaránt a papír hófehéren tiszta, szelíd és szemérmetes kétdimenziós síkján atavisztikus rést vájt volna, Földanya vagináját, le egészen a magmáig.

Barátaim! Induljunk el a lélek csigalépcsõjén, fel a toronyba, s nézzünk körül. A szélesen hömpölygõ panoráma sokat sejtet, s nem érhet bennünket csalódás: mint Petrarca egykoron a Viharos hegy ormain, úgy jutunk el saját bensõnk csúcsaira. Immár magunkba pillanthatunk. De vigyázzunk: szédítõ magasságokba jutottunk. Kalandra fel!

Appendix

A tornyocskába szorgos kezek új nyílászárókat építettek. Jó lenne tudni, mekkorák voltak az eredetiek, merre is voltak egészen pontosan tájolva, s mit láthatott odafönn Borromini? Mert azt már tudjuk, hogy Lévay Jenõ mit látott.

 

 

<