<

Halász Tamás

Táncmûvész + társmûvész

Inspiráció – Fiatal koreográfusok estjei a Mûhely Alapítvány szervezésében

2000. november 8-9.

Tizenhat jelentkezõ szólistából, együttesbõl, alkalmi társulásból a szakmai zsûri által kiválasztott négy nevezõ elõadását láthatta a Trafó közönsége a fiatal koreográfusok immár versengés nélküli versenyén. Az Inspirációnak, a kezdeti évektõl eltérõen immár egyetlen, nem is akármilyen díja van: a mód arra, hogy a kortárs táncot (is) szolgáló legnagyobb és leglátogatottabb színház hatalmas színpadán mutatkozhassanak be a szakma benjáminjai. (A jelentkezõket elõzetesen leadott mûvészi koncepció, majd szabott terjedelmû élõ prezentáció alapján választja ki az évrõl-évre változó összetételû bíráló testület. Ennek tagjai – amennyiben jelen vannak – a bemutatkozás után szakmai beszélgetés keretében értékelik a teljes terjedelmükben bemutatott koreográfiákat.) A mostani inspirációs est négy befutója mellett a Szólótánc Fesztiválon nyújtott kimagasló teljesítményéért szintén fellépési lehetõséget kapott Ladjánszki Márta léphetett színpadra.

A hat éves hagyományra visszatekintõ seregszemle úgy változik, akárcsak a kor, amely kitermeli a mûsorára tûzött alkotásokat. Természetesen a versenymezõny, a válogatás minõsége is átalakulást mutat: a fellépõk egyre merészebben használnak technikát, társmûvészetet, társmûvészeket. Az 1994-97 közötti idõszakhoz képest egyre profibbak, egyénibbek, kiérleltebbek a munkák. A kezdeti naiv bájt a jóértelemben vett magabiztosság váltotta fel. Ezt az összhatást erõsítheti az is, hogy a lágymányosi MU Színház intimebb terét a Trafó hatalmas színpadára cserélték a szervezõk. Igencsak hasznos, ha pályájuk elején járó, vagy azt érdemben még el sem kezdõ fiatalok a legismertebb táncszínpadon mutatkozhatnak be. Annak célszerûségét illetõen, hogy kezdõként az irdatlan teret kell bejátszaniuk, már kételyek ébrednek bennem. Az innen-onnan vitatható és természetszerûleg vitatott Trafó-mûsorpolitika nagyon komoly szakmai szûrõt alkalmaz: a frissen bemutatkozó, vagy elsõ-második önálló koreográfiával jelentkezõ alkotók számára valószínûleg hosszú évekig nem adatik meg, hogy (elkövetkezõ Inspiráció-esteket leszámítva) újból efféle giga-színpadra komponálhassanak. Természetes, hogy a kezdõnek számos tûzkeresztségen át kell esnie; ilyen próbatétel lehet az is, ha valakinek Trafónyi színpadra kell komponálnia. Ám a (megérthetõ okokból) jobbára kis létszámmal dolgozó fiataloknak nem könnyû a dolguk. Ha sikeresen veszik az akadályt, az mindenesetre növelheti az ázsiójukat. Az Inspiráció azonos programot felvonultató két estjén a közönség zsúfolásig megtöltötte a széksorokat; igény van tehát arra, hogy ekkora színházban follyék a bemutatkozás. A kisebb terek intimitása azonban lehet, hogy alkalmasabb körülményeket teremt az elsõ lépések megtételére és azok értõ megfigyelésére is.

Az öt rövid elembõl álló, két részre bontott est elsõ és legjelentékenyebb munkája Ladjánszki Márta Kettõ címû koreográfiája volt (a táncos-koreográfus meghívást kiérdemesítõ szólójának címe: Egy). Ladjánszkinak remek érzéke van az abszurdhoz, az álomszerûen lehetetlenhez. Õ bizonyos fokig már önmagában provokatív; az idei Budapesti Õszi Fesztiválon a Bálványos Társulat zenei kíséretével bemutatott Idomtalan Sellõ címû koreográfiájának címe adalékot szolgáltat, ha ezen érzés forrásvidékét keressük. Ladjánszki ugyanis nem táncos alkat. A máig tartó, a „modernbe” is átmentõdött imágó-sztenderddel nem azonosítható. Dekoltázsában nem horpadt bordásfalat rejteget. Haja nincs szoros kontyba szedve: rövid és csibészesen tépett. Teste élettel teli, botsáskásító aszkézissal nem gyötri magát. Testéhez különleges viszony fûzi, amelyben a legfontosabb cél a tudatosság és a megismerés.

A Kettõ nyitópillanatában rögvest szembesülünk azzal, milyen óriási ez a színpad. A teljesen üres, hangárnyi teret azonban egybentartja Németh Richárd kivételes szépségû fényterve-tere. A megpillantott nyugalmat a táncosnõ és partnere, Rácz Eszter egymásnak lezavart egy-egy iszonyatos pofonja töri rögvest szét. A tettlegességgel induló koreográfia minden percében rejtelmes feszültséget érzünk, bár eleinte alig-alig történik valami. A pofonok ugyanis a „közepébe csöppenés”, a zavart nem értés érzetével töltenek el. A padlóra karcokat vetít a reflektor, a táncosnõ és segítõje sosemvolt antik mítosz egyetlen apró szilánkját kezdi játszani. Ladjánszki különös mozdulatait látjuk: játszik a testével – hol meglesett gyerekként, hol erõs kisugárzású táncmûvészként. A tér leszûkül: mintha elenyészne minden és csak mi lennénk és a két lány a színpadon. A segítõtársként aposztrofált Rácz Eszter szinte csak mozgó díszlet; árnyék. Tekintetével, mozgásával követi, erõsíti Ladjánszki eklektikus mozdulatait. Hol klasszikus elemeket látunk, hol szinte civil gesztusokat, majd hosszú percekig valami sosem voltat, valami olyan furát, amire a közönség zavartan összesúg. Az önmagát derékig lemeztelenítõ táncosnõ szembe áll a nézõvel: két kezével a mellét fogja. Az éles, fehér fényben olyan, mint valami égei idol, hófehér termékenység-istennõ. Lábait a könnyû jelmez eltakarja; csak márványos felsõtestével játszik. Tenyerével kezdi fel-le járatni a mellét, szinte szétmaszatolva a mellkasán. Egyre gyorsuló mozdulatai optikai csalódást idéznek elõ: a gyorsan járó kezek alól hol fent, hol lent villan ki a „csupasz” felsõtest, míg a táncosnõ melle egyszerre „eltûnik”, és egy izzó tekintetû koboldfiú áll elõttünk. Nincs más mozgás, csak a sebesen járó könyéké és a tenyeré, amely a mellet mindvégig eltakarja. A háttérben a segítõ áll: a fejére borított könnyû tüll misztikus fényben csillog. Az idõ mintha megállna egy kicsit.

Az elsõ darab komoran szép, misztikus percei után Kulcsár Enikõ Tangó címû koreográfiájával könnyebb vizekre evez. A koreográfusnõ és partnere, Horváth István a szín közepén. Balról egy kamerás (Krumpli Béla) ül háttal nekünk, az általa a táncosokról felvett kép a tánctér háttérfalára vetül óriási méretben. Jobbról egy színésznõ (Romankovics Edit) foglal helyet, és Forgács Zsuzsa Tangó címû remekét adja elõ rémekül. A táncospár a szövegre mozog. Ám nem illusztratívan teszi ezt: a furcsa, nyûglõdõ kapcsolatról szóló nõi monológ szövegét nem egyszerûen eltáncolják, hanem használják, és feldúsítják a mozdulattal. Az elhangzó írás önmagában remek szórakozást nyújt; szellemes, vicces, így a táncnak nem sok tér marad. Kulcsárék amúgy jól megállják a helyüket az önmaguknak teremtett konkurenciában. Táncanyaguk (mely kicsiben és nagyban párhuzamosan látható) érdekes, ám legfeljebb egy-egy pillanatra kap fõszerepet. Talán azért is, mert szinte tökéletesen eltalálja, konvertálja az írott szöveg hangulatát – táncban.

Valódi különlegességnek számít a szinte ismeretlen Fehér Ferenc Avondo címû szólója. Ladjánszkit a KompMánia (alapító)tagjaként, Kulcsárt a Közép-Európa Táncszínház tagjaként, illetve önálló koreográfusként már ismerheti a tánckedvelõ közönség többek közt az Inspiráció-sorozat mûsorából is. Fehér azonban eddig egyetlen alkalommal volt látható a Józsefvárosi Klubban, a Civil Negyed csoport tagjaként; a Még 1 Mozdulatszínház szervezésében zajlott szólótánc-fesztiválon adta elõ Kígyók völgye címû darabját.

Az Avondot a koreográfuson kívül még ketten jegyzik: Juhász Anikó társalkotó és Fekete Kiss Sándor zeneszerzõ. Elõbbi szerepe nem részletezett, valószínûleg „külsõ szem”-ként gondozta az emlékezetes koreográfiát. Fekete Kiss zenéje pedig önmagában is remek; meglepetésekkel teli, rejtelmes dzsungel-atmoszférát teremt. A Trafó hatalmassága Fehér koreográfiájában lett a leginkább szembeötlõ. A fiatal táncos praktikusan mint sötétbe borult, végtelen síkot fogta fel, amelybõl izgalmas fényekkel hasított ki magának hasznosított tereket. A nyitópercekben a táncos hosszú fénynégyzet mentén, a hátán fekszik. Lábait a magasban tartja. Lesben álló furcsa vad: lustálkodni látszó, mégis, minden idegszálával áldozatára lesõ lény. A kivételes tehetségû fiatal táncos apró mozdulatai mélyen bevésõdnek az emlékezetbe; nem emberi rándulásai, apró moccanásai lebilincselik a tekintetet. Alig hallható õserdei neszek fokozzák a hatást. A táncos aztán talpra áll, mozdulatait sebesen sorjázó fénycserék tagolják. Klipmodorú-klipsebességû elõadásában minden rövidre vágva; mire értelmeznénk-befogadnánk a látványt, már kettõvel odébb vagyunk. Fehér mozgásanyagában visszaköszön utcatáncosi múltja: a mûfaj egy-egy jellegzetes gesztusát gyakran ismételgeti erõteljes koreográfiájában. A moderntánc-guru José Limónra meghökkentõen emlékeztetõ „új fiú” a magyar modern tánc palettáján kivételes helyet foglalhat el. Sajátos táncosi elõélete folytán mentes jó és rossz behatásoktól egyaránt. Teljesítménye szerint a legkiválóbb matériából gyúrt nyersanyag; olyan karakter, akibõl a fent említett mezõnyben nem sok található.

Érdekes megfigyelni, milyen eklektikus a „kortárs/modern/új tánc”-ként aposztrofált mûfajt mûvelõk szakmai elõélete – az idõ múlásával ez a kevertség pedig egyre érezhetõbb. A mûfajhatárok mind intenzívebb elbontásával, fontosságvesztésével friss vér áramlik az amúgy sem éppen megcsontosodottságáról ismert terepre. Sokszor egyetlen társulaton belül is szemetgyönyörködtetõ a tarkaság: a különbözõ test-iskolázottsággal rendelkezõ tagok a közös munkák során akarva-akaratlanul is formálják, tanítgatják egymást. Fehér Ferencnek egy stabil, erõs mûhely, csapatmunka jár. Van mit tanítania, miközben önmaga remek alapjairól tovább is építkezhet. A nagy meglepetésnek számító táncos elsõ, nagyszabású bemutatkozásával már jócskán túljutott a bizonyításon.

A mûfaji átjárhatóság izgalmas példájának számít a számos mûfajban aktív Medence-csoport inspirációs bemutatkozása. A Bodóczky Antal, Gross András, Magyar Gergely és Terebessy Tóbiás alkotta csoport különös bambusznád-építményeivel (lásd: Balkon 2000/9), bambusz illetve fém-üveg bútoraival hívta fel magára a figyelmet építész és iparmûvész körökben. A fiatal „iparosok” Alaprajz-szerint címû elõadásukat az Inspirációt megelõzõen egy ízben már a Mûcsarnokban is bemutatták. Partnerük akkor és most is Horváth Brigitta fiatal (japán buto-tánc elkötelezett) táncosnõ volt. Az önmagukat a színlapon szellemesen „tolósnégyes”-nek nevezõ csoporttagok a széleskörûen felhasznált bambuszrúd egy nem különösebben ismert tulajdonságát ragadták meg az Alaprajz-szerint során. A két ember magas törzseket a színpadon tologatva kísérteties vibrato-szólamokat idéznek elõ: virtuóz módons kezelik az alkalmi instrumentumokat. A színpadra mindeközben folyamatosan vetítenek: a beégetett felvételeken karcok, buborékok, egy-egy fõvárosi részlet (Alagút-Lánchíd) tûnik fel. A pergõ képek és a bambuszerdõ közepette pillantható meg a tánc. A szín fokozatosan ébred: míg eleinte csak a kimaszkolt fénnyel világított, fekvõ, izzani látszó rudak nyugalmasan szép képét szemléljük az embermentes színpadon, nem sokkal késõbb már a képi, hang- és látványingerek árjával dacolhatunk. A táncosnõ szinte elvész a színpadon. Minimalista táncát elnyomja a látvány gazdagsága: Horváth Brigitta mint (szépen) mozgó díszlet ad hozzá a képhez: árnyékokat mozdít meg, a filmbejátszás képelemeit erõsíti fel, de táncáig alig jut el a figyelem. (Információim szerint a Mûcsarnokban, ugyanezen elõadás során tánczeneként kezelte a nehezen kezelhetõ hangszermonstrumok delejes hangját – most ritkán kapcsolódik a neszekhez.) A Medence-csoport izgalmas produkciója a táncra fókuszáló Inspiráció mezõnyébe kevéssé illett; a táncot-táncost mellékszereplõként fogta fel. Remek példája volt azonban a mûfajhatárokra fittyet hányó csapatmunkának, a nyitott, egymásra csodálkozó, kreatív szellemiségnek.

Duda Éva A Lift címû, hatszereplõs koreográfiája zárta az est programját: a mûsorszerkesztõk bölcs és „rafinált” döntéssel a leginkább táncos produkcióval zárva hûtötték a (talán több táncot elvárt) kedélyeket. A Táncmûvészeti Egyetemen koreográfiát tanuló alkotó látványosan profi gárdával készített nem csak szcenikájában tarka-barka elõadást. Vidám társaságot látunk, brutális party-dresszekben: a hatok mintha valami hetvenes évek-jelmezbálra igyekeznének egy (mindössze fénykerettel jelzett) felvonón. A lift nagyot döccenve megakad, innentõl pedig jön a képzelet, a pártoskodás, a pánik, az erõviszonyok demonstrálása, mindez könnyeden és üdén. Duda Éva nem akart földrengéserejû tanulságokat, erkölcsi-érzelmi katarzist, filozofikus mélységet tuszkolni koreográfiájába. A Lift gyakran klisészerû és közhelyes. A korábbi „bonyolult”, sokrétû, mélységi darabok után ez még jobban érezhetõ. Ám a mû gördülékeny, ötletes, jó nézni. Populárissága profizmussal elegyített, így az egyensúly szinte teljes. Csak valahogy nincs tétje; a kiváló táncosi munka ellenére a darab egy szinten elakad, mint az a bizonyos Lift. Pedig ebben a gárdában (koreográfus és táncosok) bõven van tartalék.

Az Inspirációs fesztiválok sorában talán a legvegyesebb mezõnyt a 2000-es vonultatta fel. Ismert és vadonatúj nevekkel találkozhattunk két estéje során. A mûsor híven tükrözte a miliõt, amelybõl az új évezred új táncosgenerációja hamarosan kiforr. Már „veleszületetten” megérintve a társmûvészetektõl, de remélhetõleg a maximális alázattal a saját mûfaj irányába.