<

Merhán Orsolya

Home puzzle

Babinszky Csilla kiállítása

2000. szeptember 22–október 10.

Láthatóan gondos elméleti felkészülés, pontos tervezés, elmélyült alkotómunka és szakmai tudatosság elõzte meg Babinszky Csilla helyspecifikus installációjának létrejöttét. A minden elemében következetesen átgondolt, a mûvésznõ által szövegekkel is alátámasztott koncepciózus mûalkotás az év egyik telitalálata volt a MaMû kiállításainak sorában.

A kiállítás alapötletét az „otthon” fogalmának sokértelmû feldolgozása jelenti. Az otthon az embert körülvevõ, az embert védõ intim tér, lakója személyiségének, életmódjának lenyomata, titkainak õrzõje, tárgyainak befogadója, olyan hely, ahol az ember póztalanul, szerepjátszás nélkül van jelen, ahová bármikor visszavonulhat a külvilág elõl, és ahol eldöntheti, kivel osztja meg asztalát és ágyát, ahová azt enged be, akit akar, szóval a magánélet színtere, egy olyan szelet a világból, amit – bizonyos korlátok közt persze – mindenki maga alakíthat olyanná, amilyenné szeretné, és amilyen õ maga. Ahogy a mûvésznõ írja: „Közeg. Alap, amelybõl kiindulunk, és ahová visszatérhetünk. Szilárd keret. A biztonságot, a védelmet, és a kiteljesedés reményét hordozza.”

Babinszky Csilla ebbõl az otthonból – saját otthonából – választott ki tárgyakat, és festõi formában reprodukálva õket létrehozott a MAMÛ Galériában egy fiktív otthont. Ezzel a gesztussal mintegy az otthon eredeti jelentését, funkcióját fordította visszájára, egy nyilvános térben, szakmai közönség számára tárta fel az õt körülvevõ intim magánteret, és az otthon mûalkotássá való leképezésével pedig saját belsõ „otthonát”. Ugyanakkor az installációban közvetlenül, szándékoltan nincs semmilyen önfeltáró, beavató, magamutogató jelleg. A falon szereplõ „festmény” kivételével – mely egy reprodukció reprodukciója – az otthon elsõ ránézésre úgy szerepel itt, mint mindennapi használati tárgyak együttese, egy olyan miliõ, mely funkcionálisan szolgálja a benne lakót, tehát elsõsorban nem az otthon-fogalom személyes, érzelmi aspektusára utal, hanem az otthonnak mint környezetnek, illetve az „otthonosság” fogalmiságának megteremtésére.

A Babinszky által kiválasztott tárgyak — az ajtó, a szék, a fûtõtest, a villanyóra, a könyvespolc, a szõnyeg — ebben az értelemben személytelen, szolgáltatást nyújtó tárgyak, melyek tudatosan objektiválnak egy elméleti konstrukciót, és ezzel, mint a kiállítás egésze, lényegében magáról az alkotófolyamatról, a mûalkotás létrehozásáról, a mûvész és mûve viszonyáról, a világgal való kapcsolatáról beszélnek.

Magyarázatként kövessük végig a mûvésznõ alkotómódszerét, technikáját. Elõször is otthonának valós tárgyai közül kiválasztja a megfelelõt, majd a tárgyat azonos méretû, fekete-fehér képekbe tördelve reprodukálja, oly módon, hogy az életnagyságú, de gyakran csak töredékeiben megfestett tárgy több bekeretezett, tussal és temperával készített kép szabálytalanul elrendezett, mozaikszerû egymás mellé illesztésével jelenik meg, tehát a fiktív otthon tárgyai monokróm, sík valóságdarabokból épülnek fel. Az így újraalkotott tárgyak a valós elrendezés logikáját követve kerülnek a térbe, tehát a parketta és a szõnyeg darabjait a földre, a könyvespolcot, az ajtót, a festményt, a fûtõtestet, a konnektort és a villanyórát a falra, a széket pedig a tér közepére, a szõnyeg mellé helyezi a mûvésznõ. Az így létrehozott virtuális otthon hatalmas tér-puzzle-ként veszi birtokba a galéria egészét, szemünkkel óhatatlanul is kiegészítjük a dolgokat, keressük a kirakós hiányzó darabjait.

Babinszky Csilla ezzel a megoldással a hétköznapiból, a triviálisból teremt egy olyan imaginációs aurát, melyben a mindennapi tárgyak saját tárgyiságukon túlnõve egy sajátos, irracionális, érzelmileg töltött struktúrába kerülnek, mintegy saját lényegüket, szerepüket kérdõjelezik meg, azt a megfogható, stabil biztonságot, megnyugtató célszerûséget, amely miatt körülvesszük magunkat velük. Tárgyiságuk síkká és vetületté, formájuk absztrakt kirakósjátékká, színük, szaguk és anyaguk fekete-fehér tussá, temperává válik. A hiány, az ûr, a szomorúság pedig a mû szerves részévé.

Az egységet mindössze két motívum bontja meg — szerintem szándékolt tudatossággal. Az egyik az egyedüliként a térbe kerülõ, három dimenzióban formált szék, a másik a legbelsõ terem leghátsó falán, középen látható festmény. A szék ilyen megformálását az egyetlen stabil, nyugodt, kézzel fogható konkrét pont meghatározásának, a szemlélõ pozíciója kijelölésénak érzem, egy olyan helynek, ami nyugodt szemlélõdésre, gondolkodásra, pihenésre, letelepedésre késztet. Szimbolikus értelemben a szék az otthon közepe, az ember széken ülve beszélget, eszik, a szék a tartós ottlét jelképe, az átmenetiség tagadása.

A másik kirívó elem, a Hermelines hölgy reprodukciója a kiállítás feszesen komponált, visszafogott elemeitõl, geometrikus jellegétõl eltérõen rendkívül lírai, személyes hangot üt meg. A tárgyak közül kirí dísztárgy, emléktárgy mivoltával, a kiállítás többi darabja közül érzékeny figuralitásával. Az otthonban megjelenik az ember, méghozzá többszörösen: a tér feltöltõdik elõször a kép eredeti, reneszánsz alkotójának, másodszor a festmény újraalkotójának, harmadszor az installáció készítõjének személyiségével, telítõdik történelemmel, érzelmekkel, titkokkal, fájdalmakkal és örömökkel. Az otthon otthonná válik, a szemlélõ kíváncsivá.

A Babinszky által létrehozott térkivágás-mozaikokból kirajzolódó fiktív tér tehát a valóság széttördelésérõl és mûalkotásként való rekonstruálásáról szól, egy olyan helyzetrõl, ahol a tárgyi valóság és a mû-valóság amúgy is problematikus viszonya még összetettebbé válik. A mû az installáció fricskáját is jelenti, egy paradox helyzetet dolgoz fel, hiszen a Home puzzle bármely térben „helyspecifikus”, elemei tetszés szerint bárhova elvihetõek, variálhatóak, tetszõlegesen felhasználhatóak. Az otthont bárhol fel lehet építeni, darabjai vándoroltathatóak.

Mindezt tovább árnyalja a Babinszky által használt különleges, úgynevezett „repesztéses” technika, melynek az a lényege, hogy a fehér papírra elõször fehér temperával festi meg a tárgyat a mûvész, majd erre az alapra viszi fel a fekete tust, végül vizet önt rá, s ekkor a tárgy „elõhívódik” a fekete felületbõl. Ez a „vakon festés” érdekes párhuzamot alkot a fényképezéssel, az „láthatatlanul” lefestett motívum elõször eltûnik a feketeség alatt, majd a negatívból újból elõtûnik. Ezzel a gesztussal Babinszky kockáról kockára, képrõl képre birtokba veszi, magáévá teszi tárgyait, újraalkotja otthonát.

Babinszky Csilla installációja provokatív mû, megszemélyesít, „helyzetbe hoz”, kapcsolatteremtésre késztet mindent és mindenkit, aki és ami kapcsolatba kerül vele. A rideg, otthontalan, belakhatatlan terek elidegenedett mûveit, az egymással kommunikálni képtelen mûalkotásokat és azok alkotóit szembesíti Tamási Áron szentenciájával, mely a kiállítás mottója is lehetne: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”