<

Sulyok Miklós

Lévay Jenõ rajzairól

Sohasem írtam még olyan mûvekrõl, amelyeket nem láttam, most mégis megteszem, mert Lévay Jenõnek olyan rajzsorozatáról van szó, amelynek egyes darabjait már ismerem, s nem utolsó sorban, mert ezek a mûvek Rómában születtek. Rómában, amely, mint tudjuk, soha senkivel nem bánt mostohán, például Jenõnek egy ilyen meditációs tornyot ajándékozott Borromini mester keze által rajzolva... Meg aztán az is izgat, mert Csorba tanár úr elküldött nekem egy rajzot digitális formában, hogyan lehetséges egy e-mailen kapott mûrõl fogalmat alkotni.

Ritka, mint Rómában a hóesés, az olyan mûvész, aki Lévay Jenõhöz hasonlóan nem képzeli, hogy a mûvészet, s különösen az õ mûvészete, kizárólag õróla szólna. Az alkotás feszültségében elõbb-utóbb minden mûvész „rájön”: de hiszen én képes vagyok világokat létrehozni, teremteni valamit, ami azelõtt soha nem létezett, s azt, aki ezzel a tudattal él, semmi sem menti meg tõle, hogy néha elhiggye magának, Õ tulajdonképpen Isten.

Pilinszky mondja: a költõ médium, végsõ soron tehát nem saját személyiségérõl szól a mû, hanem az általa fogott adásról, az abban hallható üzenet közvetítésérõl, s ha túlságosan elõtérbe tolja személyiségét, az adás elhalkul.

Nos, Lévay Jenõ a legtisztább absztrakt mûvészetet mûveli („Hogyan kerüljem el a kompozíciót?” – kérdi egy helyütt), azt a fajtát, amelyrõl az jut az ember eszébe, lehetetlen mûvészettörténetet írni, a mûvészetnek nincs is összefüggõ története, csak a mûvészeknek van történetük, a mû – s itt egyaránt gondolhatunk a zenére, a képzõmûvészetre vagy a lírára – a mûvész lelkének legbelsõ rezdüléseit közvetíti, az oeuvre ugyanúgy magában áll az úgynevezett mûvészettörténetben, mint az egyén a történelem folyójában. Lévay mûvészete azonban mégsem a puszta szeszély vagy önkény terepe, õ pilinszky-i értelemben vett médium, a tökéletesen szabad és ismeretlen hazát keresi, amely az ember örök vágya, ahol Lévay kifejezésével élve „egy, a hétköznapi valóságon túli ország eszméinek-rögeszméinek, álmainak-ábrándjainak, vágyainak-reményeinek, szenvedéseinek-gyönyörûségeinek” története zajlik.

Hogyan is rajzol õ? Úgy, ahogyan lehetetlen rajzolni: szándék és terv nélkül, mindkét kezében hosszú ideig grafitceruzát tartva a papíron, a születõ mû finom vonalhálója azonban mégis képet, szívesen mondanám, térképet rajzol arról a bizonyos másik országról, amely mindannyiunkban ott rejlik. Olyasmi jön így létre, mint a Rorschach-teszt, a huszadik századi pszichológia egyik legzseniálisabb lélekdiagnosztikai módszerének képei, amely talán egyedül kísérli meg a lehetetlent, vagyis kondicionálatlan reakciót elõhívni az emberi lélekbõl. S ahogyan a tesztválaszok értékelése a személyiségpszichológia tudományának mûvészi szintû mûvelését kívánja meg az orvostól, a kondicionálatlanul születõ rajzok értelmezése sem igényel kisebb erõfeszítést a befogadótól. Jenõ viszont éteri könnyedséggel küldi nekünk ezeket e Rorschach-ábrákat, s még azt sem lesi, mit látunk beléjük, tudniillik az idea konkretizálódása õt már nem érdekli, bajlódjunk csak mi földi életünk tárgyaival.

Azon a rajzon, amelyet én láttam kompjúterem monitorán, a Nazca-sivatagban látható rejtélyes, térképszerû (út?-)vonalak mezõjét hajszálvékony vonalgomolyag borítja, valami õs-bujaságban, mint Vénusz erdeje az õ dombját. A fehér tussal megrajzolt „sivatagi vonalak” azonban csak a grafit érintése nyomán hívódnak elõ a papírról, mintegy véletlenszerû plasztikává formálódva, ott, ahol a kéz erõsebben érinti a ceruzát a felülethez, s rejtve maradnak az eszköztõl nem szántott mezõn. Úgy ahogyan a Város, Róma terei és utcái ott húzódnak mindannyiunk kulturális tudatának mélyén, s bár ösvényeink ma egészen más nyomvonalat rajzolnak ki lépteink nyomán, olykor meglepetve vesszük észre, Róma útjain járunk.

Már hallom az ellenvetést: de hiszen Lévay alkotói módszere és mûvei kiáltó ellentétben állnak mindazzal, amit Róma városában mûvészetnek nevezünk, a szinte kizárólag valamely társadalmi eszme megtestesüléseként felfogott esztétikai produkcióval, a kõ és szellem találkozásából született, megismételhetetlen mûegyüttessel! Hölgyeim és uraim, igazuk van, de kérdem én, akkor vajon hogyan lehetséges, hogy Lévay képes ihletet meríteni Rómából?

(a szerzõ szándékától nem függetlenült, a kézirat ezen a helyen félbeszakad)