<

Tatai Erzsébet

A hegy szelleme

Ádám Zoltán Tibet-képei^*

2001. január 30–február 24.

„Mindannak, ami Tibetbõl származik, (…) okkult hangulata van. (…) Tibetben (…) mintha könnyebb lenne átlépni az anyagi világból a láthatatlanba, és a láthatatlanból az anyagi világba. S nemcsak átlépni könnyebb. A határ olyan közel van, olyan bizonytalan, annyira át- meg áttört és annyira mindenütt ott van, hogy az ember át is szédülhet, meggondolatlanul átbukhat, megbotolhat, átzuhanhat. Mindez egyetlen és jóvátehetetlen pillanat lehet. A láthatatlan világ határainak közelsége állandó borzongató feszültséget idéz és nyugtalanító várakozást kelt. Ez az okkult hangulat magyarázata. Mindazzal, ami Tibetbõl jön, határtalan elõvigyázatosnak kell lenni”^**

Ugyanígy elõvigyázatosnak kell lennünk Ádám Zoltán festményeivel is, mert mint látomások lépre csalnak bennünket.

A látomás-hasonlat nem romantikus fordulat: Ádám Zoltán azzal, hogy Tibetet látomásként közvetíti, az egyetlen hiteles módot választotta, hiszen Tibetet csak mint látomást tudjuk szemlélni. Nem azért, mert ritkán kirándulunk oda, hanem kívülállásunk okán. Birtokolni vágyó tekintetünk elõtt csak az az arca tárulkozik fel, és az is csak oly mértékben, amit és amennyire képesek vagyunk észrevenni. Ádám Zoltán festményei pedig ezzel szembesítenek – legalábbis azokat, akik nem hagyják magukat egykönnyen lépre csalni.

Elsõre úgy mutatkoznak meg ezek a festmények, mint egy – talán az utolsó – romantikus festõ képei: zárt, magányos alkotások, messziségek és magasságok képei, ahol minden kristályos, kissé hideglelõs és fagyos. Mindegy is volna ebbõl a szemszögbõl, hogy Tibet, az Andok, a Grand Canyon, vagy a Jang-ce völgye van rajtuk – egyaránt titánok és démonok lakhelye mindegyik. A nagy vásznakon itt történetesen tibeti látképek jelennek meg: száraz, kopár, rideg sziklák; felfelé kapaszkodó remetelakok; szakadékok; tágas medencék; kolostorok; teraszos hegyoldal – egyszer a sziklamászó, másszor a pilóta perspektívájából. (Egy, a kép elõtt aláhulló, festett papír-fecni nem cáfolata az említett romantikának, még akkor sem, ha az ily módon prezentált tájképek nem a festõ, hanem mások elvágyódását tükrözik, az csak egy réteget von a sóvárgások elé, azt jelzi, hogy a festõ egy lépéssel hátrébb lépett.)

Ádám Zoltán a reális és irreális (persze kérdés, hogy melyik-melyik) közti határ bizonytalanságát nem kendõzi el, képei úgy vannak megalkotva, hogy egyszerre közelítenek és távolítanak; ugyanazokkal az eszközökkel csábítanak, mint amelyekkel elidegenítenek.

A képek ismerõsek. Képeslapokról vagy magazinokból, gyerekkorban látott fényképekrõl, talán álmainkból. Bár sem a fotószerû kompozíció, sem a festésmód önmagában nem szokatlan, a távoli tájak romantikus reminiszcenciái miatt mégis összeütközésbe kerülnek egymással.

A színezés – egy-egy festmény csaknem monokróm színhangja – az ismerõs képi struktúrák ellenére idegenné teszi a tájakat, mivel az észlelésünkben valóságosnak elfogadott színekhez semmi köze. A köznapi valóság szintjén nem értelmezhetõ, ugyanakkor beavatottá tesz egy irreális, vágyott, esetleg rettegett világba; amelyben épp e festmények nyomán kezdünk tájékozódni.

A plasztikus formák közelítésre csalogatnak, több részlettel, látványinformációval kecsegtetnek; de közelebb lépve csak a festékfoltokat látjuk. Ez az élmény a méretarányok és a festésmód viszonyából fakadóan lényegesen különbözik a közelítés és nagyítás evidenciájától, s emiatt hiányérzetet teremt, hogy azután más irányba terelve újabb vizsgálódásba kezdjünk.

Ádám Zoltán az eltávolítás hieroglifáival beszövi, felülírja tájképeit. Egyszerre lehetünk benne a képben (a tájban), és láthatjuk az arra telepedett kalligráfiát, a vonalak ritmusát; száguldó égi kocsi kerekeit, fénycsóvát, repedést egy üvegen, vagy sérülést
a képfelületen.

A kép egyszerre behúz és kirekeszt. Ami itt megjelenik, az mégsem álom vagy látomás tehát, annak legfeljebb csak emléke. A látomás és a látó közt ott a rés; és a szorongás, hogy a titokzatos tájkép álomképként elillan.

* Ádám Zoltán képciklusának címe

** Hamvas Béla elõszava a „Tibeti Misztériumok”-hoz, Bp., 1990, 7–9. o.