<

Fehérvári Tamás

Az üres és a betöltött…

Baglyas Erika Képmás címû kiállítása

2001. január 29–február 18-ig

Egy nõ.

Miközben a magától értetõdõrõl gondolkodunk – mondja Gadamer –, a dolog oly módon próbálja megvonni magát, hogy állandóan a hátunk mögé kerül. Írnom kell. Gondolni valamit, állítani valamit Baglyas Erika munkáiról, de itt vannak a hátam mögött. Hátba támadnak ezek az alkotások. Magától értetõdõségük persze nem trivialitás, bár egyszerûek. A hozzájuk való viszonyulásom miatt fenyegetnek annyira. Soha nem gondolkodtam azon, hogy mirõl beszélnek, mert mindez annyira világos volt számomra. Mert ha tudnék ugyanazon a nyelven beszélni, ugyanígy mondanám én is. Az a „Fáradt mosoly”⁽¹⁾, azok az orvosi fiolák egy kis vörös dugóval, bennük kihúzott, rohadt fogak, mûkörmök, mûszempillák, minden amit a hiány köt össze – több, mint ismerõs. Azok az apró mûgyanta hengerek, amelyek most olyan nagyra növekedtek, hogy magukba zárhassanak mindent, ami egy emberbõl az evilágnak maradhat. Azok az apró, festett konzervek, amelyek egykor rozsdás szögeket, drótokat olvasztottak magukba, most csontokat, de mindig azt, amit az élet elhasznált, elpazarolt, ami az életben elhasználódott és tönkrement – mindez több, mint ismerõs. Affinitás. Ugyanígy mondanám én is. De most, hogy ki kellene mondani, már azt sem tudom biztosan, hogy mirõl beszéltünk olyan érthetõen és világosan. Baglyas Erika munkái hátba támadnak, ahogy õt is hátba támadták azok a dolgok, melyekre rá akart kérdezni. A kérdések mindig egyre egyszerûbbek: a léttõl a nem lét felé, a valamitõl a semmiig. Ketten biztosan érezzük ezt a fenyegetést. „Jaj de jó, jaj de rossz!”⁽²)

Furcsa: azt bizonygatom, hogy ugyanúgy beszélünk, ugyanúgy látunk. Õ, aki a kérdéseket felteszi, és én, aki a kérdéseit ismételgetem. Õ, aki valamiféle választ próbál adni és én, aki elégedetten bólogatok, mert passzivitásomban is kimondatik a válaszom. Mulatságos ezt éppen akkor bizonygatni, amikor Baglyas Erika gondolkodását és ezzel együtt munkáját egyre erõteljesebben és egyre tudatosabban áthatja nõ mivolta, az ebbõl fakadó evidens másság vállalása. Furcsa, sõt talán kicsit perverz, hogy a meghalni képtelen Gadamer éppen akkor jut eszembe, amikor sírok feltárásáról, ravatalozásról kellene beszélnem. Vannak, akiket a halál frusztrál. Engem a halhatatlanság. Vagy a meghalni nem tudás nyomorúsága.

És mi a helyzet a meghalni nem hagyással?

Egy másik.

(...)

Egy férfi.

A napokban döbbentem rá, hogy egyre inkább untatnak azok a kiállítások, ahol nem mozog, nem prüttyög semmi, ahol az objekteket nem lehet birizgálni. Most mégis itt állok a mozdulatlanság installációjában, a csendben. De az idõn kívül nincs unalom.

Meglep a tér, ez a bágyasztó levegõjû pince, amit soha nem láttam még ilyen tágasnak. Megdöbbent templomszerûsége, az idõ és az örök határát idézõ architektúrája, amelyben egészen másként mutatkoznak meg az ismerõs, az ember és a puszta dolog határán levõ tárgyak. Sok itt a hármasság: a terem három – egymástól alig elválasztható – részében három – egymástól alig elválasztható – alkotás látható. Az elõtérben kiállított esszék, középütt három, fehér lepellel leborított ravatal (esetleg sírgödrök pozitívjai), rajtuk egy férfi és egy nõ csontjait és egy másik nõ csontjainak a hiányát õrzõ(³⁾ mûgyanta oszlopokkal, végül az oltáron egy szenvedéstörténet, a Képmás-projekt fotódokumentációjának kilenc darabja.

Szenvedéstörténet. Az Énre való rákérdezés, az Én tárggyá tétele, Mássá tétele, egy külsõ, soha el nem érhetõ pozíció elfoglalásának vágya, hogy az Én integritása megmutatkozhasson, hogy megmaradhasson. Passiójáték. Emberi maradványokon, emberi csontokon keresztül találni kapcsolatot valami élõvel, a léttel. Régi, megszakadt történeteket feleleveníteni és folytatni, hogy saját történeteink érthetõvé váljanak és továbbíródhassanak. Hogy a másikon keresztül, a másik által láthassuk magunkat, hogy halálukban észrevehessük saját legvégsõ lehetõségünket is. „Egy keresztezõdésben fekszem. Jaj de jó, jaj de rossz!” Keresztbe leterített lepedõkön pihenni egy újabb megváltásra várva. Ám a latrok helyett most bizalmasok vesznek körül. Igaz, ugyanúgy szolgák, ugyanúgy eszközök. Bizalmasok? Lehetséges ilyen viszonyt kialakítani két testtel? Két alig-testtel, a test legvégsõ nyomaival? „Ami ebben a testben ember volt, az megõrzõdött. Bennem és más beszélgetõtársaiban õrzõdött meg, azokban, akik halála ellen összeesküvést szõttek.”(⁴⁾ Ezeknek a csontoknak csak saját történetük van. Az embereké, kiknek testét, terhét egykor magukon hordták, már elillant. Igaz, ez a performance kilépés a megszokottból, a mindennapiból és ennyiben lehetõséget teremthetne a létkérdések vizsgálatára. Ám kétséges, hogy a másikba, a másokba való átlépés választ adhat a saját létemet érintõ kérdésekre, hiszen a „másik ittlétével sohasem rendelkezem eredeti módon, az ittléttel bírás egyedüli adekvát módján:
a másikat lenni én sohasem tudom.”⁽⁵⁾ Végsõ soron csak a saját halálomat halhatom.

Sírokat kiásni és kirabolni azért, hogy letûnt korok táplálkozási szokásairól, ismeretlen emberek halálának okáról értekezhessünk, hogy mások agyag- és aranytárgyait, szétmállott rongyait mutogathassuk egymásnak – mindez mindennapos idõtöltésünkké vált. Szórakoztató, ahogy a tér és az idõ felbomlik, ahogy ezer irányból és ezer korból áramlik minden egyetlen helyre és pillanatba.

De itt másról van szó. Igaz, itt is más tér- és idõbeli kontextusba kerülnek a tárgyak. Igaz, a feltárás és a bemutatás itt is kényszer. De nem kényszeres: „Egy ismeretlen késztetéstõl vezérelve el kell készítenem ezeket az oszlopokat. Meg kell tennem, de valami okból megmutatni egyáltalán nem vágyom. Szinte nehezemre esik bámészkodás tárgyává tenni…”⁽⁶⁾ Noha a kiállításra sor került, a feltárás így is egy újabb elrejtésben ért véget: ezúttal nem a térben, hanem az idõben pontosabban egy idõ elöli elrejtésben. Az Alpolip-223 nevû ipari mûanyagból öntött áttetszõ, színesre festett oszlopokba kényszerített, minden külsõ hatástól elzárt csontok nem idõtlenségre tettek szert, hanem idõnélküliségre. Baglyas Erika ezt tartósított jelenlétnek nevezi: „Mintha a tartósított jelenlét egy olyan állapot lenne, ami nem való sehonnan és nem vezet sehová, önmagáért való zárvány-lét. A tartósított jelenlét kiragadott pillanat, kimerevített, remegõ emlék, belsõ kép.”⁽⁷⁾ Ahogy a fotók is pillanatok mementói csupán, bár történetek emlékével áltatnak. Ahogy az esszé is csak egy benyomást, egy pillanatot rögzít a történelmet szülõ írásban. A pillanat végtelenné tétele, az idõ kiiktatása azonban csak imitálja az örökkévalóságot. A dermedt mozdulatlanság útjába áll a megértésnek. A tartósítás nem azonos az emlékezetben való megõrzéssel, hiszen ez utóbbi egy állandóan változó konstrukció munkája. A kimerevített pillanat inkább elfed, mint feltár. A felejtés rokona.

Nehezen feloldható ellentmondások: a heideggeriánus kérdésfelvetések és a rögzítettség a válaszokban, az „én vagyok a magam idõ” és az idõ kiiktatásának szembenállása, a feltárásra és a megõrzésre irányuló szándék és az elrejtésbe, felejtésbe torkolló magvalósítás. Ellentmondások mindenütt. És még sincs ebben a feszültségben semmi zavaró, semmi kellemetlen. Az idõn kívül nincs semmi kellemetlen.

¹ Baglyas Erika 1999-es alkotása.

² Baglyas Erika: Be.doc.

³ „Téves elképzelés azt hinni, hogy minden sírgödörben van valami, vannak üres sírok is.” Baglyas Erika: Rav.doc.

⁴ Vilém Flusser: Az ágy.

⁵ Martin Heidegger: Az idõ fogalma.

⁶ Baglyas Erika: az Én az mindig valaki Más.

⁷ Baglyas Erika: az Én az mindig valaki Más.