<

Cserba Júlia

Balthus, a macskák királya

André Breton varázslónak nevezte (igaz, mint késõbb kiderült, félreértette képeit), Picasso pedig egy alkalommal azt nyilatkozta róla, hogy a XX. század legnagyobb figuratív festõje. Annak idején kevesen osztották ezt a véleményt, mint ahogy manapság is sokan vannak, akik nem tartják Balthus festészetét kiemelkedõ jelentõségûnek, azzal azonban egyöntetû elismerést váltott ki, hogy mindvégig képes volt távol tartani magát korának valamennyi iskolájától, mozgalmától, áramlatától. Járta a maga sajátos festõi útját, élte a maga kettõs, egyszerre mondén, ugyanakkor zárkózott életét. Míg a festészetben a quattrocento és Piero della Francesca volt a példaképe, addig életmódjában, úgy tûnik, az itáliai városállamok uralkodói. Ha a hozzá címzett levélen nem szerepelt a „gróf” megjelölés, akkor azt nem nyitotta fel, és szóban is csak így lehetett megszólítani. Kastélyban lakott Franciaországban, palotában Rómában, késõbb negyvenszobás hegyi villában Svájcban. Elmaradhatatlan résztvevõje volt a francia felsõ tízezer estélyeinek, Párizs legelegánsabb éttermeit látogatta, és nyaranként szívesen idõzött Biarritzban vagy a Côte d'Azur-ön. „A macskák királya vagyok” – mondogatta gyakran, (képein legalább olyan gyakran szerepeltek macskák, mint kislányok, és mindig tartott otthonában egy Mitsou-t), de lelke mélyén valódi király szeretett volna lenni. Ugyanakkor mûtermébe csak igen kevesen juthattak be, és festményeit csak közeli ismerõseinek adta el. A személye körül születõ legendákat sohasem cáfolta, sõt inkább õ maga sugallta azokat. Kiállítási katalógusokban, róla szóló könyvekben soha nem szerepelt életrajza, mert azt fölöslegesnek tartotta, és ezért nem is szolgáltatott hozzá adatokat. Az azonban valószínû, hogy a grófi címet õ adta magának, és ezt a feltevést Balthus életrajzírójának, az amerikai Nicholas Fox Webernek(¹⁾ a kutatásai is alátámasztják. Balthazar Klossowski de Rola 1908-ban született Párizsban. Mûvésznevét elõször Baltusz, majd Balthus formában a Baltazar becézõ alakjából képezte. Édesapja, Erich Klossowski (csak így, egyszerûen) mûvészettörténész és festõ volt, akinek családja a múlt század elsõ felében hagyta el Lengyelországot. Édesanyja Elisabeth Dorothée Spiro (tõle még kevésbé örökölhette a grófi címet) Baladine néven festett. Fiútestvére a ma kilencvenes éveiben járó Pierre Klassowski. Balthus, ha grófi címet nem is, kulturált otthont és magas színvonalú neveltetést kaphatott szüleitõl, akiknek szoros baráti köréhez tartozott André Gide, Pierre Bonnard és Rainer Marie Rilke, de megfordult náluk Albert Marquet és André Derain is. Az édesanya párizsi szalonja a húszas években az entellektüelek egyik rendszeres találkozóhelye volt. Rainer Marie Rilke, Baladine bizalmas barátja írt elõszót ahhoz a könyvhöz, ami Mitsou címmel a költõ közbenjárására jelent meg 1921-ben a Rotapfel-Verlag kiadásában, és amiben a gyermek Balthus negyven rajzban meséli el kismacskája elvesztésének és megtalálásának történetét.

Sohasem járt mûvészeti iskolákba, ehelyett a Louvre mestereit tanulmányozta, másolta szorgalmasan. Sokat segített fejlõdésében a Bonnard-tól kapott irányítás, akinek hatása a korai festményekben, mint például az 1927-ben készült Luxembourg-kert két változatában, közvetlenül is megmutatkozik. Elsõ kiállításán, amire 1934-ben Pierre Loeb galériájában került sor, életmûvének már több fontos képe is szerepelt. Egyikük az Utca 1933-ban készült, második változata volt.(²⁾ A furcsa figurákkal teli párizsi utcarészlet centrumában egy, az úttesten áthaladó építõmunkás látható, akinek arcát, sõt egész fejét eltakarja a vállán vitt deszka. Az elõtérben egy révedezõ tekintetû, inkább bábra, mint élõ emberre hasonlító fiatal fiút látunk. A képen szereplõ emberek úgy tûnnek, mintha mozgás közben megmerevedtek volna, akárcsak a Csipkerózsika-mesében, és ez az alakábrázolás késõbbi munkáira is jellemzõ. „Ez a furcsa festmény mintha az álomba menekülés és onnan visszatérés közötti átmeneti állapotot jelölné, az alvajárás szakaszából a holnap valóságába.” – írta az Utcáról Pierre Loeb. A másik kiemelkedõ mû a Gitárlecke volt, amit a galéria mélyén függöny takart, mégis botrányt keltett. A várakozással szemben ugyanis nem a gitár húrjain folyt a játék: a nézõk két fiatal nõ között zajló erotikus jelenet tanúja lehettek, a kor erkölcseihez mérten túl merészen. A La Nouvelle Revue Française-ben Antonin Artaud lelkes kritikát írt az újonnan felfedezett fiatal festõ kiállításáról, és a szürrealisták úgy gondolták, új taggal bõvült társaságuk. Tévedtek. Balthus nem tartotta magát szürrealistának, mindig is azt hangoztatta, hogy õ a valóságot ábrázolja. Tegyük hozzá, azt a valóságot, amit ecsetjével valószerûtlenné változtatott. Úgy érezte, félreértették, és egyébként sem kívánt semmilyen csoporthoz tartozni. Visszavonult a nyilvános szerepléstõl, és annak ellenére, hogy rendszeresen dolgozott, évekig nem állított ki. 1938-ban bemutatta ugyan néhány munkáját a New York-i Pierre Matisse-galériában, következõ párizsi kiállítására azonban csak 1946-ban került sor. Közben számos portrét készített ismert személyiségekrõl, elegáns hölgyekrõl és barátairól, melyek közül érdemes kiemelni az André Deraint háziköntösben megörökítõ különös, egész alakos festményt, háttérben egy lengén öltözött fiatal lánnyal, akivel kapcsolatban óhatatlanul felvetõdik a nézõben kérdés, vajon csak modellként volt-e jelen a festõ mûtermében. Vagy nem is volt ott, csupán Balthus képzelte oda, aki elõszerettel festett serdülõ lányokat kihívó testhelyzetben vagy ruha nélkül, mint például az Álmodó Thérèse (1938), az Akt tükör elõtt (1955) vagy a Macska a tükörben (1977–80) esetében. Korunk emberének rögtön a pedofília jut eszébe, de Balthus szerint ezekben a festményekben szó sincs szexualitásról, számára a gyereklányok csak az élet folytatását jelképezték. Amennyiben a grófi címet elhisszük neki, úgy ezt a magyarázatot is elfogadhatjuk. Egyedül a Gitárleckét ismerte el erotikus képnek.

Bár Derain jó barátai közé tartozott, festészetét nem tartotta sokra, mint ahogy Matisse-ról is lesújtóan nyilatkozott: „Matisse? Jobban szeretem Tintin-t. Ugyanolyan leegyszerûsített, csak sokkal mulatságosabb.” Giacometti volt az egyetlen, akit barátként és mûvészként egyaránt nagyra becsült.

Az ötvenes években kezdtek megfeledkezni róla, egyrészt, mert ritkán hallatott magáról, másrészt ez az idõszak az absztrakt kora volt. Amikor André Malraux 1961-ben megbízta a Francia Akadémia római intézetének vezetésével, éppen jókor érkezett az ajánlat, és õ örömmel fogadta el a megbízatást. Tizenhat éven keresztül „uralkodott” a Villa Medicis-ben, restauráltatta az épületet és rendbe hozatta annak csodálatos kertjét, saját pénzét elõlegezve a hatalmas költségekre, élénk társasági életet varázsolt az addig csendes falak közé, miközben szabad idejében mûtermébe zárkózva festett. Megbízatása lejártával, 1977-ben japán feleségével Svájcba költözött, és haláláig, ez év február 18-ig ott élt.

Az alkotásairól megjelent utolsó könyv⁽³⁾ grafikáit mutatta be, és ez nagy megelégedéssel töltötte el a festõt, mivel a rajz gyerekkorától kezdve fontos volt számára. „A rajzzal a világ szívébe jutunk, és minél többet rajzolunk, annál mélyebbre hatolunk a létezõbe.” – vallja Balthus a könyvben.

Lassan festett, egy-egy képén akár tíz évig is dolgozott. Életmûve alig négyszáz alkotásból áll. Még élete utolsó éveiben is napi nyolc-tíz órát töltött mûtermében, részben munkával, részben annak a pár képnek a nézegetésével, amivel rendelkezett. A nyolcvanas évek elejétõl festményeinek ára meredeken emelkedett, és milliós értéket ért el. „Nekem túl drágák, hogy megtartsam õket” – mondta, és nagy részüket eladta múzeumoknak, gyûjtõ ismerõseinek. Az évek során felesége vásárolt vissza néhányat közülük.

Balthus színfolt volt, egyedülálló személyiség, és fõleg egyedülálló alkotó. Az egyetlen kortárs festõ, akinek egy festménye bekerült a Louvre gyûjteményébe.

¹ Nicholas Fox Weber: Balthus – A biography, Alfred A. Knopf ed., New York, 1999.

² Az elsõ, sok tekintetben különbözõ változat 1929-ben készült.

³ Balthus, les dessins, Société Nouvelle Adam Biro, Párizs, 1998.