<

Szombathy Bálint

Fekete is, fehér is

Fekete fehér • Grafikai kiállítás

2001. január 23–február 18.

A mai magyar festészet összképét bemutató Dialógus volt a tulajdonképpeni prológusa annak a kiállítási ciklusnak, amelynek keretében most – másodikként – a grafikai termés is terítékre került. Hosszú évek és évek után tehát érvényt szerzett a hõn óhajtott közösségi akarat: a mûvésztársadalom tömegesen jelenhetett meg a Mûcsarnok sokak számára oly távoli falai között. Így most aztán mindenki kicsit jobban érzi magát a mûvészeti világban, kivéve azokat, akiket kizsûriztek. De talán azoknak is okuk van az elégedettségre, akik önszántukból maradtak távol, hiszen a felhozatalt képezõ ömlemény viszonylatában opusuk egyedi értéke szerencsés esetben valószínûleg még hangsúlyosabbá vált.

Ömlemény alatt elsõsorban a tálalás mikéntjében megmutatkozó uniformizmust értem, vagyis azt a technikai mozzanatot, amely egy bizonyos szinten kiegyenlíti és összemossa a több mint százötven mûvet. Annak az elhatározásnak a nyomán ugyanis, hogy az eredetiket azonos kiszerelésben, a számítógépes szkennelés, nagyítás és nyomtatás meghatározott feltételei közepette egységesítik, sok esetben meglehetõsen felemás eredmény született, amely megfosztotta az alkotásokat nem kevés egyedi vonásuktól. Nyilvánvalóan nem volt elegendõ idõ ahhoz a mûgondnak nevezhetõ figyelemhez, hogy a technikai „átjátszás” során egyformán odafigyeljenek minden olyan részletre, árnyalatra, amelyre a szerzõk nagyon is ügyeltek, annak tudatában, hogy számukra egy alkotáson nincsenek fontos és kevésbé fontos részletek.

A kiállítói koncepciónak – szerencsére – nemcsak árnyoldala van. Létezik valami szép és erõteljes is abban, hogy a hatalmas fehér falakon kizárólag a fekete uralkodik, azonos ritmusban és méretben. Valami ritkán tapasztalható rend dominál a stílusbeli rendetlenségben, az áttetszõségnek egy olyasfajta minõsége jelenik meg, ami a hasonló tömegrendezvények szerkezetét rendre szétzilálja. Az ötlet tehát alapvetõen jó és érdekes, mint ahogyan az a mozzanata is rendhagyó, hogy az eredetiket egy, a helyszínen felállított gyûjteménybõl ki lehet kérni. A kiállítás egy képtározó – egy tulajdonképpeni fájl – funkcióját veszi fel, ahol a másolatok nem látható mintáikra utalnak, s egészében véve egy összetett, a grafikai mûvészetben régóta jelen levõ, már-már filozófiai kiterjedésû problémakört generál, tudniillik a Walter Benjamin által vizsgált sokszorosíthatóságét.

A téma nélküli kiállításon szinte mindenki az „átlag én”-t hozza, vagyis az egyediségnek azon a fokán mutatkozik, amely a már ismert stílusbeli jellemzõket érvényesíti, megkönnyítve a képi beazonosítást (már ott, természetesen, ahol létezik kiforrott stílus). Az anyag ilyen értelemben kevés újdonságot mutat, itt nincs helye a kísérletezésnek. Itt mindenekelõtt az azonnali felismerhetõség szempontjai érvényesülnek, mint minden olyan csoportos bemutatón, ahol egyetlen alkotásnál nem többel lehet közönség elé lépni. Ennek következtében emblémákká kövesedett ikonográfiai struktúrák sokaságával találkozunk, amelyek rendszerint önmagukra utalnak vissza, vagyis önmagukba csavarodva gerjesztenek szubjektív erõtereket. Mintha mindenki csak monológot mondana, nincs a teljesség igényével számoló igazi lehetõség a párbeszédre és a látens nyelvi-jelentésbeli kapcsolódások azonosítására.

A mai magyar grafikában erõvonalakat meghúzni szándékozók itt nem sokra mennek, mert ez egyszerûen lehetetlen, még a rendezõk jószándéka ellenére is. Tehetségesek és kevésbé azok, az élvonalbeliek és a derékhad különös találkahelye ez a kiállítás, amely azért sem nyújthat hiteles képet a mûfaj pillanatnyi állapotáról, mert több nívós alkotó elvetette a nyilvánosság elé lépésnek ezt a lehetõségét. Valószínûleg a cél nem is az volt, hogy a kapott összkép valamilyen tudományos vizsgálódásnak képezze tárgyát, és mélyrehatóbb mûvészettörténeti sommázásra adjon okot (ezt a gyanút támasztja alá a vaskos katalógus szerény elméleti pallérozottsága is). Mert akkor egy a mostani „népnemzeti” zsûrizés kritériumaitól némileg különbözõ, kritikai konstrukciónak megfelelõ, meghívásos szemlét kellett volna tetõ alá hozni.

A nagyközönséget, persze, mindez nem érdekli. Aki csak azért tért be a Mûcsarnokba, hogy egy órácskára kikapcsolódjon és kellemesen érezze magát, ezúttal nem csalódhatott. Az összkép könnyed volt és légies, nyomát sem láttuk annak a röghöz kötöttségnek, amely vélhetõen a következõ turnusban vár bennünket. Tudniillik a kortárs szobrászok szemléjén.