<

Fekete Vali

A lelet-lét és teremtés, avagy fejezetek a Növekvõ Városból

Gellér B. István: A növekvõ város címû könyvérõl

Gellér B. István évek óta készíti önfeltáró-leleteit annak a városnak, amely létezését is neki köszönheti. Mint Koszitczky Éva írta, õ maga állítja elõ objet trouvée-it. Valóban a leletek teremtõ feltárásával egy világot épít fel, s az anyag teremtésénél mi tenné még teljesebbé a teremtést, mint a Szó, az Írás.

Több éves munkájának összegzése tehát ez a könyv, mindezen túl õsi kultúrák különbözõ elemeinek felelevenítésébõl, a részekbõl áll össze az egész. Vagyis mintha egységes, kultúrák feletti kultúra teremtésére vállalkozna (a régmúlt idõktõl napjainkig volt már erre számos példa, akárcsak a tökéletes nyelv keresésére), miközben városának nagyon is konkrét keretét és leírását adja. A könyv mûfaja így leginkább kutatási naplóként határozható meg. Lényegében három fõbb egységre bontható:

1. A növekvõ város leleteinek feltárása.

2. A növekvõ város lakóinak és szokás-rendszerüknek antropológiai leírása és/vagy képpekkel illusztrált bemutatása.

3. A növekvõ város feltárásával és annak mítoszával foglalkozó vagy azzal bármilyen vonatkozásba hozható személyek bemutatása.

A három, úgymond tematikus rész azonban nincs egyforma súllyal kidolgozva. Van ami jelentõségéhez képest sokkal nagyobb hangsúlyt kap, míg más kérdés épp ellenkezõleg.

Azt azonban mindenképpen le kell szögeznünk, hogy egy fikcióról van szó, ugyanakkor, mint minden fikciónak (lásd: a drámaírás dramaturgiai szabályai, a regény szerkezeti követelményei, etc.) ennek is meg kellene felelni az általa választott, mondhatni tudományos paradigma feltételeinek. Talán többen emlékeznek Az igazi Mao címû ál-dokumentumfilmre, amely bár a valóságnak csak egy tört részére épült, mégis tökéletesen megfelelt a dokumentumfilmekkel szemben támasztott követelményeinknek, ezért volt annyira revelatív a maga idejében. Ahhoz, hogy a megfelelõ paradigmát kiválasszuk, gondosan kell válogatni a rendelkezésünkre álló ötletek, irányok közül. A cél ebben az esetben a Növekvõ Város kvázi archeológiai feltárásának és annak dokumentumainak bemutatása. Ugyanakkor a szerzõ ötletei közül megmaradt jónéhány, ami ugyan szigorúan nem illeszkedik az általa elsõdlegesen választott témához, mégsem került kizárásra. Pedig a célirányos „sûrítés” minden, de különösen a tudományos jellegû, dokumentatív mûveknél követelmény. Hangsúlyozom, fikcióról van szó, mégis megvalósulásában (a szer-kesztett-tervezett-írt-kinyomtatott könyv formájában) ez már egy teremtett valóság, és ez jogosít fel minket arra, hogy ezt, bizonyos mûfaji sajátosságok és követelmények szempontjából figyelembe vegyük.

1994-ben épp itt, a Balkon hasábjain Galántai Zoltán Borges világához hasonlította a Növekvõ Város univerzumát. A könyv megjelenésével azonban egy jelentõs különbség adódik: Borges világa mindig fikció marad, s mint fikció az adott keretek közt egész.

Gellér B. István könyvét dokumentumokkal illusztrálja. A „valós”, dokumentációs jelleggel közölt fotóktól azonban az általa korábban „nyitott mûként” teremtett fikciós univerzum leszûkül. S ez a szûkítés fõleg akkor érhetõ tetten, amikor a valóság létezõ elemeibõl egymásnak nem megfelelõ elemeket társít össze. Ekkor ugyanis leleplezi önmagát a fikció. Ami korábban egy valós univerzumként mûködött, az egyre inkább a valós világ elemeibõl kitalált fikcióvá vált. Ez különösen ott észrevehetõ, ahol látványosan és szükségtelenül kilép az általa választott tudományos paradigma kereteibõl. Vagyis amikor név szerint és szinte életrajzuk szintjén bemutatja mindazokat, akiknek köze volt a városhoz, legyenek akár régészek, nyelvészek, antropológusok, vagy a mítosz körül valamely egyéb vonatkozásban felbukkanó személyek.

Így különösen indokolatlan a „leselkedõ” figurája (amire a szerzõnek valószínûleg azért volt szüksége, hogy bizonyos fotók kilétét igazolja), vagy a Courtambert táncosnõk, akiknek személye a város egykori lakóinak lelkét megidézõ spiritiszta szeánsznál és rítusainak felelevenítésénél fontos csupán, amelyek közül önmagában az elsõ amúgy sem épül be a történetbe. Ugyanakkor elõtte megismerjük élettörténetüket, s azokkal kapcsolatban számos fotót találunk. Úgy történik róluk említés, mint Izadora Duncan táncosnõirõl, ámde a képeken, amelyek ennek illusztrálására szolgálnak, a fikció ellentmond önmagának: Duncan-táncosnõk helyett Mata Harira emlékeztetõ, ruhát alig vagy csak épphogy viselõ táncosnõket látunk. Ugyanilyen önleleplezés történik, amikor a város utódnépességének antropológiai sajátosságait vizsgálják, itt bizonyos Kowalski-Segner-nek tulajdonított, valójában pedig a nagyon is létezõ Galton-féle eljárás szerint. Talán épp ez a könyv hátránya: túlságosan is agyonzsúfolt konkrétumokkal, nevekkel, kutatókkal ugyanakkor minden rájuk vagy a városra vonatkozó adat végsõ soron töredékes. Ezt azonban már tekinthetjük olyan koncepcionális szándéknak, amelynek üzenete egyáltalán az emberi lét töredékessége. Csak nyomokat hagyunk, nyomokat találunk, talán nyomok vagyunk csupán mi magunk is. „Minden egész eltörött”, a világ visszavonhatatlanul töredékek univerzumává vált.

A töredékesség tehát, azt hiszem, mûfaji sajátossága a könyvnek, a „leletek” mûfaja eleve biztosítja/sugallja ezt, de szûkebb koncentrációban feszesebb lehetne a töredékek közötti hiány, intenzívebbé téve a hiány sugározta erõteret és totalitást. Egyfajta szigorú zártság sokkal inkább tudná rekonstruálni a felfedezõ-teremtõ, leletfeltáró-alkotó kettõsségét és a tudományos/artisztikus hatás együttesét.

Ebben a tekintetben pusztán a leletekre és egyfajta „régészeti-feltáró-fikcióra” hagyatkozva kaphatnánk a legteljesebb képet a városról, tekintettel a makettekre, a rituális tárgyakra, írástöredékekre. Ezek ugyanis Gellér B. István város-fikciójának legrégebben, a legárnyaltabban és a legeredetibben kidolgozott részei.

A legintenzívebb szimbolikus jelentéssel a város alaprajza bír. A könyvben megadott térképet vagy a közölt „légifelvételt” tekintve ez egy csigavonalat mintáz. Erre az alaprajza szinte pontosan rímel John Bunyan 19.századi könyvében látható metszet: A vándor útja az örök városhoz. De számos példát említhetnénk még, hiszen a csigavonal, a spirál a legkülönbözõbb primitív társadalmaktól, a görög mitológián át egészen a keresztény szimbolikáig szinte mindenütt megtalálható. A csigaszerkezet és a labirintus egy tõrõl fakadnak. A legkorábbi csigaábrázolás egyiptomi, az i.sz. elõtt 19. századból származik, és az alvilágon át vezetõ utat jelentette. A buddhizmusban a csigavonal a megvilágosodáshoz vezetõ ösvény. Az európai kultúrában a görög mitológiában találkozunk vele mint útvesztõvel és benne Minotaurusszal, ahol ez az egyéni képességek próbája, központján való átjutás a szellemi fejlõdéshez és önmegismeréshez vezet.

De nem ritkán, így Chartres-ban is találkozunk a keresztény templomok útvesztõjével, amely az üdvözülés felé vezetõ rögös utat szimbolizálja. A 9. századi iraki Samarai Mosket minaretje is arról tanuskodik, hogy a spirál a muzulmán hitben is a lélek és a vallási tudat fejlõdését, Istennel való találkozást szimbolizálja.

Így tehát azt feltételezhetjük, hogy nem lehet véletlen az alaprajz és városszerkezet ilyetén való kiválasztása és meghatározása, valamint külön labirintus-leletek bemutatása. Az alaprajz megadja a város különbözõ létesítményeinek helyét is. Így figyelemre méltó, hogy a spirál belseje felé olyan létesítmények megjelõlésérõl esik szó mint a lódémon háza, a jósok cellái, vagy a bírák termei, koncep-ciózusan hangsúlyozva a spiritualitást.
Noha a kezdet a város egészének vagy legalábbis az alaprajzon megjelölt részeinek bemutatását ígéri, ennek teljes bemutatása a könyv további részében elmarad. Sorjáznak különféle funkciójuk meghatározása szerint az idolok, a különféle tárgyak, makettek, szertartáskellékek, e képzeletbeli városban mégsem tehetünk általuk utazást, mivel nem koncepciózusan illeszkednek a könyv elején jó néhány képpel bemutatott város egészéhez.

A spirál vagy csigaforma tehát a legrégebbi idõktõl fogva valamiféle belsõ, szellemi fejlõdést, spirituális találkozást, Istennel való kapcsolatteremtést szimbolizált. Belépni a Növekvõ Városba így egyfajta utazás önmagunk belsõ útjai felé, akaratlanul is önmagunkkal hurcolt személyes és kollektív múltunk töredékei nyomán.

És így lehet helye a trianguláris írásrendszerben két õsi kultúrához kötõdõ betûnek (a héber abc elsõ két betûje: Alef és Beth), így lehet szó agyag tekercsekrõl, amelyek ebben a formájukban használhatatlan jeltömegek, miként számtalan írás vált csak a tudomány számára létezõvé, valójában pedig funkcióvesztetté az emberi kultúra elõrehaladása ellenére. Ugyanakkor az írás és a törvény, miként minden jelentõs kultúrában, ebben a városban is kiemelt helyet foglal el, de már alig megfejthetõ törmelékhalmazt jelent.

A triangularitás viszont épp ellenkezõleg, a tökéletesség kifejezését szolgálja, hisz a görög pitagoreusok szerint az egyenlõ oldalú háromszög geometrikusan harmonikus forma. (Számmisztikájukat tekintve pedig a pontokból álló egyenlõ oldalú piramis az isteni számok: 1, 2, 3, 4, és azok összegeként a 10 kifejezésére alkalmas.) A betûknek pedig hármas jelentést tulajdonít, amely hármasság pedig többekközött a Kabalára is jellemzõ.

A különféle idolok, kultikus tárgyak felsejleni engedik bizonyos rítusok meglétét, ugyanakkor, ha komolyan vennénk a kvázi-tudományos paradigmát, a növekvõ város világképének leírása mellett szükség lenne társadalmi rendjének bemutatására/feltárására is. Ehelyett azonban maradnak a rítus-rekonstrukciók, amelyek illusztrálására közölt fotók újfent zavart keltenek bennünk. Mit látunk ezeken a képeken? Mítikus idõk megidézését, (mint például az évente megidézett druida szertartások az angliai Stonehenge-nél), vagy a jelenben létezõ törzsek máig élõ, létezõ szokásainak dokumentálását (mint pl. Lévi-Straussnál vagy Róheim Gézánál)? Vagyis nem válik el tisztán, mi az, ami „rekonstruált” és mi „dokumentált”.

A bemutott képeken és leírt szokásokban kétségtelenül kultúrák keverednek. Megtudjuk például, hogy a nép erõsen panteista volt. A fákkal és gyökerekkel kapcsolatos rítusuk valójában megtalálhatók mind a kelta hagyományokban, mind Észak-Ausztráliában, Afrikában vagy Kis-Ázsiában. A fák szorosan a földbe kapaszkodó gyökereikkel és az ég felé nyújtózkodó ágaikkal a Világmindenséggel való kapcsolat eleven láncszemei. Az ókori Görögország istenei és istennõi közül sokan a hiedelem szerint szent ligetekben laktak, ahova az emberek imádkozni és elmélkedni vonultak el. Az erdõbe vonuló elmélkedõ, böjtölõ szertartással különféle célok érdekében (pl. beavatás, az ifjak 13 éves korában, vagy a böjt, az esõt idézõ funkcióval) akárcsak általában a törzsi kultúrákban,
a Növekvõ Város feltételezett népességének is sajátja.

A feltehetõen hamvakat szállító hajók „lelete” az egyiptomi vagy hindu temetkezési szokásokra emlékeztetnek. Ugyanakkor ezen kultúrák vízzel szemben támasztott mítoszai helyett itt a vízre mint ellenségre találunk utalást, ami önellentmondás. „Hiánya fájdalmat okoz (mármint a vízé), tehát alapvetõen ellenséges fajtája az elemeknek” – így
a könyv. Márpedig általában a korábban említett temetési szokások a vízhez egyfajta szentségként, mint életet adó õselemhez viszonyultak, ezért vált szerepük az élet és halál körforgásában olyan jelentõssé (pl. hinduizmus). Igaz a hajók emlékezetethetnek az egyiptomiak halottvivõ bárkáira is, amelyek a hagyomány szerint annak a hajónak a mintájára készültek, amelyen a Napisten kelt át a Duaton, vagyis az alvilágon.

A könyvben számos szertartás-töredéket és rekonstrukciót találunk, így Nap- és Hold-szertartás, vízeknél bemutatott rítus, vagy akár a háromféle böjt. Ugyanakkor egyetlen szertartást sem találunk a lódémonnal kapcsolatban, akinek pedig – miután a város alaprajzában is belsõ, központi helyet foglal el, kiemelt szerepet lehetett volna tulajdonítani. Csupán egyetlen idolt ill. szertartás-eszközt találunk, ami vele hozható kapcsolatban. Ugyanígy a labirintus rendszerében „fellelt” démonok kiléte is tisztázatlan.

Eddig lényegében a könyv antropológiai, ill. dokumentatív elemeivel kapcsolatban felmerülõ kérdéseket említettük, miközben megállapíthatjuk, hogy a könyv legszervesebb egészét képezõ részei az archeológiai „töredékek”: a labirintus, az írástöredékek, az agyagtestamentumok, a vándoremlékek, a sorsjátékok vagy az agytojás. Ezek mindegyikéhez teremtett „talált tárgyak”, mûalkotások kapcsolódnak a hozzájuk imaginatív valóságukban jól illeszkedõ történetekkel, amelyekbõl a töredék-jelleget megõrizve/fenntartva mégis egyfajta kultúrák feletti fiktív kultúra egésze sejlik fel. Ugyanakkor, bár három remek kisplasztika is bemutatásra kerül (A nagy kupola terve I.,II.,III.), az õket körülölelõ „történet” az összes többihez képest gyengén állja meg a helyét. Talán túlságosan csekély ezeket úgy aposztrofálni, mint a városban soha meg nem valósult épületek makettjei, amelyeken ködös éjszakákon át vitatkoztak a város bölcsei. Igaz, ez is a töredékességet erõsíti. Egy, számunkra nagyon is ismerõs világ töredékességét, amelyben szárnyaló tervek vannak csupán megvalósulásuk nincsen.

Mi tehát ez a Növekvõ Város? Egyszerre múlt, jelen és talán jövõ.

S amivé növekszik, az talán nem más, mint az emberiség felhalmozódó múltjának töredékei.

És csak töredékes, szétesett, részelvárásunk lehet a könyvvel – ezzel a sokszorosított, remekül tervezett és kivitelezett objet-vel szemben is: az, hogy legyen egész. Hogy végül mégiscsak kerekedjen ki belõle egy fiktív, csupán csak részeiben létezõ, mégis épp így és ezért teljes történet.