<

Merhán Orsolya

A fûtõ mint a legjobb zenész, a portás mint a legjobb sejtbiológus

Gerber Pál kiállítása

2001. január 16-február 11.

Nemcsak a kiállítás címével okozott ismét meglepetést Gerber Pál a látogatóknak, hanem mûfajával is: nagyméretû, színes printeket állított ki a Trafóban, keverve az általa szívesen alkalmazott szövegek, szlogenek megjelenítését a figurális ábrázolással. Gerber a 90-es évek kortárs magyar képzõmûvészetének egyik „emblematikus” figurája, akinek pályafutása a Kék Acél¹, Kék Irón², Kék-Vörös³ szarkasztikus társadalomkritikájával,
a szocialista ikonográfia parodisztikus és következetes átértelmezésével indult. Munkáira ugyanakkor mindvégig jellemzõ a gyerekkor szürrealisztikus, lírai megjelenítésén keresztül nyelvi és tárgyi környezetünk meghökkentõ és elgondolkodtató, sokszor szinte abszurd – a banalitást, a triviálist, valamint a magasztost és fennköltet egyéni hangú képekben és tárgyegyüttesekben összemosó – feldolgozása. Mûfajaira, az általa használt képzõmûvészeti technikákra és anyagokra szintén a sokoldalú eklektika a jellemzõ: a festmények és a rajzok mellett egyaránt mûalkotássá válhat a faerezetû tapéta, a szemetesvödör, a fogkefe és a fogkrém, vagy akár a busz oldalára sablonbetûkbõl ragasztott szlogen is. Mindazonáltal a mûveket a felismerhetõ koncepcionális következetesség és eredetiség, a tematika, megvalósítás bizonyos személyes kézjegyei, kifejezésbeli toposzai teszik elsõ látásra „gerberessé”.

A printeknél azonban más a helyzet, mivel a számítógépes képalkotás lényege, hogy
a kép személytelenné válik. A mûvész az alkotófolyamat egy bizonyos szintjén elszakad az általa tervezett vagy elképzelt képtõl: a végtermék létrejöttét már nem tudja befolyásolni. Ily módon maga a hordozó steril egyenfelületté válik, csak a tartami jegyekbõl lehet következtetni az alkotó személyiségére és mûvészi szándékára. A kérdés most már mindössze annyi, hogy ha Gerber olyan színvonalú mûveket fest, mint amilyen például a legutóbbi, Mûcsarnokban látható nagy festészeti kiállításon⁴ szerepelt, és ami a gondolat, a látószög és a megfestés módjának hibátlan eredetiségével a kiállított anyag nagy részét lekörözte, miért távolítja el magától a képeit, és mi motiválja printek bemutatására. Ha Gerber mestere a képnek, vajon miért mond le mesterségérõl, hogy engedve a divathóbortnak, egy meglehetõsen egyenetlen kiállítást hozzon létre ezzel a gesztussal? Talán a mindent befogadni és kipróbálni vágyó, intellektuális érdeklõdés fogadható el magyarázatként.

A kiállítás vezérfonala a teremõr felett látható „Ha süllyed a hajó, azt mondom, riadó. Ha tehát nem mondom, riadó, úgy nem süllyed a hajó” piros betûkkel formált, negatív szillogizmusa lehet, hiszen a mûvek többsége valamilyen fals, hibás, illetve képtelen, zavart keltõ vizuális vagy nyelvi motívumra épül. Egymást követik a paradox, különös, kifacsart és lehetetlen élethelyzetekrõl szóló példák, a dekorum és racionalitás elveinek ellentmondó képek és szituációk. Ráadásul Gerber utánozhatatlan leleménnyel használja fel mûalkotásaiban a grammatikát, legyen szó akár elírásról, helyesírási hibáról (Van-e védtelenebb, van-e szánalmasabb, mint lógó orral, logó farokkal, logó nyelvvel kilógni a sorból), vagy tautológiáról (A nõk, akik gyerekeket szülnek, anyák).

A kiállítás egyik legszebb darabja az Elásott szarvas, melynél a szöveges és vizuális tényezõk egyetlen abszurd és misztikus képbe forrva jelennek meg. Amit látunk, lehet a homokban fekvõ szarvasagancs is. Ebben az esetben – márpedig ez a valószínûbb, hiszen ki akarna elásni egy szarvast? – a képre írott szöveg hazugság, De miért feltételeznénk, hogy a mûvész hazudni akar nekünk, mi oka lenne rá? Viszont elhiszi-e bárki is, hogy a képen mégis egy elásott szarvas van? Hogyan függ ez mégis össze a képzõmûvészettel? A zavarbaejtés, a banalitás, az ilyen mértékû triviális egyszerûség továbbgondolásra késztet.

A vizualitást, a képet is a mûbe építõ munkák közül a Micsoda öröm, vagy a Tartsátok vissza a nevetést paradox helyzeteket vázol fel. Hiszen képtelenség, hogy egy történészt teljesen „korhû öltözetben, hasonmás fegyverekkel és korhû harcmodorral kaszaboljanak
le”, s a „Tartsátok vissza a nevetést”, vagyis „Risum teneatis amici” felirat megjelenése sem éppen magától értetõdõ egy koponyákat ábrázoló képen.

Líraibb hangvételû a kiállítóterem jobboldali falára kerülõ, kisebb méretû képekbõl, szövegekbõl összeállított montázs. Szubjektív kis kaleidoszkóp, amelyben nagyobb szerepet kapnak a mindennapi élet helyszínei és tárgyai. A kihívás napja felirattal ellátott toll, a drágakövek, a mellékhelyiség, a magyarok számára különösen jelentõségteljes Nagyon fáj felirat, a ceruza, a véres körömágy, egy barát egy római szarkofág mellett, egy hamutartó, cipõ és piros pöttyös labda, az Egy szar könyvet egekbe dícsérni-mondat végletes ellentétezése, egy összetaposott Coca-Colás doboz, a mûvész alkotásai bizonyos beállításban, a „Baromfi Csõrkurtító Bt” reklámöngyújtója, hogy csak kiragadott példákat említsek, személyesebb, intimebb hangulatú világba engednek bepillantást.

A kiállítás végére a nézõ elbizonytalanodik, tétován keresi a képek közötti kapcsolatokat, a magyarázatot, a megfejtést. A tudományosság, a ráció, a grammatika és a narráció állandó jelenléte, felemlegetése erre kényszeríti. A mûvek egyfelõl gondolkodásra késztetnek, a gondolkodás szó filozófiai értelmében, az állítás, bizonyítás, cáfolat hármasságával, miközben a megfoghatatlanság érzése, lebegése járja át, határozza meg a kiállítás hangulatát, hiszen meglehet, hogy mindössze egy poén, egy vicc, csak fanyar és ironikus játék az egész.

¹ Kék Acél, Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest,
1987. július 17–augusztus 27.

² Kék Irón – 13+1 képzõmûvész kiállítása, Duna Galéria, Budapest, 1989. december 17–1990. január 7.

³ Kék-Vörös, Uitz Terem, Dunaújváros, 1990. január 18-tól

⁴ Dialógus – Festészet az ezredfordulón, Mûcsarnok, Budapest, 2000. december 12–2001. január. 17.