<

Cserba Júlia

A Marcel Duchamp-díj elsõ nyertese

Centre Georges Pompidou, Galerie 3
2001. február 28–április 30.

Skulptur Sortier Station, Stalingrad metróállomás
2001. áprils 29–június 29.

A francia mûvészet nemzetközi megismertetésén fáradozó társaság, az ADIAF keretén belül alakult, múzeumigazgatókból és magángyûjtõkbõl álló nemzetközi zsüri elsõ ízben ült össze, hogy odaítélje a Marcel Duchamp-díjat egy olyan Franciaországban élõ mûvésznek, aki a vizuális mûvészetek valamely területén kiemelkedõ színvonalú tevékenységet folytat. A hat jelölt, Pierre Bismuth, Rebecca Bournigault, Claude Closky, Thomas Hirschhorn, Felice Varini és Xavier Veilhan közül a zsûri választása Thomas Hirschhornra esett, aki a díjat a Pompidou Központban, saját kiállításának megnyitóján vehette át. A Marcel Duchamp-díj ugyanis nemcsak jelentõs összegû, 200 ezer frankos pénzjutalommal jár, de két hónapos kiállítási lehetõséget is nyújt a nyertesnek.

Az 1957-ben született svájci Thomas Hirschhorn 1984 óta él Párizsban, de csak 1986 óta foglalkozik képzõmûvészettel, korábban alkalmazott grafikusként dolgozott. A Pompidou Központban most bemutatott munkája, a Pole-Self elmélkedés a kultúráról és a hatalomról, a globalizációról és a szociális igazságtalanságról. A terem falait könyvlapokból készült girlandok, börtönbõl való szabaduláshoz szükséges szerszámok és divatfotók borítják. A legkülönfélébb témájú és színvonalú, láncokra függesztett könyvek sûrû sora képezi a „kerítést”. A könyvek között átbújva, és ezzel zajos lánccsörgést idézve elõ bejutunk a belsõ térbe, ahol többek között kötélbõl és láncból készített kompozíciókat, összetört tükrök darabjaiból emelt dombot, eligazító táblákat és hólánccal ellátott autógumikat találunk. Ezek egy részét gondolati kapcsolat, míg másokat valódi láncok fûzik egymáshoz. Itt kapott helyet a kidobásra ítélt könyvekkel megtöltött hatalmas méretû szemeteszsák, a „Poubelle capitaliste”, a kapitalista szemétláda is. Mint más alkotásainál, úgy a mûvész a Pole Self esetében is, a közönséges, hétköznapi tárgyak mellett más egyszerû anyagokat, hulladékfát, alufóliát, kartondarabokat, újságkivágásokat használt fel.

Hirschhorn egy másik szobra (mert ezeket az összetett mûveket szobroknak nevezi) bár
a Pompidou Központ tulajdonában van, most még nem látható. Csak néhány hét múlva kerül bemutatásra, és nem az épületen belül, hanem a Stalingrad metrómegálló bejáratánál. Az 1997-ben készült, tíz, sokféle tárggyal megtöltött üvegvitrinbõl álló, két és fél méter magas, tíz méter hosszúságú és három és fél méter mélységû Skulptur Sortier Station a Pompidou Központ tulajdona ugyan, de mint a mûvész írja, „...független a Központtól. Maga is egy kis központ. Egy állomás a térben. Egy hold... Saját energiájával, saját sugárzási zónájával... Programozott és meghatározott, de szabad és elkülönülõ. Ezért nincs szükség ennek a mûnek a létezéséhez a Központ materiális és vizuális jelenlétére.” Több hónapos keresés után esett a választás a Stalingrad állomásra. Hirschhorn olyan helyre szánta szobrát, ahol emberek sokasága fordul meg, de nem egy mûvészi alkotás befogadásának céljából, hanem mert hétköznapi életüket élik, buszra várnak, telefonfülkében beszélnek, a metrólejáróba vagy másfelé igyekeznek, és közben szemük megakad a furcsa látványon. Ugyanakkor bízik abban, hogy a szokatlan helyen felállítandó szobor kedvéért a kortárs mûvészetek múzeumhoz szokott kedvelõi is ellátogatnak majd a külvárosba, és szobrával együtt az azt körülvevõ környezetre is fordítanak némi figyelmet.