|
Schauschitz Attila
Jenny Holzer Berlinben*
Az American Academy Philip Morris-ösztöndíjasaként Jenny Holzer hetekig kószált tavaly Berlinben, a Neue Nationalgalerie építészetileg különösen sûrû környékén: a közvetlen szomszédságban Scharoun szertelenül tagolt Filharmóniája és állami könyvtára, mögöttük, az új Potsdamer Platzon, Helmut Jahn lebegõ és áttetszõ Sony-központja, valamint Renzo Piano kissé egymásra hányt, de részleteiben – elõbb-utóbb el kell ismerni – tisztán metszett Daimler-centruma, a távolban pedig, a Reichstag tetején, Norman Foster üvegkupolája. Elsõsorban persze kiállításának jövendõ helyszíne, Mies van der Rohe egyszintes, üvegfalakkal borított puritán kubusa, vagyis maga az új nemzeti galéria érdekelte. Hogy éjjel-nappal megfigyelhesse, beköltözött egy közeli szállodába is. Jenny Holzer a kör vagy egyenes dilemmájára keresett választ. Mint akkoriban mondta: „Bilbaóban, (az ívesen építkezõ Guggenheim Múzeumban), egyenes vonalat szegeztem szembe az építészettel, itt Berlinben tehát annak lenne értelme, hogy egy kört helyezzek a négyzet (a Neue Nationalgalerie alaprajzának) közepére.” Nem így történt. Jenny Holzer végül is egyeneseket, tizenhárom párhuzamos fényutat függesztett az osztott mennyezetre. A megannyi fényújságon a mondatokat és szövegeket, a világ jobbítására elkötelezett mûvész üzeneteit szállító betûvonatok mozgását a változó irány és sebesség foglalja keretbe, rövid szünetek osztják tételekre. A keskeny fényfolyamok kilépnek a zárt térbõl, az üvegfalaknak köszönhetõen kívülrõl is jól láthatóak. Az alkotás kifelé irányultságát, köztéri jellegét fokozza, hogy a terem egyben átjáró a Neue Nationalgalerie alsó kiállító-helyiségeibe. (Ezért is hiábavaló többnyire a teremõrök szolidan makacs igyekezete, hogy jegyvételre bírják a bámészkodókat.) De a köztéri nyilvánosságra törekvõ mûvész nem elégszik meg ennyivel. Fényprojekciói esténként kilépnek a berlini középületek homlokzatára: a megnyitáskor a szomszédos Filharmónia és Állami Könyvtár, röviddel utána többek között a Kancellári Hivatal és a Berlini Tanácsháza falára, áprilisban, lezárásként pedig a Zsidó Múzeum fémborítású épületére vetülnek majd tárgyak és dokumentumok a múzeum gyûjteményébõl. A fénylõ szavak varázslónõje a Süddeutsche Zeitung magazinjának 1993-as címlapja óta, amelynek nyomdafestékébe boszniai nõk – önként adakozott – vérét keverte, az egyik legismertebb mûvész Németországban. A létezõ világokat, és azok legjobbikát, a tõkés rendet is fáradhatatlanul ostorozó Jenny Holzer („A magántulajdon bûnözéshez vezet”, bombázta például a New York-iakat 1982-ben a Time Square fényújságján) már mostani bemutatója elõtt jelen volt Berlinben: éppen az Egyesült Államokat képviselve alkothatta meg a Reichstag egyik bejáratánál fényoszlopát, amelyen a képviselõk beszédeinek parlamenti jegyzõkönyvei futnak szakadatlanul. Rajongóit a Neue Nationalgalerie-ben sem éri csalódás: háborúról és békérõl, halálról és életrõl, szexrõl és szerelemrõl szóló szövegei szédítõen hömpölyögnek a látogatók feje fölött, akik felfelé bámulva, merevedõ nyakkal vagy kényelmesebben, a bõrüléseken fekve igyekeznek megfejteni az angolul és németül özönlõ életbölcsességek és egzisztenciális utasítások értelmét. „Melyik ösztön fog megmenteni minket – hiszen a szex már szóba se jöhet”, vélekedik például a mûvész, vagy „szerelembõl meghalni szép, de butaság”, „legrégibb félelmeid a legrosszabbak” és „mikor álmodik, ártatlan az ember” – olvashatjuk (fél)igazságait. Ez már persze a választott szövegmûfaj tetszõlegességének problémája. Az azonban kétségtelen, hogy Jenny Holzernek sikerült megválaszolnia az épület által feltett esztétikai kérdést, hogy látványosan és szépet alkotott, hogy hozzátett valami misztikusat és emlékezeteset van der Rohe építészeti remekéhez. Alkonyatkor, egy szerencsés pillanatban, az elkomorodó épület hátterében sötétszürkén, súlyosan tornyosuló felhõk adnak nyomatékot Jenny Holzer soha nem csüggedõ kultúrpesszimizmusának.
* JENNY HOLZER, American Academy in Berlin, Neue
Nationalgalerie. |
|
|
|
|
