<

Bálványos Anna

Ha én ezt egyszer a klubban…

2001. január 19–február 9.

Furcsa helyszínt választottak a kiállítás szervezõi: az épületbe lépõt erõs menzaszag fogadja, majd a biztonsági szolgálat portásának kell bevallani kilétünket. Ezután juthatunk be a kiállítótérbe, amelyrõl minden valamire való mûvelõdésszervezõ az elsõ pillantásra megmondja, hogy kortárs mûvészeti tárlatra teljesen alkalmatlan. Balra egy rettenetesen ronda bárpult, elöl könyvespolcok, jobbra egy szétszedett pingpongasztal és még néhány egyéb, mozdíthatatlan berendezési tárgy. Ám a kiállításban lenni mégis jó. A csoda megtörtént: gyõzött a mûvészet! A mûalkotások leküzdötték a mostoha körülményeket, szemtelenül és magabiztosan élnek a térben, illetve a falon.

A kissé talányos cím is erre utal: a helyszín valóban egy klub. Na, nem a klasszikus értelemben vett, ahol a puha bõrfotelek között mûtárgyak is díszítik az enteriõrt. Az iskolai, ifjúsági klubok hangulata érzõdik itt, ahol kevés pénzbõl és sok lelkesedésbõl teremtettek helyszínt a különféle programokhoz. Ez a hangulat nyilván annak is köszönhetõ, hogy a kiállító mûvészek fiatalok: az akadémia hallgatói vagy friss diplomások. Még él bennük a bátor és játékos kísérletezõ kedv, s ez a mûvekben is megnyilvánul.

Számos mûben felfedezhetõ az iskolai feladatok emléke. Bálványos Levente az elsõre számára is elborzasztó helyszínen készült fotóit vágta fel darabokra és rendezte dekonstruktivista kollázsokká. Már korábban is készített hasonló munkákat, de akkor talált alapanyagból, saját fotóinak levágott széleibõl dolgozott. A rá jellemzõ építészeti gondolkodás itt is megjelenik, de mivel az egyes részletek jól felismerhetõk és azonosíthatók a valósággal, a hatás sokkal erõsebb. A tér átrendezése, elforgatása szinte testközeli élménnyé változik. Kokesch Ádám üveg-zászlója, mely fixen illeszkedik szögletes fanyelébe, a gyakorlati foglalkozások során született tárgyakra készített ironikus reflexió is lehet. Az állatkerti Pálma-házban készített, buja növényeket megörökítõ felvételeit – afféle mini neonreklámként – kis átvilágító lámpa segítségével mutatja be. Videójában hat darab kék háromszögbõl álló emblémája magakelletõn pulzál és forog az eseménytelen állókép felett, vagy olykor önállóan hirdeti, hogy a márkajelzés olykor bizony nagyobb fontosságra tesz szert, mint maga a termék. György Kata Memory címû mûve a hasonló nevû társasjátékot idézi. A sokféle képet felvonultató kártyák ugyan fel vannak fordítva, de mivel egy oszlop négy oldalán helyezkednek el, egyszerre nem láthatóak. A párokat körben haladó oda-vissza járkálással lehet összekeresni. A mû egyik összetartozó kártya-duóján szerepeltetett felirat, mely szerint „Az idõ linearitása…” „…csak megszokás”, így egyfajta igazolást is nyer. Horváth Csaba babaházakat idézõ mûgonddal kivitelezett Lépcsõház makettje a lakótelepek ajtó mögül leskelõdõ, bizalmatlan szomszédjává teszik a nézõt. Ha szerencsénk van, egymással szemben is kukucskálhatunk valamely vállalkozó kedvû nézõ-társunkkal. Sajnos, a „lépcsõház” felõl sohasem jön senki. Halász Péter fekete monitorában egy halványlila neoncsõ tükrözõdik a végtelenségig. Mintha a képcsõben futó impulzusként próbálnánk Sziszüfoszként a képernyõre jutni.

Rendkívül üdítõ és friss Fóti Lázár videója, az Otthontól az iskoláig. A számítógépen teremtett nõ történetét a klubban dolgozó lányok is szívesen újranézték velem. Sikeréhez nyilván hozzájárul a mû humora és a romantikus hepiend. Az ismétlésekkel létrehozott, ügyetlen mozgások bájosak, akárcsak maga a történet. Külön érdeme, hogy nyelvezete igazi videó-nyelvezet. Nem akar sem filmes, sem televíziós lenni és nem is „mûvészkedik”. Ugyanakkor grafikája, a videón is szereplõ mesterséges nõ egymásra vetített rajzai, valódi képzõmûvészeti gondolkodást árulnak el. Benkõ Bori fotósorozata egy jel értelmezési lehetõségeit vizsgálja a kontextus függvényében. A mû tehetségrõl, jó szemrõl árulkodik. A probléma csak az, hogy nagyon sok hasonló munka született már az utóbbi idõben. Sáfrán Dóra két, felhõs eget ábrázoló festményének felszínét kis négyzetekre bontotta, s egy-egy nagyobb részt „kép-a-képben” mintára színekkel is kiemel. Ez a felbontás mintegy rácsként, szûrõként áll a nézõ és az egyébként banális néznivaló közé. Az unalomig ismert kép újfajta látványként jelenik meg. A színek, a foltok, a formák válnak fontossá úgy, hogy ezeket az elemeket alaposan megfigyelve jutunk el végül is az értelmezéshez, a felhõ felismeréséhez. Varga György Bálványos Leventéhez hasonlóan kisebb elemekbõl állít össze egy nagy, zárt formát. Õ azonban nem fotót, hanem monokróm, festett vásznakat használ. Mûvét kifinomult arányérzék és gondosan kiválasztott színek jellemzik.

Minden mûben így vagy úgy jelen van a geometria fegyelmezõ ereje. Ez segít kordában tartani a szanaszét futó gondolatokat és formákat, hisz önmagában a fiatalos lendület nem vezetett volna a környezet sikeres legyõzéséhez, egy jó kiállítás létrehozásához.