<

Haba Péter

Steril modern

Kertész András: a Matáv Rt. Innovációs Központja

A Matáv idén elkészült, a lágymányosi Info-parkban álló irodaháza végre egészen más látványt nyújt, mint a többi ottani, egymáshoz talán túl hasonló cégszékház, egyetem. Gondolnánk, Kertész András mûve új színt hoz a nemzetközi divatot a kelleténél kevesebb fantáziával követõ, szokásos vöröstégla-üveg épületek közé. Az új szín azonban közel sem friss.

Az épület az Info-parkot átszelõ Pázmány Péter-sétány mentén áll, az oldalsó homlokzat nagy üvegfala tisztelettudóan követi az út széles, feszes ívét. Nagy, rotundaszerû tömb
a mû legdominánsabb része, keményen elõrenyúló tömege hangsúlyt és karaktert ad a bejárati homlokzatnak. Nagy üvegfelületei, egész transzparenciája ellenére kissé nehézkes arányai miatt inkább súlyosnak, méltóságteljesnek hat ez a részlet, semmint könnyednek. Hozzájárulnak ehhez a hideg, fémes színek és a szinte minden részletében láttatott vázszerkezet szigorú derékszögei is. Az oldalsó szárnyak ehhez a rotundához kapcsolódnak; egy alacsonyabb, ívelõ és egy magasabb, részben téglából emelt, lépcsõzetesen emelkedõ. Ezek a Duna felõli oldalon összeérve kis belsõ udvart zárnak közre. A tömegek e komplikált elrendezését tovább bonyolítja az, hogy az egyes traktusok igen sok toldalékot, kinyúló épületrészletet viselnek magukon; a tetõkön pergolák nyitott szerkezetei, gerendái sorakoznak. Ezek megbontják, fellazítják az épület amúgy is nagyon változatos sziluettjét, elõre-hátralépõ, ívelõ, lépcsõzõdõ vagy éppen váratlanul megszakadó tömegeit. Az épület nagyobb egységei – a rotunda kivételével – nagyjából egyenértékûek, kapcsolódásuk viszont többnyire esetleges; az eltérõ magasságú, anyagú, formájú szárnyakat helyenként egyszerûen csak egymáshoz illesztette a tervezõ. Az épületet körbejárva szembetûnik, hogy a hátsó (a Lágymányosi híd felé nézõ) homlokzat óriási, megtöretlen, kissé merev síkja túlságosan eltér a többi oldal saját tereket körülölelõ, variábilis, megmozgatott jellegétõl. Ezeket a meglepõ, különös részleteket feledtetik olyan szép megoldások, mint amilyen a fõbejárat üvegfala és a köríves homlokzat egymásba futó érintkezése. Az építész a külsõ tagolásához – persze egyáltalán nem elsõként – a homlokzati, üzemi célú függõfolyosókat, az ablakok árnyékvetõ redõnyeit, a tûzlétrákat, antennákat, villámhárítókat használta fel anélkül, hogy bármiféle ornamentális jelleget adott volna nekik. Azonban épp azzal, hogy ezeket bátran, a maguk pusztán funkcionális valójában, a legkevesebb takarás nélkül mutatja meg, mégis a szélesebb síkokat megtörõ „díszítõelemmé” válnak.

Ahogy az elõbbiekben láthattuk, hagyományos értelemben nem lehet az épülettel kapcsolatban a kompozíció fogalmát használni, már csak azért sem, mert a megrendelõ fõ elvárása nyilván az volt, hogy a belsõ terek a lehetõ legtöbb – akár egymásnak ellentmondó – funkcióra alkalmasak, bármikor könnyedén átépíthetõek legyenek; egyszóval az egész elsõsorban univerzális közegként létezzen, s csak másodsorban építészeti mûalkotásként. Ezt érezzük az épület nagyon kellemes, levegõs belsõ tereibe, udvarába lépve is. Az egyes szárnyakat könnyed, csupán üveggel körülzárt vázrendszerbõl álló, többszintes átjárók, azokat pedig szintén teljesen megnyitott galériák kötik össze, melyekbe az irodák és más szobák, termek szinte lehatárolás nélkül, folyamatos térként nyílnak. Az egész épületre ez a felbontott szerkezet jellemzõ; az egyes terek átfolynak egymásba, a sok üveg révén áthatják egymást. Az embernek néha az az érzése, hogy falazott, épített (tehát nem üveg) fal csak ott van, ahol statikailag elengedhetetlen. Sokhelyütt a transzparens térhatárolás halmozása miatt akár több traktuson is keresztüllátunk. Épp e tekintetben érdekes az a különálló négyzetes üvegépítmény, amelyet a rotunda kör alakú udvara rejt magában: olyannyira áttetszõ az egész, hogy szinte beleoldja magát az udvar terébe, s mint épület, szinte megsemmisül – marad a váz, amely az egyes szinteket elválasztja (a függönyfalas szerkezetben a mû üveg körítõfala és a váz amúgy is független egymástól). Mindez tulajdonképpen a 20. századi építészet nagy „vágyainak”, a teljes flexibilitásnak, a transzparenciának, a kontinuitásnak mai megvalósítása a sok közül. Mégis sajátságossá válik attól, hogy Kertész itt-ott a tömör falat néhány „pillanatra” uralkodóvá teszi, nem hagyja teljesen feledésbe merülni a járókelõ számára; vagy azoktól az – akár építészetelméletinek is tekinthetõ – utalásoktól, melyeket a teljesen áttetszõ szobák hosszú sorolásával, vagy az elõbb említett „épület az épületben”-momentummal jelenít meg.

A külsõ összképét a monumentális ívek, a high-tech hangulatot adó acélelemek közhelyeinek végeredményben ötletes variálása határozza meg, olyan formavilág tehát, amely kezdi mára elveszteni asszociativitását (nem is olyan rég a csupaüveg-fém-gránit épületekkel kapcsolatban még azt emlegették, hogy azok a csodás jövõt sugalmazzák!), amely már nem ad különösebben önálló karaktert az egyes épületeknek – olyan „sterilizálódott” elemek összessége ez, amelynek megalkotásában épp a tárgyi eszközök és formák „üressége” miatt nem mindig lényeges az esztétikai cél. Mintha az utóbbi évek ún. neomodern építészetében ezek az elemi-funkcionális formák mára levetették volna magukról a század elsõ felében induló modernizmus szellemi alapjait (mely modernizmus történeti folyamatába az elnevezés révén tudatosan is illeszkednek), s egy egészen új önmeghatározás lehetõségeinek keresése elõtt állnának. Ez a momentum különösen akkor válik elgondolkodtatóvá, amikor az ember a Matáv-ház építészeti környezetét veszi szemügyre. Az ELTE nagy árkádsorral, diadalívszerû elõcsarnokokkal övezett, geometrikus mintával tagolt tömbjei, archaizáló melléképületei minduntalan azokat az egykor szintén asszociatív történeti formákat vonultatják föl, melyekhez hagyományosan a legszorosabban kötõdik az építõmûvészet fogalma. Ezekkel – bizonyos mértékben a posztmodern építészetnek a '70-'80-as évekre jellemzõ eklektizáló típusára emlékeztetõ (a Graves-féle építészeti attitûdöt, illetve a Rossi-féle racionalizmust felidézõ), kompakt zártságú – mûvekkel áll szemben a Matáv-épület kristályosan tiszta, tipizált-technizált (bár ahogy láttuk, szintén történetiséggel bíró) épületelemeknek, formáknak a virtuóz komplikáltságú, nyitott tömegformálás révén újszerû összképe. Két különbözõ építészeti nyelvvel találkozunk az Info-parkban nézelõdve, az építészeti üzenet más-más, egy régebbi s egy még talán nem teljesen fejlett közvetítõ módszerével.