|
Marjetica Potrc
Két esszé a konstruált katasztrófákról*
Az elhagyatott város: a konstruált katasztrófa szépsége Azokat a házakat vagy városokat, melyeket a lakóik elhagytak – lássuk õket akár szépnek, akár félelmetesnek – sohasem éljük meg közömbös térként. Ezt saját tapasztalatból tudom, mivel szobrászként magam is házakat építek. Amikor a kiállítóteremben fölépítek egy házat, az ablakait általában befalazom, és belsõ terét üresen hagyom, hogy csak a falai látsszanak. A ház és a falak látványa által kiváltott üresség-érzet mindannyiunk számára ismerõs. Ez fontos, így ugyanis nemcsak fizikailag, de metaforikusan is könnyedén belehatolhatunk; e házak inkább emlékeztetnek az emberi testre, mint egy testet öltött gondolatra. Valószínûleg mindenki tisztában van a következõ metafora jelentésével:
„ez az ember / romjaiban / hever.”
Megpróbáltam utánajárni, vajon miért szeretem annyira fényképezni az elhagyatott városokat és épületeket? Rájöttem, hogy a konkrét dolog – ebben az esetben a város – jobban izgat, mint egy kísértetház, vagy egy – ha úgy tetszik – a kiállítóteremben reprodukált metafora. Hisz érdekes lehet belelátni mások képzeletébe, de ennél kétségkívül sokkal érdekesebb egy elhagyatott városban kószálni, ahol szinte már semmi sincs: eltûntek belõle az emberek, és velük együtt a jelenlétük valamennyi megszokott, kézzelfogható jele is, melyeken keresztül a várost általában értelmezzük. Talán éppen ezért mozgatják meg annyira a fantáziánkat, ami számunkra mégiscsak a legfontosabb. Az üres házak mindig erõs érzelmeket váltanak ki belõlünk: velük kapcsolatban kellemes vagy nyugtalanító gondolataink támadnak. A turisták szerint a régi városok romjai mély benyomást tesznek rájuk. Másfelõl van-e annál lehangolóbb látvány, mint mikor a nappalinkból csupa befalazott ablakra látunk? Két elhagyatott város különösen fölkeltette az érdeklõdésemet. Igazából még nem voltak teljesen elhagyatottak: az emberek még mindig bennük laktak, de a városnak és lakóinak viszonya már elég problematikus volt. Mivel mindkét várost a teljes pusztulás fenyegette, ezért a lakók szeretettek volna tenni valamit az érdekükben, új életet lehelni beléjük, de mindhiába. A városok makacsul ragaszkodtak hanyatló állapotukhoz, mintha azt mondanák: „Ilyen akarok maradni, amilyen vagyok. Ilyen élettelen.” A két város, amelyrõl beszélek, az olaszországi Pozzuoli és a mexikói Guerrero Viejo. Azt mondhatnánk, hogy mindkettejük sorsát a víz pecsételte meg. Pozzuoli a közeli vulkán tevékenysége miatt süllyed, a föld túloldalán lévõ Guerrero Viejo pedig vesztére a Falconi-víztároló mellé épült, ahol az egyre emelkedõ víz fenyegeti.
Nápolyból Pozzuoliba egy építész ismerõsöm vitt ki. Véleménye szerint már elmúlt a közvetlen életveszély, ezért szidta a lakókat, akik, miután korábban kiköltöztek az óvárosból, most azon tanakodnak, vajon visszatérjenek-e vagy sem. Másnap végigjártam a várost, ami a megrongálódott és épülõfélben lévõ házak furcsa egyvelege. Némelyik házról nehéz volt megállapítani, hogy elhagyták-e, vagy ellenkezõleg, a lakók épp most fognak beköltözni. A város újjáépítése nemrég kezdõdött meg az Európai Unió jelentõs anyagi támogatásával. Az illetékesek azt is eldöntötték, hogy a katasztrófa sújtotta területen egy óriási bevásárlóközpontot építenek. Döntésüket különösnek tartom, hiszen a rekonstrukció, s késõbb a nyitvatartási órák után a város újra kihalt lesz. Bár ezúttal nem úgy, mint korábban. Legutóbb 1970-ben néptelenedett el, amikor az úgynevezett bradyszeizmus, a földkéreg lassú süllyedése miatt az egész város megsüllyedt néhány centimétert. A körülbelül három évtizede tartó folyamat alatt a város teljesen kiürült, elvadult, és elvittek belõle minden mozdíthatót. A tipikus európai város a középpontból terjeszkedik kifelé, esetleg a magasba tör. Ezzel szemben Pozzuoliban a város történelmi maradványai a mindennapi élet terétõl biztonságos távolságra helyezkednek el. Az öböl sekély vizében a római piac maradványai fekszenek. Az ennél is régebbi település még alacsonyabban, a tengerbe merülve található. Szélcsöndben jól látható a víz alatt: fölülrõl kivehetõ a kikötõ, az utcák, a raktárak, a patrícius villák, még a halastavak is. Pozzuoli jelenében és múltjában tehát saját, emberek nélküli jövõjével szembesül. 1953-ban a Falconi-víztároló megáradt vize elárasztotta Guerrero Viejót, amely négy évtizedig maradt víz alatt. A halászok horgaikat a fõtéren lévõ pavilon tetejérõl dobták a vízbe, csónakjukkal pedig beeveztek a régi templomba, melynek tornya kiállt a tóból. A nagy aszály miatt a város mára már kiszáradt. A víztároló innen több mint három kilométerre van. Odafelé egy kis teherautóval mentem. A makadámút lakatlan sivatagos vidéken keresztül vezetett. Az útjelzõn Guerrero Viejo neve úgy szerepelt, mint „a város, amelyik nem akar meghalni”. Valóban, az aszályos években többször is jócskán leapadt benne a víz, a város utcái azonban csupán 1995-re száradtak ki. Mivel egykori lakosai szerették volna visszakapni városukat, ezért a fõtérrõl és az utcákról eltakarították a sarat és az üledéket, és hozzákezdtek a félig összedõlt templom javításához. A kõmûvesek minden egyes követ megjelöltek, hogy utána ugyanúgy építhessék föl. Elámultam. Mire ez a hatalmas igyekezet, ha mindannyian tisztában vannak vele, hogy a területet elõbb-utóbb úgyis újra elönti a víz? A bizonytalan jövõhöz az is hozzájárult, hogy a várost nemcsak egykori lakói akarták visszaszerezni: a fenyegetõ vízen kívül a kaktuszok, a burjánzó bozót, az alacsony cserjék is ostromolták, s mindemellett épületek köveinek nagy részét széthordták a környékbeliek. Az emberek igyekezete, hogy – mint valami háborúban – szembeszálljanak a városban való lét nehézségeivel, kevés sikerrel kecsegtet. A dolog lényege tulajdonképpen a kitartás és a helyhez való makacs ragaszkodás volt – akárcsak Pozzuoli esetében. A lakók vissza akarták szerezni maguknak a városukat, de hiába: az egyre jobban elnéptelenedik, bár teljesen soha nem ürül ki. Manapság mindkét város utolsó napjait éli, s mindkét esetben elõre lehet tudni, milyen véget fognak érni. Pozzuoliban az egyetlen bizonyosság a lassú pusztulás, Guerrero Viejóban pedig a vízszint emelkedése tûnik elkerülhetetlennek. A véggel való szembesülés bátorsága, és az, hogy önmagukat képesek elhelyezni a mozdulatlan idõben, nekem Tel Avivot juttatja eszembe, ahol néha megáll az idõ. Tel Avivban minden évben megáll egy percre az élet. Mindenki – legyen akár az utcán, irodában, otthon vagy bárhol másutt – megáll egy percre, hogy ily módon emlékezzék a Holocaust áldozataira. A város elnémul, minden mozdulatlanná dermed. Amikor ezt elõször láttam a tévében, eszembe jutott Pompei, a tökéletes régészeti lelõhely mintaképe, ahol az idõbe a város lakói is belefagytak. Amikor Pozzuoli és Guerrero Viejo eljut eddig a pontig, akkor a város és lakói viszonya végleg megoldódik: mindkét település örökre kihal. Eltekintve persze a turistáktól, akik amúgy se odavalósiak. Máshonnan jönnek. Õk nem viseltetnek vegyes érzelmekkel az õsi városok iránt. Minden fenntartás nélkül élvezik õket, mert azok úgy földrajzilag, mint az élmény tartalmára nézve a legtávolabb esnek saját mindennapi élményeiktõl, s ezért ideális kirándulóhelynek számítanak. Odahaza a turisták is másképp viszonyulnak a romokhoz, hiszen senki sem szeret lepusztult, elhagyatott házak szomszédságában élni. Az emberek csak addig nézegetnek szívesen egy romhalmazt, amíg az valaki másé. Amikor a szarajevói repülõtéren újra beindult a polgári légi forgalom, akkor az emberek tömegestül csõdültek oda, hogy megbámulják a lebombázott város romjait. Õrzök egy újságkivágást, amelyen spanyol turisták a szarajevói könyvtár kiégett romjait filmezik és fényképezik egymást elõtte. Van egy régi képeslapom a lebombázott Frankfurtról is. 1945-ben a frankfurtiaknak valószínûleg eszük ágában sem lett volna ilyesmit árulni, csakhogy fél évszázad elteltével az emlékek megfakulnak, s manapság e képeslap is a szokásos frankfurti kínálat része. Annak, hogy egy elhagyatott városban és romjaiban képesek legyünk gyönyörködni, két lényeges feltétele van: se a város helyének, se korának nem szabad egybeesnie a mi saját életterünkkel és korunkkal. Azért tudták a spanyol turisták örömüket lelni a lebombázott Szarajevó látványában, mert nem voltak odavalósiak, még ha ugyanabban az idõben is éltek. Ugyanígy a földig rombolt Frankfurt látképe is okozhat némi morbid esztétikai élvezetet, hisz egy korábbi idõszak lenyomatáról van szó, jóllehet a város ugyanaz. Az ideális azonban mégis az, ha sem a hely, sem az idõ nem egyezik meg saját életünk koordinátáival, ahogy az általában a világ összes régészeti ásatása esetében lenni szokott. Ezek az õsi települések elszigetelten léteznek a vadonban, a sivatagban, a senki földjén, jóllehet így is rengeteg turista zarándokol el hozzájuk. A mi korunkban, amikor az illúzió uralkodik a valóság fölött, végül is mi lehet szebb annál, mint tisztelettel adózni mindannak, ami az élet múlékonyságára emlékeztet?
A megtervezett város: az ember által okozott katasztrófa Tavaly megtudtam, hogy Kazahsztán új fõvárosát Akmolában akarják fölépíteni. Ezen elgondolkoztam: vajon mi késztet egy kultúrát arra, hogy egy vadonatúj várost tervezzen és építsen? Fönn, az ország kietlen északi részén, a szélsõséges szibériai idõjárási viszonyok között miért akarnak fölépíteni egy olyan várost, ahol nyáron a +40 °C, télen pedig a –40°C sem ritka, amikor a jelenlegi fõvárosnak, Alma-Atának kellemes az éghajlata, nem beszélve arról, hogy fejlett infrastruktúrával rendelkezik? A kormány hivatalos álláspontja szerint az Akmolába való költözés oka az, hogy Alma-Ata körzetében nagy a földrengésveszély. Számomra ez a magyarázat nem eléggé meggyõzõ: egy megtervezett város ugyanis legalább olyan veszélyeket rejt magában, mint egy esetleges földrengés. Amikor egy megtervezett városrészt a nagyváros vagy a világváros szerves részeként építenek föl – ahogy az manapság szokás –, akkor az többé-kevésbé beleilleszkedik a környezetébe. Amikor viszont egy település különálló egészként, egy bizonyos „idea” alapján épül meg, akkor az kataklizmához vezethet, amikor is a kataklizma nagysága a város egészének totalitásával arányos. Ez természetesen nem máról holnapra következik be, mint ahogy az az árvíz vagy a földrengés esetében történik, hanem lassú folyamat: a természet idõvel létében kezdi fenyegetni a várost. A város leendõ sorsa már alaprajzában is benne van. Az alaprajz ugyanis egy adott pillanatban tökéletesen megvalósítja a tervezõ elképzelését, és elvezet ahhoz a végkifejlethez, amirõl a város késõbb elhíresül. Jómagam két ilyen példát ismerek: az egyik a csehországi Theresienstadt, amely a város halálának közismert metaforája, a másik a brazíliai Brasilia, amely pedig az Új Város születésének szimbóluma. Az igazság az, hogy e két város már létrejötte után három évvel ugyanazt képviselte, mint amit a bibliai értelemben Babilon és Jeruzsálem: az elátkozott várost és az ígéret földjét. Akár szörnyûek, akár gyümölcsözõek voltak megszerzett tapasztalataik, mindkét esetben bizonyos, hogy sorsdöntõ hatással voltak nemcsak a lakosaikra, de magukra a városokra is. Különös egybeesés, hogy mindkét városról filmet készítettek: A Führer várost ad a zsidóknak és a Brasilia címû filmeket. A filmek azért érdekesek, mert azt a pillanatot rögzítik, amikor a két város éppen kikerül abból az ideális helyzetbõl, amelyben hite szerint a leginkább élni szeretne. „A Führer várost ad a zsidóknak” címû filmben egy csomó elégedett embert látunk, akik valószínûleg nem sejtették, mi vár rájuk. Ma már tudjuk, hogy az 1943-as filmforgatás után sokukat kivégezték, ugyanis a Theresienstadt koncentrációs tábor volt. A „Brasilia” egy funkcionális várost mutat be, melyet elvileg a legjobb helyen, az ország földrajzi közepén építettek föl. A valóság azonban más: az új fõváros egy aszályos, lakatlan területen épült fel Közép-Brazíliában, és a lakóit mind a mai napig zavarja, hogy a város bizonyos fontos funkciói még mindig nem mûködnek. Véleményem szerint e két város semmiképpen sem a jelen tapasztalatait tükrözi. A mai város – akár Calcuttáról, akár az USA nyugati partján lévõ metropoliszok-ról, akár valamelyik közép-európai városról legyen szó – egy sokirányú folyamat többrétegû, kaotikus állapotáról tanúskodik. Másrészt a Theresienstadttal vagy Brasiliával való találkozás élménye az egyes rétegek önmagukban való értelmezését jelenti. Az általános vélemény szerint a megtervezett városok egy bizonyos világos, közérthetõ nyelven vannak megfogalmazva. Én ezzel nem értek egyet. Mert például az indiai Chandigarban járva én nagyon hamar eltévedtem ennek a híres, Corbusier által tervezett városn szimmetrikus utcahálózatában. Csak úgy tudtam kikeveredni belõle, hogy a nap járását követtem. Késõbb rájöttem, hogy érzékeimet a megtervezett város monotonon ismétlõdõ geometrikus szerkezete zavarta meg. A tervezõk az ideális társadalomról szóló utópiák hatására nyilván abban a hiszemben voltak, hogy e struktúra majd a város elõnyére válik, azaz a tökéletes formai megoldásból logikusan következik a közérthetõség, ergo: az emberek számára ez a lehetséges legjobb megoldás; a megtervezett városok ugyanis szeretnének ideális lakóhelyek lenni. Másrészt a városi lakosság szempontjából a másik legrosszabb megoldás a mindenféle szabályozás nélkül burjánzó barakk-telep, amelynek logikus struktúra híján lehetetlen megrajzolni az alaprajzát. Ugyanakkor a megtervezett városok és a barakk-telepek között sok a hasonlóság – például mindkettõben nehéz élni. A barakk-telepek tûrhetetlen viszonyai jól ismertek, ellenben a megtervezett városok problémái kevésbé szembetûnõek. Brasilia esetében a lakosok – többnyire kormányhivatalnokok – még több mint harminc évvel a fõváros fölépülte után is vegyes érzelmekkel viseltetnek iránta; sokan közülük szívesebben töltik a hétvégét a messzi Rió de Janeiróban. A barakk-telepek és a megtervezett városok nemcsak az emberek számára jelentenek nehézséget, de a városnak magának is. A barakk-telepek, melyek olyan megzabolázhatatlanul szaporodnak, mint a vírusok a testben, azokat a területeket is bekebelezik, melyeket a város más célra szánt. A városrendezõk tisztában vannak vele, hogy ha e telepek egyszer befészkelik magukat a város testébe, akkor burjánzásuknak szinte lehetetlen gátat vetni. Komikus, ahogy Brasilia megpróbálta magát elhatárolni saját nyomornegyedeitõl: mintha félne a sors bosszújától. Azt a tizenhat barakk-telepet, melyek Brasiliával együtt növekedtek, már a kezdet kezdetén több kilométeres védõövezettel választották el magától a várostól. Amíg a barakk-telepek egy idegen test parazitái, addig a megtervezett városok önmagukkal szemben viseltetnek destruktív módon. Ez nemcsak Theresienstadtra érvényes, hanem Brasiliára is, amely úgymond születése óta nem képes erõre kapni.
Theresienstadt – avagy Terezin, ahogy a II. világháború óta nevezik – a XVIII. században épült a reneszánsznak az ideális városról vallott felfogásában. Alaprajzán a szabályos utcahálózatot nyolcszög alakú városfal keretezi. Ez a városfal, amely annak idején minden kétséget kizáróan a polgárok védelmét szolgálta, 1941–1945 között a saját ellentétébe fordult: a várost olyan panoptikummá, hermetikus börtönné változtatta, ahol a lakosokat nemcsak hogy fogva tartották, de le is gyilkolták. Ezt az átalakulást kíséri nyomon „A Führer várost ad a zsidóknak” címû náci propagandafilm. A film az úgynevezett „ideális város” egy tipikus napját mutatja be. Az emberek dolgoznak és pihennek, sõt rendeznek egy komolyzenei koncertet is, amelyen a mûvészek, a hallgatók és a zeneszerzõ is mind zsidók. A képeken nyüzsögnek az emberek, annyian vannak, hogy alig látni tõlük magát a várost. A szereplõk többsége nem sokkal ezután meghalt; megörökítette õket a film, hogy tanúskodjanak városuk haláláról.
A „Brasilia” címû dokumentumfilm egy város születésérõl szól, amely „a világ egyik legmerészebb elképzeléseképpen” rekordgyorsasággal, három év leforgása alatt épült fel 1957–1960 között. A terv az volt, hogy Brasilia olyan legyen, mint egy látomás. A kormány egy tökéletesen kiépített, szûz várost akart létrehozni a semmibõl, amely nem viseli magán sem az építkezés, sem a lakók nyomát. Ezt a csodát a megnyitón akarták elõször az emberek elé tárni: a fényárban úszó várost, amely készen és üresen várja új lakóit. Nekem errõl Az Ezeregyéjszaka meséi jutnak eszembe, ahol Saddád király földi paradicsomként mutatja be népének Irem városát. Brasilia alaprajza repülõgép alakú. Az, ami általában a megtervezett városok korai modernista rajzának egén csupán díszítés volt, az itt, alaprajz alakjában kõkemény valósággá vált. Ez a repülõgép a nép jobb jövõbe való „szárnyalásának” metaforáját jelenti a valaha megvalósított modernista utópia legtisztább és legkifinomultabb víziójának a segítségével, ami arra figyelmeztet bennünket, hogy a társadalmi eszménykép a várostervezés elválaszthatatlan része. Lucio Costának, a „pilótaterv” atyjának ez lett a fõ mûve: hiszen minden várostervezõ arról álmodik, hogy „ex nihilo”, a semmibõl hozhasson létre egy új várost. Brasilia esetében ez meg is történt, hisz az a terület, ahol Brasilia fölépült, korábban tényleg senki földje volt. A kormány egy közép-brazíliai aszályos síkságon kezdte építeni, ahol valójában nem voltak se vadregényes tájak, se buja növényzettel övezett vízesések, az éghajlat nem volt „egész évben csodás”, és a tavak sem voltak „kristálytiszták”, ahogy azt a „Brasilia” ábrázolja. Végül szeretném kiemelni, hogy Theresienstadt és Brasilia – valamint filmes változataik, melyek pontosan megvilágítják, hogy e városok miben tévedtek – elsõsorban az elkülönülésrõl szólnak. Nehezen képzelhetõ el, hogy manapság is létre lehetne hozni õket. A többi embertõl vagy várostól elkülönülõ élettér eszméje azonban még mindig elevenen él, errõl szólnak például a jól védett lakóparkok, melyek városon belüli városként, erõdítményként szervezõdnek, például Californiában vagy Dél-Afrikában. Sõt mi több, ezeknek az elszigetelt, exkluzív városrészeknek a lakói manapság élvezettel vonulnak vissza saját körülkerített otthon-erõdítményeikbe. Fordította Potoczki Klára
* megjelent a Civitella Ranieri Alapítvány kiadásában, 1998. júniusában
Marjetica Potrc (1953) Fontosabb kiállításai |
|
|
|
|
