<

Palotai János

Couleur locale – és globál Clermont-Ferrandban

A clermonti gótikus katedrális XII. századi színes üvegablakain külsõ fényben, tiszta megvilágításban, kristálytisztán (in vitro) figyelhetõ meg az áttetszõség, a manifesztáció, a tisztázás.

Erwin Panofsky tanulmányban foglalkozott a gótikus építészet és a skolasztikus gondolkodás kapcsolatával. Megállapítva, hogy egy olyan gondolkodásmód, szemlélet, amely az ész és a hit világosabbá tételét szükségesnek látja és láttatja, s ezért a képzelethez folyamodott, aminek világosabbá tételét az érzékek segítségével valósította meg a kánon keretei között.

Ez a város ma a rövidfilmek híveinek ad helyet, elõbb a hazaiaknak – több mint 20 éve –, majd a külföldieknek is, 13 éve. Az egy óránál rövidebb filmek különbözõ mûfajokban – animáció, dokumentum, játékfilm – és különbözõ kultúrákban készülnek és a világ minden részébõl érkeznek. A fesztivál legutóbbi plakátján nem volt semmi filmre utaló jel; különbözõ színû kavicsok borították a felületet.

A celluloidszalagokon a vetítõgép tiszta megvilágításban olyan mozaikszerû kép rajzolódik ki, amely sokszínû, sokszor eltér a kánontól, s az univerzálissal – ma globálissal – szemben a lokálist manifesztálják. Ezt emelte ki a fesztivál záróünnepén Roger Corman, hogy a különbözõ kultúrák itt találkozása, összetartozása mennyire fontos. Ami nem jelenti az összemosást, még akkor sem, ha „egy vizuális nyelven beszélnek”, s ha a filmi beszédnek meg is vannak a szabályai (kánonja), érdemes odafigyelni az eltérésekre, „tájszólásokra”.

A rövidfilmes nemzetközi mezõnyben jobban felértékelõdnek a képek, a vágások, mivel sokkal inkább sûríteniük kell, mint a hosszú filmeken.

Ebbõl a szempontból (is) figyeltük a filmeket, amire a zsûritagok is odafigyeltek. A hazai, illetve a nemzetközi verseny grémiuma operatõrbõl, vágóból, fotósból, grafikusból verbuválódott. Utóbbi elnöke Doris Kloster, akinek bizarr fotóiból a fesztivál alatt kiállítást rendeztek „A szerelem rituáléi” címmel. (Munkáit Helmut Newton agresszív aktképeihez lehet hasonlítani.) A zsûri tagja volt az orosz Konsztantyin Bronzit, aki tavaly még „versenyzõként” indult a fesztiválon, és több díjat is nyert A világ tetején c. rajzfilmjével. Ugyancsak tavalyi nyertes – Romain Slocombe fotós, festõ – szerepelt a hazai filmeket elbírálók között.

Döntéseiknek bizonyára akadnak bírálói – egyet kivéve. Az operatõri díjat megérdemelten adták a venezuelai Cesary Javorskynak a Kenõcs kicserzett kezekre c. filmért. Képei is „kicserezettek”, de ugyanakkor líraiak, nem földhözragadtak, bár elég sokat készített békaperspektívából. A monokróm színekkel operáló a szürke olyan árnyalatgazdagságát bontja ki földön, égen, emberen, hogy ez kiemeli a filmet a puritanizmusból, a szociofilmek világából.

A Latin-Amerikához társított szürrealizmust a kolumbiai Jorge Navas filmjében lehetett felfedezni, aki eddig videóra dolgozott. Elsõ celluloidfilmje a Valaki megölt valamit, avagy az utolsó ártatlanság víziószerû – közeli, félközeli – képei is monokrómok, bár digitalizáltak. Az ódon könyvek fekete-szürke képeit idézik (egy pillanatra Báthory Erzsébet képe is feltûnik), s nem tízéves gyereklányok színes álomvilágát. Gil és Jimenez operatõrök szándékosan nem éltek az utóbbi lehetõséggel. Munkájukat
a legjobb kísérleti filmnek járó Prix Recherche-vel jutalmazták. Tavaly ezt a díjat az angol D. Lodge kapta a Castiglione Comtesse-ért, amely szintén szürrealista film volt és szürke alaptónusú.

A szürrealizmusról kialakult képünk átformálása, látási konvenciónk kritikája történik e filmek révén, s egyfajta támadása a csillogó, villogó high tech-nek – a couleur globalnak. (E fesztiválon is lehetett látni „kiglancolt” lepusztultságot, slumokat stb.) Kérdés, hogy ez nem vezet-e elszürküléshez, a couleur locale elvesztéséhez. Mintha erre is figyelmeztetne egy másik díjazott monokróm film, az osztrák Copy Shop. Képei mintha eleve másolópapírra készültek volna, szürkék, szakadozottak, raszterosak, helyenként „beégettek”. M. Putz operatõri bravúrja „leképezi” a rendezõ V. Widrich többrétû koncepcióját, a bûvészinas legendát az elszabadult másológép jeleníti meg. Egyszerre utal a kép mint másolat felfogásra, a szimulációra, az elgépiesedésre, tömegesedésre, a klónozásra. A film faktúrája a hiperrealizmusra asszociáltat; a fotó illúziója itt nem a festmény, hanem a vetítõ vásznán jelenik meg. Az allegorikus mû a legjobb hangeffekt díját nyerte (R. Müller).

Ehhez még tegyük hozzá a hazai verseny három – többszörösen is díjazott – filmjét, amelyeket szintén fekete-fehér filmre fotóztak. Mindegyik bõvelkedik dokumentumszerû „sült realista” képekben és abszurd elemekben. (A Vallomások erre építi áldokumentariz-musát.)

A fõdíjas Feleségem egy darabja címût, a különdíjas Vallomások a fürdõkádban-t és a közönségdíjas Mindenki asztalhoz-t figyelembe véve azt is lehetne mondani, hogy Clermont-Ferrand „elszürkült”. Ami nem azt jelenti, hogy a színek elvesztették volna jelentõségüket. Ha a couleur háttérbe is szorult, a local nem. Ebbõl a szempontból a paletta szélesebb lett a tavalyihoz képest – több új ország jelent meg a versenyen, s azonkívül a retrospektív programban. Más kérdés, hogy ettõl gazdagabb lett-e a fesztivál
s a képvilág. A most bemutatkozó Dél-Korea filmjei már nem voltak olyan revelatívak, mint korábban a japánok vagy legutóbb a kínaiak. A keleti mûvészet gyakran inspirálóan hatott az európaira, ezt most nem láttuk.

Az animációs filmek díját az Atom Filmstõl az idén a holland Dudok de Wiff kapta. Az apa és a lánya szintén monokróm, kézi rajzolású grafikus film, erõteljes körvonalú alakokkal, redukált háttérrel.

A francia mezõnyben a festményszerû Augusztus elsõ vasárnapja nyerte az animációs díjat. Flo Miailhe és Violaine Lecuyer Roault stílusában festette képeit, alakjait; egy nyári táncmulatság résztvevõit, fialatokat, öregeket, szerényeket és bajkeverõket, akikre az éjszaka „rávilágít”.

A nyertesek mellett olyan filmek „futottak még”, mint a német Jochen Kuhn keretes története, amit vegyes – rajz, festés, számítógép – technikával készített az egyszemélyes „stáb”. Az Újonnan 2. egy sorozat része, amelyben mindennapi történetekrõl készít mozijegyzeteket a szerzõ; ez esetben a mesélõ intim találkozását egy nõorvossal. A diagnózis tasiszta képei feltehetõen komputeranimációval készültek.

A kanadai Drissen színes osztott képmezõben mutatja egy gyerek látomásait, fantáziaképeit, rémálmait, illetve a valóságot, s amelyek a végén találkoznak. A két szféra azonos rajzolata, hasonló torz alakjai jelzik, hogy mindkét világ egyformán szörnyû, akár színes, akár színtelen… Amit a kanadai film szinkronban mutat, azt az orosz Silkina szukcesszívan láttatja a Semmi különös c. natúrfilmjében. A gyerekszereplõk álmai, meséi animálva jelennek meg gyerekrajzszerûen, majd közben átvált „élõbe”, de a natúrszereplõk is hasonlóan „elrajzoltak”.

A cseh Klimt (a név kötelez?) a szörnyûséget nem rajzolja, hanem bábanimációval adja elõ egy moszkvai utca egy napján keresztül. Az Esés végül is nem következik be, pontosabban nem az esik le, aki miatt az egész társadalom megmozdul – a nép, a rendõr, a mentõk, a tûzoltók és a hullaszállítók, akik a legkitartóbbak (nekik is teljesíteni kell a tervet!) – mind hiába, emberünk lógva marad az ereszcsatornán ég és föld között. Mindez átitva cseh humorral, a bábfilmek Trnka-i szögletességével. A posztszocialista rendszerek couler localja más filmekben is megjelenik; nemcsak az orosz Posztresztant-ban, de a magyar Afta címûben is.

A világ azonban másutt sem emberarcú, ezt mutatja az angol Emily Mantell Minden áron / Bármilyen szükséges eszköz által c. rajzfilmje; hogy a maszkok hogyan takarják el az ego-t, más azonosságot hozva létre. Ennek a „feltételnek” gyerekkortól ki vagyunk téve, hogy elfogadjanak.

A jelent, a polgári életformát, annak illúzióját, a reprezentativítást ugyanolyan kritikával illetik – fõleg az animációs filmek – mint a poszt, a letûnt világot. A zaklatott, töredezett vonalvezetés, a fellazult, elnagyolt formák, eltorzult alakok a dezilluzionálás kellékei, a manipulált vizuális kultúra kritikái. Ami nem új keletû…

Újdonságot egy esetben láthattunk, a Vad állatok-ban, az amerikai Bridsell natúrfilmjében, ahol a mesékbõl, rajzfilmekbõl, reklámokból ismert különbözõ kedves állatfigurák követik, majd üldözik a szereplõt. A mulatságos történet a végén nyomasztóvá válik.

Clermont-Ferrandot ma már a rövidfilmek Cannes-jának nevezik. Nem alaptalanul; az itt debütálók számára ugródeszkát jelenthet a nagy filmek világába. (Bár vannak rendszeresen visszatérõk is.) A „versenyzõk” 80%-a egyébként 20 és 40 év közötti.

A kisfilmekbõl lehet következtetni a jövõ filmjére. Ezért is tartják fontosnak a rendezõk, hogy a világ jelentõs filmfõiskolái, egyetemei (Columbia, New York, Dél-Kalifornia stb.) rendszeresen bemutassák vizsgafilmjeiket, a jövõ rendezõit.

A Columbia Egyetem színeiben volt látható egy magyar film a Szálasi-puccsról, a zsidó üldözésrõl és mentésrõl; magyar szereplõkkel, helyszínekkel és operatõrrel. Joan Stein Egy nap-ját Nagy András fényképezte „írisz-optikával”, sötét tónusokban, korhû stílusban. A magyar fõiskola, amely több Oscar-díjas operatõrt adott a világ filmmûvészetének, hiányzott a mezõnybõl… Egy filmünk viszont bekerült a versenybe, Mundruczó Kornél Aftája, ami már sikernek számít, ha figyelembe vesszük, hogy a régebben fontos magyar film egy ideje sajnos eltûnt. A fõiskolás vizsgafilm egy üres, de félelmetes, erõszakos világot mutat be hideg tárgyilagossággal, reálisan és metaforikusán. Egy céltalan generáció kóválygását a rendszerváltást követõ légüres térben, amelybõl hiányoznak (?) a felnõttek. A fiatal operatõr, Révész Balázs megbirkózott a nehéz feladattal;
a labirintus, a kis focipálya, a „dühöngõ” képei emlékezetesek.

Nem láttuk ugyan a teljes mezõnyt, ezen belül nem láttunk kollázstechnikával készült filmet, képregényt, s alig láttunk képeslap stílusban fotografáltat. Láttunk viszont – a Vanadoo cég támogatásában – on-line etûdöket, amelyek már a digitalizálás jegyében készültek.

De ez már egy másik történet a (globális) film jövõjérõl…