<

Lázár Eszter

Rövid történetek

2001. február 8–március 4.

Hiába is tagadnánk, legalább egy alkalommal mindannyian belepillantottunk valamelyik mexikói vagy amerikai szappanopera szívszorongató jeleneteibe. És ha már egyszer belekóstoltunk, nehéz kimenni mosogatni. Így vagy úgy, de sokunk életének részévé váltak az egyre sikeresebb magyar és külföldi, mértékletesen (reklámblokkal együtt) csak félórákban adagolt, soha véget nem érõ sorozatok. A szívünkhöz nõtt szereplõk csak jönnek, mennek, cserélõdnek, de mi változatlanul szurkolunk nekik. Fiktív barátaink emlékét pedig egyesek születendõ gyermekeik nevein keresztül õrzik meg. Igaz, hogy két hónap kihagyással is be tudunk kapcsolódni a történetbe, de ennyi nélkülözést már nehezen viselünk, a függõség nagyon rövid idõn belül kialakul. Sajnálkozunk, ha vége van a sztorinak, és örülünk, ha új szereplõk megjelenése bonyolítja a kibogozhatatlan konfliktusokat. Ezekrõl a filmekrõl elmondhatjuk, hogy a bennük látható események és szereplõk mind a képzelet szüleményei. Minden a valósággal megegyezõ részlet csak a véletlen mûve.

A Fiatal Képzõmûvészek Stúdiójának kiállításán szereplõ munkák többségükben már azonban valódi szereplõket, valós helyzeteket vonultatnak fel, vagy valamilyen személyes élmény a kiindulópontjuk, s amelyik egyik feltételnek sem felel meg, az szerencsére itt sem lóg ki a sorból.

A tematikus kiállításon szereplõ munkák – a meghirdetett koncepció értelmében – rövid történetek. Tömörek, csattanósak, sokszor viccesek, könnyen befogadható, nem izzadságszagú megoldások. A látogató nem rándul görcsbe a mûvek megfejtése közben, élvezettel szemlélõdik, és a mûvészet alkimistái által megfejthetõ kódrendszerek szótárára sincs szükség. És ha esetleg valamelyik mégsem „esne le” az egy mûre fordítandó átlagos megértési idõintervallumon belül, akkor a mûvek közelében elhelyezett, a mûvészek által írt szövegek segíthetnek. Azt persze ne várjuk, hogy a kísérõ feliratok megmagyarázzák a mûveket. Nem is azért készültek, valamit a nézõnek is hagyni kell. A szövegekben vagy a mû keletkezésének körülményeirõl olvashatunk, vagy a képen látottak öltenek verbális formát. Valaki felfedi a szereplõk kilétét, a helyszíneket, és persze van olyan is, aki nem árul el semmit.

A széljegyzetek olykor szándékoltan összezavarnak bennünket, vagy még nagyobb fejtörést okoznak, mint a látottak. De ne legyünk annyira telhetetlenek.

Bármirõl is szóljon az írás, befolyásol minket. Ha a mû láttán olvassuk el a szöveget, már nem tudjuk kitörölni fejünkbõl, és csak annak függvényében tekintünk újra vissza a mûre. Szerencsés esetben pedig így kiálltunk fel: Ja?! Tényleg!

A mellékelt szövegek bizonyos értelemben a mûhöz tartozó leírások, de nem az ikonográfia klasszikus feladatát látják el, inkább kiegészítések. Mieke Bal szerint a leírás egyfajta „használati utasítás”, mely az adott mû „használatának lehetõségeit bizonyos keretek közé tereli, de nem írja kizárólagos módon elõ.”⁽¹⁾

Míg az egfrazist az ókorban szigorú narratív struktúrákhoz kötötték, a képleírás tágabb értelmezése ebben a formában tûnik optimálisnak, mert lehetõvé teszi, hogy többet lássunk. „A leírásoknak óvakodniuk kell attól, hogy túl közel menjenek a dologhoz, vagy túlságosan eltávolodjanak tõle. Csak úgy, abban a játéktérben amelyet a kép teremt meg, juttathatják érvényre annak elevenségét. Nem csupán az újrafelismerhetõt kell ábrázolniuk, olyasmit, amit már eddig is tudtunk.”(²⁾

Minden mûhöz ki lehet találni fiktív narratívát. A Rövid történetek címû kiállításon sokkal inkább az az érdekes, hogy maguk az alkotók mit találtak ki, mit tettek hozzá, vagy hogyan módosították mûveiket a mellékelt sztorikkal, és nem utolsósorban, hogy mit akarnak elmondani.

A kortárs mûvészetben és különösen a fotómûvészetben egyre több az ún. hibrid identitással rendelkezõ mû, mely szándékosan megzavarja a viszonyt a nézõ és a nézett dolog között. Ezt a viszonyt egy paradox helyzet által indukált feltételezés határozza meg, miszerint a kép ugyanúgy ábrázolhat valós állapotot, mint egy valós állapotként feltüntetett, kreált szituációt.

Kerekes Gábor munkáiról talán csak a hazai nézõ tudja, hogy azok megtörtént eseményeket dolgoznak fel. A pólóra nyomott „képes hírcsokor – printek” Császár Elõd „storyboardját”, valamint a váci vállalkozókon elkövetett merényletek jeleneteit dolgozzák fel. A mellékelt újsághírekbõl applikált szövegekbõl az események részleteire is fény derül.

Szarka Péter kortárs zsánerjelenete a szimultán olvasatok példatára. Mindenki eldöntheti, hogy mire fókuszál, hogy milyen történetet rak össze a részletekbõl. A filmstill-hatást a vágás, a szereplõk takarása, – így kilétük titokban tartása –, és a mellékelt történet-variációk teszik izgalmassá.

Szûts Eszter gyermekét, Gyenis Tibor rokonait szerepelteti fotóin: nagyi, nagypapi, nagyi húga, nagyi unokatestvére. A mellékelt forgatókönyv precíz részleteket közöl az idõpontot, helyszínt, a szereplõket és az akciót illetõen. Õszi falevelek helyett a szereplõk képeket égetnek. Mágia, tiltakozás vagy inkább szofisztikált humor vidéki környezetben.

A házimunkában járatos Szabó Eszter Ágnes nem csak fõzni, de hímezni is tud. Ki ne emlékezne nagyanyáink konyháinak falain olvasható angyalkát, parasztlányt, báránykákat, vagy a modernebb változatokban szerelmespárokat kísérõ áldásos sorokra, jókívánságra? A lét kérdéseit feszegetõ örökérvényû problémákkal itt már Szabó Eszter Ágnes vászonra hímzett kecskepásztor énje, az isteni Bowie, vagy Zalai Imréné (szintén nagyi) foglalkozik.

Szacsva y Pál korábban készült, három horror-sztoriból álló videomunkáját mutatta be. Konkrét szereplõ (Frank), kreált alapszituáció (a Frankot célbavevõ dobókocka), elõre várható végeredmény (mikor találja el Frankot a kocka?). Csak várunk, és izgulunk, hogy mikor következik be hõsünk elkerülhetetlen sorsa (Frank elterül a földön). A homevideók természetesnek tûnõ, de sokszor elõre eltervezett, mesterkélt jelenetei (lásd. az RTL-Klub Csííííz címû mûsorában látható bakiparádék) jutnak eszünkbe, itt is az állandóan ismétlõdõ cselekménysorba (valaki megpróbálja ráejteni a kockát a mi Frankunkra) az idõ függvényében érzékelhetõ véletlen elem határozza meg a történet hosszát.

Eike videomunkája a rövid sztorit is felszabdalja kisebb történetekké. A kamera forgása következtében mi is úgy érezzük, mintha a szoba közepén forognánk. Egyszerre csak apró szeleteket tudunk befogadni, s amikor a kamera – így mi is – visszatér az ismerõs elemekhez, akkor folytatódhat a történet. A közös helyszínen jelenlevõ férfi (Eike) és nõ (Erdõs Ibolya) külön „életei”, a szobák tükrözõdõ részletei egybemosódnak, egy történetbe ágyazódnak.

A kiállításon olvashatunk nagyon tömör és rövid „leírásokat” is. Hecker Péter bivalyölõ Gyurija, Erdélyi Gábor nõi fõszereplõje, Keserue Zsolt cselekvõ alanyának kiléte a szövegek olvasása után is homályban marad. Ez utóbbi története egyébként is „olyan rövid, hogy már vége is van”.

Beöthy Balázs a kacsintós képek mechanikáját vette itt bemutatott munkáján is alapul, melyhez a Pesti Estben és a Pesti Mûsorban olvasható rövid filmajánlókból válogatott szösszeneteket. A démon a nõi csábítás felmérhetetlen eszköztárát alkalmazva kísérti meg kiszemelt áldozatát. Ennek a történetnek biztosan nem lesz jó vége, ahogy Ravasz András A szárazföldi lelõhely címû munkája is vészjósló elõrejelzés. A természet és környezet fokozott ki- és elhasználásával, a digitalizáció termékáradatának visszafordíthatatlan következményeivel szembesíti a nézõt.

Wechter Ákos variálható képekbõl álló, szinkretista mûegyüttese mûvészettörténeti parafrázis. A pixeles, fekete-fehér festett filmjelenet, a tájkép és az ikonok kíséretében az Arnolfini házaspár alkotóját is megidézte. Wechter összegyûjt, válogat és elrendez, hangulatától függõen. Az elemek nem állandóak, így a történet is behelyettesíthetõ, ahogy Környei Ágota szereplõi is bárki mással felcserélhetõek.

Míg a storyboardokról jól ismert szerzõpáros (Nemes Csaba – Szépfalvi Ágnes) már ismert, 1996-ban készült közös munkáját állította ki, a kiállítás koncepciója egy új csoportmunka létrejöttét is inspirálta. Cseke Szilárd, Szabó Dezsõ és Kupcsik Adrián Széljegyzet címû munkája segítségével, egy korábbi kiállításon (Francia Intézet) bemutatott mobilszerkezet készítésének rejtelmeibe kukkanthatunk be. A dokumentumfotókról Kupcsik képregény-formátumba rendezett számítógépes printet készített, majd Cseke Szilárd a napi horoszkópírókat megszégyenítõ, leleményes feliratokkal látta el az egyes jeleneteket. A munkafázisok a fáradságos és olykor izzasztó alkotói folyamatot örökítik meg, bár itt már nem a készülõ mû (Cseke–Szabó: Vihar címû szimulációs mobilja) a lényeges, sokkal inkább a létrehozás folyamata kap fõszerepet. A feliratok jelenlétének és nem utolsósorban azok jellegének köszönhetõen a képek válnak a szövegek illusztrációivá. Az egyes feliratokhoz tartozó képek behelyettesíthetõek más mûvek készítésének munkafázisaival is. „Igyekezz egy témakörbe csoportosítani a teendõidet”, „Bármibe is kezdesz, számíts rá, hogy vagy nagyon jó lapot húzol, vagy nagyon rosszat”: olvashatjuk a mûvészeknek szóló képes jótanács-gyûjteményben. A napi horoszkópok hiteles elõrejelzéseit Cseke Szilárd korábbi festményeiben is felhasználta. A kiállításon látható egyéni munkája is ebben erõsít meg minket.

Amikor már nem tudjuk kivárni, hogy mi fog másnap kedvenceinkkel (Paulina, Maria Isabel, Kertész Géza és a Berényiék… stb.) történni, akkor elolvassuk a heti tévémûsorban az ismertetõt, elszántabb tévénézõk 180 plusz áfáért meghallgatják az aktuális szám tárcsázását követõen. Nem mintha ezek nélkül nem tudnánk kitalálni a folytatást.

A kiállítás kurátorát, Molnár Annamáriát a koncepció kialakításakor nem csak a kortárs képzõmûvészetben megfigyelhetõ narratív tendencia izgatta, a múzeumokban igénybe vehetõ nyomógombokkal mûködtethetõ „képmesélõs” idegenvezetõ-gépek is inspirálták. Benyomod a képhez tartozó gombot, és hallgatod a mesét. A Budapest Galéria Kiállítóházában látható munkáknál éppen az az izgalmas, hogy nem lehet elõre sejteni a történet végét.

¹ Mieke Bal: A leírás mint narráció, in: szerk. Thomka Beáta:Narratívák 2.: Történet és fikció, Kijárat Kiadó, Bp., 1998. p.166., valamint Tímár Katalin: Állítások (Bartha Sándor kiállítása) in: Balkon 2000/3-4. 38. old.

² Gottfried Boehm: A képleírás. A kép és a nyelv határáról in: Narratívák 1. Képleírás és képi elbeszélés, Kijárat Kiadó, Bp., 36. old.