<

Sebõk Zoltán

Szegény kígyó

Az Úristen bírálata

Gondoljunk csak bele, milyen kínos lehet kígyónak lenni. Mi, akik reggelente hetykén kiugrunk az ágyból, felhúzzuk pantallónkat, munkába vagy mit tudom én, hova sietünk, délután focizunk vagy biciklizünk egy kicsit, este meg táncolni megyünk, talán el sem tudjuk igazán képzelni, milyen sanyarú lehet a kígyó sorsa.
E szerencsétlen állat egész életében arra van ítélve, hogy hason csúszkáljon. Én például már a puszta gondolattól is irtózom, hogy az egész napomat fekve töltsem, a porban kúszkáljak, a trágyás földet szaglásszam, vagy kényelmetlen faágakon tekeregjek.

Pedig minden egyes kígyónak ez a sanyarú sors jutott osztályrészül. Méghozzá nem is a saját hibájából kifolyólag, hanem mert egy idióta õse ott az Édenkertben állítólag valami végzetes baromságot követett el. Elõtte ugyanis, mint azt számos dokumentum és ábrázolás is igazolja, a kígyó normális végtagokkal rendelkezett, és ember módjára járt-kelt a világban. A megalázó csúszómászó létmódra, legalábbis a zsidó-keresztény hagyomány szerint, maga az Isten kárhoztatta: mint ismeretes, állítólag azért, mert ott a Paradicsomban az elsõ emberpárt az eredendõ bûn elkövetésére csábította.

De vajon helyesen cselekedett-e az Úristen, amikor ilyen megalázó létmódra kárhoztatta a kígyót? A kérdés eldöntéséhez jól tesszük, ha képzeletben felkeressük ama végzetes csábítás színhelyét, s minden figyelmünket az ott történtek felülvizsgálatára összpontosítjuk. A koordináták és a díszlet ismeretes: a Világ Közepén, az Édenben vagyunk, ahol a négyágú folyam ered, amely életet visz a világ négy tájára. Itt még minden a legnagyobb rendben van: nincs viszálykodás, nincs megalázó munkakényszer, nincs bûnös fajtalankodás. Az elsõ emberpár boldog tudatlanságban tengeti életét, a rábízott állat- és növényvilággal egyetemben. Ám egyszer csak im-igyen szóla az Úr Ádámhoz: „A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és a rossz tudásának fájáról, arról ne egyél. Mert amely napon ejédel errõl, bizony meghalsz.” Az Úr eme parancsa után lép – igen, még lép – színre a kígyó, s a következõ szavakkal fordul Évához: „Bizony nem haltok meg. Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejédetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek, mint az Isten: jónak és rossznak tudói.” Ádám, mint ismeretes, Éva buzdítására vétett az isteni parancs ellen, s ezzel olyan súlyos bûnt követett el, hogy az Úr õt is, Évát is és az összes utódjukat is megfosztotta korábbi elõnyös tulajdonságaitól. Mi tagadás, nagy árat fizettünk azért a nyomorult gyümölcsért: fájdalommal kell szülnünk, keményen kell dolgoznunk, s ami talán a legfájdalmasabb, eredeti halhatatlanságunkat is elvesztettük.

Ha így nézzük a dolgot, azt kell mondanunk, hogy a Kígyó még elég jól megúszta az egészet: míg a tudatlan Ádám és Éva az életével fizetett a jó és a rossz tudásának gyümölcséért, a végzetes tett elkövetésének gonosz katalizátora – akit késõbb magával a Sátánnal azonosítottak – az egészet megúszta végtagjainak elvesztésével. Akkor hát miért sajnálkozunk ennek a nyomorult hüllõnek a sorsán? Miért nem merjük nyíltan kimondani, hogy ilyen vonatkozásban az Úristen igenis a kígyó elõnyére volt igazságtalan?

Azért nem, mert a kígyó szerepe ebben az egész drámában enyhén szólva problematikus. Ám ennek érzékeltetése érdekében vissza kell térni magának az isteni parancsnak a vizsgálatához, amihez az alapot érdemes Rüdiger Safranski nagyszerû értelmezésébõl kölcsönöznünk, mely A gonosz címû nemrégiben megjelent könyvben található. Safranski szerint az idézett parancs, miszerint nem szabad a jó és a rossz tudásának fájáról enni, pragmatikai önellentmondást rejt magában. A német gondolkodó találó példájával élve a tiltott fa esetében hasonló a helyzet, mint azzal az utasítással, amelyen ilyesmi olvasható: „Ezt az utasítást nem szabad figyelembe venni!”. Amint ilyen utasítással kerülünk szembe, egyszerûen lehetetlen „ártatlannak” maradni, hiszen mihelyt elolvassuk, többé már nem tudjuk figyelmen kívül hagyni.

A jó és a rossz tudásának fájával tulajdonképpen ugyanez a helyzet: mivel a tiltott fa egyéb fák között állt, a jó és a rossz tudása a parancs elhangzásának pillanatában máris az ember osztályrészévé vált. Miért? Azért, mert ahhoz, hogy a parancs betartható legyen, az embernek a dolog természeténél fogva meg kell különböztetnie a jó és a rossz tudásának fáját a többi fától, például az Élet Fájától. Vagyis, már eleve képesnek kell lennie a jó (fa) és a rossz (fa) megkülönböztetésére – annak tudására tehát, amit a parancs tilt. Mi következik ebbõl? Az, hogy az ember nem akkor esett bûnbe, amikor a jó és a rossz tudásának fájáról evett, hanem abban a pillanatban, amikor a pragmatikailag önellentmondó parancs eljutott hozzá.

Ami a kígyó szerepét illeti, az elmondottak fényében bizony gyökerestül felül kell vizsgálnunk eddigi vélekedésünket. Amikor Évához fordult, s valamiféle halhatatlanságról kezdett el kotyogni neki, az egésznek már semmiféle jelentõsége nem volt. Hiszen az eredendõ bûn, a jó és a rossz megkülönböztetésének szörnyû vétke már elkövettetett, vagyis a kígyó monológjának legfeljebb Éva fogyókúrája szempontjából lehetett némi jelentõsége. Jelentéktelen hablatyolásért büntetni pedig nem az igazságos Istenhez illõ cselekedet. Éppen ezért melegen ajánlom az Úristennek, hogy ismét gondolja át ezt az egész bûnbeesés ügyet. Józanul mérlegelje a kígyó szerepét, s amennyiben belátja, hogy Safranskinak van igaza, tehát magában a parancsban volt a hiba, nagyon kérem, adja vissza a szerencsétlen állatnak az igazságtalanul elvett végtagokat.

Ja, és még valami: nekünk meg, ha mást nem, legalább a halhatatlanságot.