<

Halász Tamás

Ütközésig nyitni

A Doug Elkins Company (USA) és a Sheketak! Project (Izrael) a Trafóban

2001. november 14-15., 2001. február 3-4.

Két hónap alatt két olyan vendégjáték is zajlott a Kortárs Mûvészetek Házában, amelyre egyaránt volt jellemzõ a zajos siker és a szakmai... fogalmazzunk finoman: fenntartás.
Az amerikai és izraeli csapat produkciójának a jókedven kívül még egy közös jellegzetessége akadt: a hip-hop zenei stílusra épülõ hangzóanyag. A kortárs tánc, mint felénk még a közelmúltban is marginálisnak tartott irányzat, hirtelen széles népszerûségre tett szert. Mozgásszínházakra természetesen még mindig kevesebben kíváncsiak, mint a nagyszínházak egynémely élõhalott produktumára, ünnepelt rutinripacsériákra és a kritikusi szakma egy-egy képviselõje sem gyõzi hangoztatni a mûfajjal szembeni mély megvetését. Ám a tényt, hogy nem kizárólag a Trafó egyre bejáratottabb falai közt jellemzõ a teltházas táncelõadás, nem lehet nem észrevenni. Reménykedve mondhatjuk, hogy a kortárs tánc talán lassan elfoglalja méltó helyét a színházmûvészetek között. A fényes Madách Színházban nercbundás-szmokingos teltházat untatott a közelmúltban a francia modernek kissé már megfáradt Régine Chopinot-ja, a nem hivatalosan ugyan, de vezetõnek tartott modern-táncosnõ kiváló rendezõk filmjeinek fõszerepét játssza, és csillogó díjat kap a súlyos, ám nagyon procc magazintól. És ami igazán áttörésnek számít: az országos napilapok is kezdik rendszeresen szóra méltatni a kortárs táncot.

A Trafó, – társintézményeivel együtt – igyekszik az eseményeknek elébe menve, tudatosan bõvíteni potenciális közönségének köreit. Profi menedzsmentjét a ház elõfutárként még a Petõfi Csarnok-beli években megalapozta, most a kisebb befogadóhelyeken és a saját játszóhellyel a legritkább esetben rendelkezõ társulatokon a sor a rendszerépítésben. A Doug Elkins Company és a Sheketak! vendégjátékának stílusában aktuális tendenciákat találunk, ám meghívásuk gesztusát már nem nevezhetjük tendenciózusnak. A valós megtervezettséghez, a legapróbb részletekig tudatosan felépített mûsorpolitikához az az anyagi bázis és financiális mozgékonyság hiányzik, amirõl nem gyõzünk országszerte eleget beszélni.

A két társulat budapesti vendégszereplése komoly dilemmákat vetett fel: a (már jeggyel rendelkezõ) táncbarátok soraiban egyfelõl osztatlan örömöt okozott az ostromállapot, ami
a pénztáraknál kialakult, és jó érzéssel töltött el mindenkit a tény, hogy a nézõi átlagéletkor látványosan lesüllyedt, így rengeteg ismeretlen, láthatóan a Trafó épületébe elõször lépõ fiatal lepte el a nézõteret. Másrészt azonban sokakban felmerült a kétely: nem túl „könnyû” és populáris-e a mûsor, kiváltképp az amerikaiaké?

Doug Elkins és csapata már nem volt ismeretlen a hazai közönség elõtt: azt feltételezni viszont, hogy 1994-es PeCsa-beli felléptük emlékét máig hordozó tömegek adták ki a teltházakat, már csak a tánc-vendégjátékok esetében hosszúnak számító hat évnyi távolság miatt sem ésszerû. A társulat bemutatkozó elõadása kivételesen jókedvû, szellemes és üde négy tételbõl állt. Erõs kisugárzású, civilben is elbûvölõ tagjai nagy sikert arattak a most magukkal hozott anyaghoz képest jóval mélyebb és tartalmasabb anyagukkal. Külön érdekesség, hogy ezúttal is játszott koreográfiájuk, a The Stuff of Recoiling „elmaszkírozottsága” miatt senkinek sem volt ismerõs, magam is csak a mûsorfüzetek egybevetése után figyeltem fel az egyezésre.

Az Elkins társulat az Egyesült Államok egyik igazi sztárcsapata: könnyed hangvételük, páratlan képességû táncosaik, a repertoárdarabjaik mindegyikére jellemzõ (és egyre fokozódni látszó) derû külön-külön is indokolná ezt. 2000-es elõadásuk három tétele a poszthippi-diszkó aranykor világát idézte. Profi és lehengerlõen megszerkesztett mûsoruk instant hatást váltott ki a közönségbõl. A kelet-európai turné programjába illeszkedõ budapesti elõadásokból sugárzó, Magyarországon szinte értelmezhetetlen, és talán épp emiatt annyira elbûvölõ boldogság és a remek zenei anyag a maximális tetszést váltott ki.

Az est elsõ tétele, a Wrench (Ficam) során Elkins saját gyerekkorát idézi meg; szülei partijait, amelyeket a lépcsõ tetejérõl bámult titokban. A felnõttek Burt Bacharach, Hal David és persze a Bee Gees, Sylvester és a többiek zenéjére ropták. A darab hátteréül vetített virágminták pedig minden bizonnyal a bõ nadrágszárakat és selyemingeket díszíthették. A bevezetõ vidámság remekül illeszkedik a kilencvenes évek végének a hetvenes évek elejét filmben-zenében-öltözködésben menetrendszerûen újrafelfedezõ légkörébe. A korábbi, 1992-es, több lírát és elmélyült pillanatot tartalmazó The Stuff of Recoiling (A visszaesés anyaga), a régi ismerõs, egyesítette magában a mozgás szépségét és a bulihangulatot. Elkins mûvészetének valóságos tûzijátéka volt ez a feszes darab. Mozgásanyagába apait-anyait beleadott alkotójuk: sportágak gesztusait, keleti táncmozdulatokat, parodisztikus gegeket és klasszikus formanyelvet láttunk itt szoros csokorba szedve.

A harmadik alkotást, a Wholly Matrimony-t (Tökéletes házasság) a vendégjáték elõtt alig fél évvel készítette el a koreográfus, nászajándékul újdonsült feleségének. Minden irónia nélkül mondom: ez nem akármilyen gesztus. A már megszokott módon sodró koreográfia szinte tablókép jelleggel mutat meg tréfás, kedves helyzeteket, és ábrázol szellemesen, némi negéddel személyközi viszonyokat. Az egyre sûrûbben emlegetett újromantika tipikus darabja ez a frigy-tánc; futamideje alatt nem csak a keep smiling társadalom kisugárzását érezhetjük, de a térben és idõben egy esküvõ környékén játszódó szkeccsekbõl szembesülhetünk például azzal, hogy a földgömb eme jelentõs szeletén mit is jelent a tolerancia, a másságnak nem csupán frázisverklizésben kimerülõ védelme és elfogadása.

Az izraeli társulat izraeli szempontból (is) pont jókor jött. A zsidó állam hihetetlenül gazdag táncéletébõl ugyanis a magyar közönség a közelmúltban két meglehetõsen vérszegény demót láthatott. A Keriat Sh'ma címû elõadás, és az állítólag világhírû Liat Dror & Nir Ben Gal Company vendégjátéka ijesztõ perspektívát adott annak a ténynek, hogy a lakosságát és területét tekintve egyaránt félmagyarországnyi államban található az ezer lakosra jutó legtöbb táncegyüttes az egész világon. A hozzáértõk számára kétségtelen, hogy a Batsheva és a Kibuc táncegyüttes hazája a világ egyik táncnagyhatalma, és sokan láthatták az Artus kötelékében Budapesten is a kiváló Vertigo társulat táncosait, de a közelmúltból viszont volt mit felejteni.

Bár a színpadon nem minden alakult úgy, mint a Trafó extravagáns magyarsággal írott tájékoztatóiban sejttették, a Sheketak! frenetikusat produkált. A négy évvel korábban alkalmilag összeállt projekt-stáb, a Batsheva táncosai és a lenyûgözõ névre hallgató Nekmat Hatraktor (A traktor bosszúja) rockzenekar tagjai elõadásukkal már a fél világot bejárták. Az elõadás, mely a héber seket (csend) és tak (ritmus) szavakból képzett nevet viseli, igényes, frenetikus revü, a tehetség és kreativitás ünnepe. Alapállásban három táncost és két zenészt látunk. Pár perccel késõbb a felállás teljességgel elmosódik. Mindenki virtuóz mindenben. A Sheketak! hip-hop, rock és keleties ütõhangszeres
zenei anyagára improvizáció könnyedségével épül az eklektikus és sodró koreográfia. Gegeket látunk, mutatványt, látványosságot, ám mindezt olyan minõségben és olyan ízléssel tálalva, hogy egyetlen szó sem érheti a ház elejét. Az est három táncosa rendhagyó alkat: hip-hop tánc esetén az ember nyurga, ruganyos és mindenekelõtt
fiatal testeket lát maga elõtt, a megfelelõ viseletben. A Batsheva táncosai a kortársi
és klasszikus mértékkel mérve is szinte túlkorosak, zömökek. Testüknek azonban olyan mértékben urai, hogy az már önmagában is elképeszti a szemlélõt.

Az elõadás során tehetségük minden létezõ oldalát megmutatják, ám már-már feszültségkeltõ visszafogottsággal. Pár pillanatra például tökéletes klasszikus mozdulatok tûnnek fel, majd moonwalk, break, kontakt és ki tudja, még mi minden temeti el a balettemléket. A háttérben élõben megszólaló basszusgitár és dob hangzását maguk a táncosok egészítik ki: dobverõvel, szteppcipõvel, tikfával szólaltatnak meg mindent, aminek hangja van. Állványzaton különbözõ hulladék-fémelemek sorakoznak: az ócskavas dobfelszereléssé válik az értõ kezek alatt. Végeláthatatlan csövön horpadt konyhai edények tömege ereszkedik alá: a táncosok fergeteges gongjátékot adnak elõ rajtuk. Hangszerré válik a behangosított táncszínpad is: dobverõk által szólal meg, hogy ritmust adjon a tánchoz. A Sheketak! egy alapos guberálásnyi kellékkel és két hangszer élõ hangjával káprázatja közönségét egy olyan korban, amikor a tánc gyakran eltûnik a melléje tornyozott technikai körítésben, a hightech kulimászban, igazodva a trendhez. Itt és most öt ragyogó tehetség, öt kiváló komikus jutalomjátékát figyelhette a Trafó történetének talán legeklektikusabb közönsége.

Tizenéves hip-hoposok, negyvenes törzsgárdisták és a szakma. Elkinsék és a Sheketak! olyan közönséget hívtak a kortárs tánc nézõterére, amelynek alapvetõen ott a helye. A világ számtalan híres táncegyüttesében találhatunk egykori utcatáncosokat, break-eseket, hip-hop-táncosokat, akrobatákat. Kivételes egyéniségeikkel hazai vendégjátékokon is találkozhattunk már. Természetes, hogy a felsorolt irányzatok és a kortárs tánc hirtelen összeborulásáról irreális álmodoznunk. Párbeszédrõl, átjárhatóságról azonban annál ésszerûbb és megalapozottabb. E két elõadás jól demonstrálta azt, milyen egyszerûen lehet átcsalogatni a Trafó pincéjében tartott partyk lehajtott fejjel azonnal a lépcsõházba igyekvõ közönségét egy emelettel feljebbre. A kezdeményezésnek már voltak-vannak nyomai: így a Szárnyak Színházának különös go-go lidércei a Fáklya Klubban, vagy a Horváth Brigitta-Szabó Benke Róbert kettõs a Mozgó Ház Társulás Trafóban tartott partyján, hogy csak két, frissebb példát említsek. A legutóbbi Inspiráció fesztivál (Balkon 2000/12–2001/1.) fiatal koreográfusi mezõnyében pedig már az elsõ utcaitáncos múltú aspiráns is feltûnt: Fehér Ferencnek hívják, és úgy
néz ki, hogy még sokat fogunk hallani róla.