<

Korányi Tamás

„Mondd el egy vonalnak, hogy mi az a gömb...”

(graffiti)

Nap mint nap olvasom a falon, itt Budapesten, és hosszan meditálok... aztán jön az Internet: „zenérõl írni olyan, mint táncolni az építészetrõl”. Ez jut tehát az eszembe, amikor olvasok egy-egy kortárs zenei esemény fogadtatásáról – avatott szakemberek tollából, vagy hallom nyilatkozásukat „séróból”, ahogy mondani szokták – szintén Pesten... Pedig nem vagyunk elkényeztetve...

Az újévi hangverseny elsõ felében, a Zeneakadémián az Amadinda együttes koncertjét hallgattuk. Remek este volt, egészében. Két törzsi, hagyományos ütõszene keretezte a kortárs, illetve huszadik századi muzsikát. Hallhattuk Cage-nek átköszönõ beFore John sorozat egyik kompozícióját (Holló Aurél mûve), a kitûnõ Thierry de Mey Asztali zenéjét, amely különleges performansz-produkció is egyben, hiszen a három ütõs elõadó színészi produkció elemeit is láttatja a színpadon. Ez a pusztán kézzel elõadott mû, amely az asztal alá erõsített mikrofonok segítségével válik egy egész koncert-terem számára hallhatóvá, igazi virtuóz alkotás. Ezt megelõzõen hangzott el Gavin Bryars angol zeneszerzõ One last bar, then Joe can sing címû kompozíciója, amely a szerzõ korábbi operájával (Medea) áll szoros kapcsolatban, hiszen szinte azt hosszabbítja meg szöveg nélkül, a hallgatóra bízva: asszociálj, amit akarsz! Ha persze valaki szegényes képzelõerõvel bír, annak ez a mû nem szól sokról, s legfeljebb egy szakmai megjegyzéssel (hármashangzat-felbontások életre keltése!) ágyaz meg a zenéhez semmi közt nem mutató zsigeri megjegyzéseknek. Pilinszky mondta egy interjúban, 1972-ben, hogy a „modern mûvészet fél az unalomtól, és unalom elõtti mûveket teremt, frappírozni kíván, míg a nagy mûvészet beépíti az unalmat. Ez egy nagyon nagy tartomány...” Pilinszky kritikája kétségtelen megfontolandó igazságot tartalmaz, ám Bryars újévkor elõadott mûve éppen ezt cáfolja, vagyis hogy a modern mûvészet is képes beépíteni magába az „unalom” tartományát. Ha Bryars mûvét nem fogadjuk el, akkor fantáziátlan vitába keveredünk Morton Feldman szinte egész életmûvének megítélésében, Steve Reich egyes mûveinek vonatkozásában, vagy Cage koncepciójának megítélésében. Aztán meg: nem lehet megítélni egy komponistát egyetlen mûve alapján. Ha Bryars-rõl érdemben akarunk megszólalni, mégiscsak ismernünk kell például a Nova Vitát, az After the Requiemet, a The Old Tower of Löbernichtet (melynek ihletõ szövege – Thomas de Quincey mûve – éppen most jelent meg magyarul), vagy a The Arcangel Tripet, és nem utolsósorban a Jesus' Blood Never Failed Me Yet címû, több mint hetven perces kompozíciót, s jelen esetben persze az 1984 óta ismerhetõ Medeát, vagy az 1999-es Dr. Ox' Experimentet, nem szólva arról, hogy célszerû megbarátkoznunk John Cage és a már említett Feldman világával, ez utóbbi operájával például, amelynek címe is sokat mond: SEM! Bryars esetében nagyon fontos, hogy a zene mögöttesét is megismerjük, mûveinek túlnyomó többségét ugyanis – és nemcsak a vokális kompozíciókat – irodalmi szövegek közvetlen hatására és ihletésére írta.

Egyszóval: öröm volt hallgatni az Amadinda együttes kitûnõ elõadásában Bryars érdekesen „unalmas” mûvét, amint „sejtelmes halkan, vonóval cirógatták az egyébként egészséges ütésekhez szokott instrumentumokat”. Ez utóbbi idézet juttatja eszembe, hogy valaki azt mondta: a zene legyen gyors és hangos, az nagy passiókból pedig elég az áriákat meghallgatni, a recitativókat el kéne hagyni... – Az Amadinda koncertet még érdekesen egészítette ki Rácz Zoltán és Kocsis Zoltán négykezese (Ravel: Lúdanyó meséinek részlete), s néhány jazzörökzöld idézése.

Nem járt jobban – ami a fogadtatást illeti – Lázár Eszter munkája sem a Fészek Klubban. Évek óta mutatja be a kortárs zene új hazai alkotásait, idén éppen negyvenöt kamaramûvet. Egy ilyen vállalkozást csak dicséret illethet, mégis tapasztalható, hogy a kevés visszhang fanyalgó megjegyzéseket tartalmaz, s azt az unásig hallott ostobaságot, hogy a mai zenének befellegzett, „manapság alig van igény az új zenére”, „a vállalkozás tehát döbbenetesen idõszerûtlen”. Aztán, amikor meghallgatjuk a mûveket, csodálkozva tapasztaljuk, hogy jó néhány érdekes, sõt jó opusz született, nem egyszer teljesen ismeretlen szerzõktõl. Az érdeklõdés a Fészekben is jó volt, tudomásom szerint a Trafó általában teltházzal adja a kortárs zenét, nemrégiben fesztivált is rendezett. Ha valaki rendszeresen olvassa a német és az angol zenei lapokat, és veszi magának a fáradságot, hogy átnézze a lemezújságokat és katalógusokat, akkor igazán meglepõdik, hogy mennyi új mû születik mostanság is. Igaz, a lemezek elenyészõ töredéke kerül be az országba, de miért is rendelné meg valaki, ha még a szakemberektõl is csak fanyalgó nyavalygást olvas és hall. Természetesen egyszeri hallgatás alapján alig lehet megbízhatóan eligazodni a sok kamaramû között. Számomra az egyik legérdekesebb mû, a tíz percnél alig hosszabb Alterego volt, a fiatal Horváth Balázs kitûnõ szaxofon-kvartettje. A három hangszerre írt Pintér Gyula kompozíció („... sugarak rejtett mosolya ...”) is örömet okozott, valamint Olsvay Endre szólófuvola szerzeménye, a Flautonomia. Szigeti István Archaikus fantáziája azzal lepett meg, hogy eltért a szerzõ eddig megszokott hangjától. Nagyon örültem Faragó Béla I. vonósnégyesének, amely visszahozta hitemet Faragóban múltkori operája után. Sári József és Láng István neve persze régóta ismerõs, mindketten a tõlük megszokott sínvonalat képviselték, s számomra jó perceket adott Pócs Katalin Maracangája, ez a hárfára és ütõhangszerekre írt kompozíció. Egyszóval akkor, ha a mûveknek 15-20 százaléka jó, akkor már semmi okunk sincsen a borúlátásra, de már önmagában az, hogy ilyesmi nálunk megesik, hogy új, fiatal mûveket hallgathatunk, ráadásul a közönség éppen elégséges érdeklõdése mellett, máris azt sugallja számomra, hogy van zene, lehet új zenét hallgatni, s van alkotó is, aki szívesen válaszol a hívásra. Hogy persze van féltékenység, olykor kisszerûség is? Sebaj! A befogadó azonban – legyen csak érdeklõdõ vagy szakember – lehetõleg ne fanyalogjon, mert önmagában attól nem lesz okosabb...

A Deutche Gramophon századfordulói sorozatában jelent meg Pierre Boulez új lemeze.
A három mû közül kettõ a kilencvenes években született, s ez az elsõ lemezfelvétele.
A Sur Incises címen Paul Sacher kilencvenedik születésnapjára komponált zenemûvet három zongora, három hárfa és három ütõhangszer adja elõ. A mû egy korábbi kompozíción alapszik, Incise címen még 1994-ben Boulez rövid szóló zongoradarabot szerzett, s ezt komponálta újra, bõvebbre a fent említett apparátussal. A másik újabb mû az Anthémes 2 hegedûre és elektronikára, amelynek elektroakusztikus részét Andrew Gerzso realizálta. A harmadik mû is Paul Sacher születésnapjára készült, még a hetvenedikre. Szólócsellóra és hat csellóra írt mû ez, a Messagesquisse, címe egy francia szójáték: üzenetvázlat.

Az 1960-ban született svájci zeneszerzõ, Hanspeter Kyburz neve valószínûleg teljesen ismeretlen mifelénk. A Kairos-nál megjelent új lemeze igazán figyelemre érdemes. Két zenekari mû hallgatható rajta (Malstrom és Parts; ez elõbbi E. A. Poe ihletésére), valamint egy vokális mû: a Voynich Cipher Kézirat. Ez a mindmáig meg nem fejtett szöveg, illetve írás a 16. században került II. Rudolf német-római császárhoz Angliából, ahol John Dee, az udvari asztrológus és matematikus tudós tulajdona volt, aki késõbb Shakespeare hõse lett a Viharban Prosperóként. Kyburz egyébként a rejtélyes kézirattal összefüggõ, enigmatikus nyelvezetû Hlebnyikov verseket („Észben bong, Ész bong benn, Bong bim-bam, Bim-bam” és így tovább) használta fel e vokális mûhöz.