<

Dieter Wieczorek

A beszédes hallgatásról

Jean Baudrillard, Daniel Masclet és Guy Peellaert fotói

2001. február 28–április 8., 2001. febuár 28–június 10.

Aki értelemmel, érzelemmel, gondolattal vagy mozgással tölt meg egy képet, erõszakot tesz rajta – tudatja velünk lapidáris egyszerûséggel Jean Baudrillard a kiállító terem falán. Továbbá: miképp a valóságot maga alá temette a képek folyama, aképp a valóság is erõszakot tett a képen. A szimbolikus besorolásoknak alávetett, idegen paraméterektõl (súly, relief, mélység és idõ) átitatott kép elveszíti hatalmát: már nem önálló, a valóságosan létezõnél semmiben sem rosszabb kozmosz. A fotografikus képet meggyilkolja a hozzárendelt jelentés – így Baudrillard. Ha következetesek lennénk, hallgatnunk kellene Baudrillard képeirõl.

Ha következetesek lennénk, akkor Baudrillard Le complot de l'art (A mûvészet összeesküvése) címmel a – mûvészet intézményei és a mûpiac által egyszerre szorgosan eltusolt és körülrajongott – kortárs mûvészet ellen végrehajtott 1997-es offenzívája után nem is létezhetne e kiállítás, melyen a jelentésnélküliséget teljesen negatív modellként értelmezi a kordiagnoszta Baudrillard. Azonban minden bizonnyal a következetesség is – a szubjektum ugyancsak Baudrillard megjósolta pusztulása értelmében – az anakronisztikus értékek közé tartozik.

A kép és a valóság közti éles demarkációs vonal, melyrõl a világ eme kétségtelenül legbefolyásosabb szimuláció-teoretikusa beszél, sokkal inkább látszik a metafizikus spekuláció fogságában vergõdni, mint például Michel Foucaultnak ama a fotografikus kapacitás iránt érzett nemesen egyszerû hódolata, melynek folyamán rizomatikus sokféleségének mélységétõl és stabilitásától fosztja meg a képgenerálás a valóságot.

Közelebbrõl szemlélve a „képek”, így a fotografikus ábrázolások bevehetetlenségének védelme és a – Jacques Lacan követelõ pátoszára emlékeztetõ – „a képvilág mint valami egészen más” meghatározása sem nem tûnik egyébnek, mint a dolgok és képek tisztaságához való újabb lehetséges visszatérés, a dolgok értelmezõi támadásoktól történõ megõrzési lehetõsége elõretolt Baudrillard-i arcvonalának.

A minden szubjektív beavatkozásnak ellenálló tárgyi világtól megkövetelt eme diadal elõképe már Paul Cézanne festõi aktusának ideálképében is fellelhetõ, aki arról álmodozott, hogy ülhessen „kutyaként a táj elõtt”, azaz festés közben teljesen átadhassa magát a minden identifikációs kényszertõl mentes, feltoluló tárgyi élménynek.

A kiállított munkákat szemlélve némi csodálkozással fedezi fel az ember a „transzesztétika” eme gondolkodójánál a tagadhatatlan – s egyébiránt már az 1999-ben megjelent Photographies 1985-1998 címû kötetébõl is pontosan kiolvasható – festõi minõséget. A magát hiányos öltözékben Nikonjával egy tükör elõtt állva fényképezõ Baudrillard a fotografikus ábrázolás törékenységére helyezi a hangsúlyt. Miközben kezével kisebb-nagyobb mértékben elfedi a vaku önmagát rögzítõ fényét, alakjának tükörképe szinte beleszivárog az éles vaku kápráztató villanása és a takaró kéz nyomán behatoló sötétség közti szûk térbe. A koncepció alapja itt is a mindent szívesen átalakító, vállalkozó szellemû szubjektum és az önhatalmú tárgyi világ között fennálló kibékíthetetlen ellentét. Az önarckép, hogy ismét az apodiktikus Baudrillardot idézzük, nem létezik: a világ minden fényképben saját „önarcképét” teremti meg.

Egy másik sorozatában a nagy világszimulációs masinát, az autót járja körül a mester. Egyre újabb és újabb megvilágításban – fákat visszatükrözõ tükörfelületként, ellenfényben úszva, vagy ujjlenyomatokkal harmattól nyirkos üvegén – egy álló személygépkocsi szélvédõje és ablakai nyújtják a tulajdonképpeni képi témát. A valóságosan létezõtõl elválasztó fal, ez a Paul Virilio nevû kollégája által eltestietlenesítõ világszûrõként megbélyegzett szélvédõ Baudrillardnál a tulajdonképpeni esemény érzékeny médiumává válik. Allegorikus eleganciával ismételten a szimulákrum ontológiai elõnye nyer megerõsítést támadóival szemben.

Tiszta, ezúttal azonban tarka-barka és kompjúterrel generált szimulákrumokba ütközik az ember néhány lépéssel odébb, a Guy Peellaert munkáinak szentelt termekben. Peellaert egyfajta „Everything Goes” atmoszférában hoz létre színes, a hollywoodi fantazmagóriákat velejükben megragadó jeleneteket – olyanokat, ahol bárki bárkivel összejöhet. Az egyiken például az éjszakai Quai Notre Dame-on Francois Mitterand-t látni felgyûrt hajtókájú kabátban, amint éppen tüzet ad az egyszál ingben tébláboló Serge Gainsbourgnak – két közösülõ kutya közvetlen közelében (Paris s'eveille / Az ébredõ Párizs). Egy másik Khomeini ajatollahot a mosolygó Salman Rushdieval hozza össze közös képfelületen, utóbbi a férfi erekciójának nem kis mértékben örülni látszó fiatal nõ kíséretében jelenik meg (Bienvenu en France / Isten hozta Franciaországban). Vannak azonban körmönfontabb konstellációk is: Az állami megbízás (Le commande d'Etat) Francis Bacon excesszív festõ látható Margaret Thatcherrel, utóbbi egészen Bacon stílusában, eltorzított, fékezhetetlen rögeszmékrõl árulkodó vonásokkal. Ted Kennedy filmjelenthez méltóan nyújt mentõ kezet John F.-nek, lezuhanni készülõ, utolsó erejével egy sokemeletes ház falán még éppen megkapaszkodó bátyjának, miközben Bobby teli pohárral egy bár pultja mellõl némi félelemmel szemléli a történéseket.

A „partytime” víg nihilizmusa jellemzi a túljátszott és mégis üres gesztusok árjában sodródó összes 20. századi ikont. A hangulatot kiegészítendõ bárzene és beszédfoszlányok töltik be a kiállítótereket. A Brandenburgi Kapu elõtti csoportképen Franz Beckenbauer, Günter Grass, Peter Zadek, Richard von Weizäcker, Nelson Mandela és Helmut Kohl talál egymásra, utóbbi a tolókocsis Max Schmelinggel foglalkozik. Mellettük pin-up-girl kacérkodik. Guy Peellaert egy gátlástalanul médializált világ autentikus ábrázolója.

Egy emelettel feljebb ismételten koncentrált csend fogad Daniel Masclet (1892–1969) fotografikus munkáinak elsõ retrospektív kiállításán. A legegyszerûbb tárgyak tûnnek itt fel váratlan költõi intenzitásban. Sötét faajtón fém ajtókilincs töri meg és veri vissza a fénysugarat, utcakövek között rejtõzõ fedõlap mintája mutatja meg vitathatatlan szépségét, falnak támasztott, masszív deszkalapok merülnek az átmenetiség csöppet sem szentimentális melankóliájába. Elfújt falevelek reggeli fényben, csordultig telt boroskancsó csordultig telt pohárral fehér asztalterítõn… Masclet mikrokozmikus látomásokat varázsol szemünk elé. Hirtelen úgy érezzük, megérkeztünk a kizárólag önmaguk látványát nyújtó tiszta dolgok birodalmába. Valóra vált hát Baudrillard álma.

Fordította: Nagy Márta