<

Erdõsi Anikó

Itt, Máshol

Máshol / Anderswo / Elsewhere
Caspar Stracke, Jörn Zehe és EIKE kiállítása

www.videospace.c3.hu/elsewhere

2001. március 21-április 7.

Három német médiamûvész a braunschweigi mûvészeti fõiskola elvégzése után elhagyta hazáját. Három eltérõ kultúrájú országban – az Egyesült Államokban, Norvégiában és Magyarországon – gyûjtöttek tapasztalatot és értek el nemzetközi sikereket. Most tavasszal az 1999-ben indult Videospace Budapest projekt keretében, a budapesti Goethe Intézet együttmûködésével Máshol címmel közös kiállításon mutatták be munkájukat.

Az elsötétített térbe lépve a látogatót kíváncsi izgalom fogja el. A sötét amellett, hogy rejtelmes, misztikus érzéseket csal elõ a szemlélõbõl, mindig rendkívül elõnyös és hálás kiállítási közeg, mert könnyen irányítható benne az emberi szem figyelme, mely automatikusan a fényt keresi. A sötétbõl fénnyel kiemelt részeket nemcsak figyelem, de egy megelõlegezett tisztelet is körülveszi. Ebben az esetben maguk az alkotások árasztják a fényt: a két videó mû vetített, falról visszaverõdõ fénye és egy lámpa fénye, mely felé robotok igyekeznek. Mellettük a megnyitón készült, mécsest gyûjtõ robotperformanszot rögzítõ videó felvétel.

A belépõ elsõként Caspar Stracke különös, mozgó virtuális metropoliszának lehet tanúja. Három város egymásra vetített képe – mely kisebb képernyõkön külön is látható a videóinstalláció mellett – olvad össze többdimenziós látvánnyá. A mûvész New York egy utcáján, rögzített kamerával készített videofelvételeket montírozott össze a norvégiai Bergenben felvett utcarészlettel. A harmadik városban, Budapesten elhelyezett élõ kamera utcaképének sötét részei kitakarják az amerikai videót és helyére az északi város részletei kerülnek. A filmek színezésével különíti el a városképeket egymástól. New York – a mûvész saját lakhelye – meleg, narancsos, Bergen hûvösebb kékes, Budapest zöldes képeivel jelöli a szimultán eseményeket. A városok utcáin zajló élet mozgásaival szövi át egymást, a három mûvész élettere áthatja egymást, a közöttük lévõ földrajzi határok megszûnnek. A szem ide-oda mozog, nem tudjuk ki hol jár, melyik város járdájáról lép le, és melyiknek az úttestjére érkezik. A kiállítás címe, Máshol a mûvészek életének eltérõ helyszíneit, és a közös indulási ponttól való jelenlegi fizikai távolságot is jelölheti, amit Caspar Stracke egy közös, itt és most létezõ virtuális város megalkotásával old fel, melyben mindhármuk életsíkja egymásra vetül. A vetített városkép változását generáló, a járókelõk és jármûvek mozgásából eredõ kitakarások, képelemek eltûnése, újak megjelenése esztétikailag különösen élvezhetõ látványt nyújt. A technikai kép váltózó jellegét emeli ki a folytonos képerózióval, és részleges megújulásával. Kissé csalódást okoz, amikor kiderül, hogy a felvételek közül kettõ konzerv, azaz az amerikai és a norvég utcáról egy korábban felvett filmet látunk. Valószínûleg technikai okokból adódik a helyzet, de ennek tudata sem feledteti, hogy mennyivel izgalmasabb, és szerteágazóbb jelentésû lenne a három város élõ egyesítése.

Jörn Zehe kis érzékelõ karjaikkal bogarakra emlékeztetõ robotjai viszont aktív életet élnek a nekik épített terepasztalon. A három csupasz, mechanikus szerkezetét nem takargató robot programozott chipek segítségével észlel minden fényforrást és követi azokat. Mint a belépõ szemlélõ szeme, õk is a fényt keresik. Míg azonban az õ igyekezetük hasztalan, hiszen csak robotok, ha el is érik a fényt, nem tudnak vele mit kezdeni, a szemlélõ jutalma a képi információ, még ha ez a rabul ejtettek látványa is. A fénycsapdába ezzel mi is belefutunk, miközben figyeljük az eredménytelenségre ítélt gépecskék ügyes mozgását, könnyen elfelejtjük, hogy a látványuk számunkra sem sokkal hasznosabb. A fényforrást közelítõ robotok dolgát nehezíti, hogy egy cél felé törekednek, tehát osztozniuk kell azon, egymást azonban a távolságtartást biztosító érzékelõik miatt nem érinthetik, tehát állandó harc folytatására ítéltettek a fénnyel telt területért. A fényéhes gépbogarak az organikus élet asszociációját keltik bennünk, melynek létfeltétele a fény, és melynek legmohóbb tagja az ember, akinél a létért folytatott küzdelem célkeresztjében már gyakran csupán maga a harc áll. Lehet hogy az a harc is, minden harc hasonlóan kilátástalan, vagy inkább értelmetlen? A kiállítás ideje alatt egy függõlámpa fényforrása felé igyekvõ robogarak megnyitón elõadott fénytáncát az asztal mellett álló videó felvételen visszanézhetjük. A sötétben meggyújtott több száz mécses fénye által csalogatott robotok három különbözõ pontból indultak el a fények felé, csápjaikkal utat vágva a fényrengetegen és egyre több és több mécsest begyûjtve, hogy aztán a mécseshalmok fénycsokrától megrészegülve újabb és újabbak után nézzenek. A kis gépek halk, de szorgalmas zizegésével kísért fényperformansz elég hatásos volt ahhoz, hogy a szemük által foglyul ejtett nézõben a beidegzõdött borospohár keresés ingert is blokkolja. A gyertyák fényének imbolygó mozgása megbabonázta a tekinteteket, a serény gyûjtögetõk látványa és halk monoton gépzaj áhítatos légkört teremtett egy negyed órára a teremben.

Életnagyságnál nagyobb táncoló vetített felületet tölt be egy táncoló férfi alakja a harmadik falon. A táncos, maga a mûvész, a tíz éve Budapesten élõ és alkotó EIKE. A fehér falra helyezett markáns, sötét keret téglalap alakú képet rajzol ki, melynek az összes oldalát, folyamatosan, minden pillanatban érinti a mozgó táncos. A tánc lassan, egy helybõl indul, majd a koreográfia gyorsulásával egyre aktívabb lesz, de a test mindig érinti a keretet. Ennek megfelelõen a test, tartástól függõen, megnyúlik vagy kiszélesedve beszorul a képkeretbe. Az életben megtapasztalt három dimenzió itt nem nyújt támpontot, egy az érzékeink számára ismeretlen dimenzió tanúi vagyunk. Lehet hogy a virtuális térben más az egész térfelfogás? A keret valós térisége találkozik egy csak a tudatunkban felépíthetõ térrel, mely új nézõpontokat jelöl ki nekünk, akik a valós térbõl figyeljük azt. Az hogy a látvány mindig szigorúan a kép keretein belül marad, de belülrõl is állandó érintkezésben van vele, a keret fontosságát jelzi. Mintha nem is létezhetne a kép e keret nélkül. És valóban, a keretek határozzák meg a képeket számunkra, bár már észre sem vesszük õket, mert csak arra figyelünk, ami belül van rajtuk. Ha valamit meg akarunk mutatni, annak keretet adunk. A keret, mint a természetre, a világra nyíló ablak a mûvészet õstoposza, amely érvényességébõl semmit nem vesztett az idõk során. A hagyományos keretek közül ilyen értelemben még az új médiumok sem törtek ki, a tévén, videón, computeren is keretek szabják meg a képeket, a keret-téma tehát még mindig aktuális. Az EIKE által betáncolt idegen dimenzió egy másik, számunkra ismeretlen, talán csak virtuálisan létezõ természetre nyit ablakot. EIKE egy korábbi munkájában már foglalkozott a keret problémával, ott azonban a táncoló alakját követte a szintén mozgó keret. A keret most kimerevedett, mintha be akarná szabályozni a test mozgását, ami azonban féktelen kifejezési vágyából nem engedve inkább alternatív mozgásteret keres magának. Az ismeretlen dimenzióval szemben pedig a falra szögelt fakeret tehetetlen, így a mûvész folytathatja felszabadult, örömteli táncát. A táncot, mely nemcsak az emberi önkifejezés legtermészetesebb megnyilvánulása, de a tér érzékelésének, birtokba vételének, megtapasztalásának eszköze is. Akár valós, akár virtuális térrõl legyen is szó, hiszen érdekes kísérlet az, hogy a vizuálisan beszerzett információt össze lehet-e kapcsolni egy korábbi tapasztalattal, átkonvertálni az agyban valami új, félig érzett, félig tudott élménnyé.