<

Bíró Yvette

A digitális fotográfia szép új világa

Recent Photographs by Andreas Gursky

2001. március 4–május 15.

Ki ne tagadná, hogy a mérhetetlenül kitágult világ léte és hatása életünkben legalábbis zavarba ejtõ. Ami a valóságos teret illeti, mostanában próbáljuk megszokni, hogy a méretek nem ránk szabottak többé és nem könnyû eligazodni e globális tágasságban. Ám a technológia diadalaként már ezen is túl vagyunk, és elõttünk áll egy digitálisan teremtett további világ, mely tárgyaiban, színeivel, kihívó alakzataival csupa megfoghatatlan szenzációt produkál. Az ember helye, szerepe egyszerre elenyészõnek tûnik a végtelen kiterjedésében.

Andreas Gursky az éppen világhírre szert tevõ német fotográfus, például, az egész világot bejárta, Düsseldorftól Tokióig, Kairótól Atlantáig, Engadine, Brazília, Shanghai és Salerno térségein keresztül kalandozott kamerájával. Mindenütt arra figyelt, mit nyújt a hely, az annyira változatos tér az embereknek, s a szerzett tapasztalatok egyetlen felismeréshez vezettek. Itt vagy ott, közelünkben vagy messze, mindenütt azt látta, hogyan uralkodnak a külsõ körülmények, a természetes vagy mesterséges környezet tárgyai az egyén felett: egy új arány(talanság) valósága nézett vele szembe.

Gursky a nagy mennyiségek mestere, s a mennyiség, ahogy tanultuk, kellõ halmozással minõségbe csap(hat) át. Gursky kamerájával ezen az ingatag, oly nehezen meghatározható átmeneten egyensúlyoz, amint a lenyûgözõ sokaság puszta szédületével hat, és – olykor egy-egy kivételesen szerencsés kompozícióval – a tünemény jelentését próbálja értelmezni. A hatalmas méretek ereje ugyanis mindenképpen kápráztat. Óriási fotói (másfélszer két, két és fél méteres képeket készít) a poszt-indusztriális, posztmodern világ szinte befogadhatatlan dimenzióit tárják elénk, amint digitálisan felnagyított épületek homlokzatai, sportcsarnokok vagy tõzsdék lázas tömegei, ipari vagy természeti tájak látványossága mint egy monumentális geometria kimért összetevõi épülnek egésszé. Egésszé, anélkül, hogy a lezártság képzetét keltené. Inkább a végtelen perspektíváját sugallja: a képkerettel a jelenségnek semmiféle vége nincs, azt érzékelteti, hogy a dolog tovább folytatódik, szinte határtalanul. A részek, akár a milliónyi embertömeg alakjai május elsején, vagy a Siemens-gyár modern szerelõcsarnokának géptõl alig megkülönböztethetõ munkásai, egy könyvtár számlálhatatlanul sorakozó darabjai az ívesen hajló polcokon, alárendelt elemek csupán: minden messzi van és csüggesztõen ismétlõdõ. Az egy, akár ember, akár a természet része vagy iparilag elõállított tárgy, csak egy a sokszorosból, a még több, még annál is több azonos változatból. A távol és a közel, a különös és az azonos összeér.

Mondhatnánk, hogy Gursky a nagyság vagy a sokaság kétes értékérõl beszél. A globálissá kinyílt világ új kiterjedésérõl, mely egyszerre fenyegetõ és elámító, döbbenetes vagy részvétlenül magának való. Hiszen ha az ember eltörpülõ pont, megkülönböztethetetlen csepp csupán e végtelenben, akár magányos, mint egy Ruhr-vidéket ábrázoló képen a felüljáró árnyékában alig kivehetõ egyetlen parányi sziluett, akár egy rock-koncert megrészegült, százezrektõl körülvett résztvevõje – az egyén megszûnt, felszívódott az õt iszonyúan meghaladó környezetben. E mûvek nyers, kényelmetlen állítása: az emberi jelenlét személyessége eltûnt, egyetlenségünk odaveszett. Ám, ha így van, miért lesz minden olyan lenyûgözõen szép? Mint egy szuperszonikus repülõ riasztó gráciája, vagy az autóreklámok autóinak földöntúlian fenséges, rémes fényessége?

A fotográfia nagy erénye, így szoktuk meg, a vitathatatlan hitelesség. Gursky éles szemû és hûvös megfigyelõ. Nemcsak a nagy egész rendet látja a gigantikus halmazban, kiemelni is kívánja a részletet, váratlan perspektívaváltással, rendzavaró közelséggel hangsúlyozva az egyes árulkodó pontokat. Ha a Bonn-i Parlament ki tudja, hány szintû, többsíkú, átláthatatlanul bonyolult struktúrájában zajló képviselõülést ábrázolja, az élmény nemcsak a munka szövevényes jellegét idézi. A tükrözésekkel, az épületelemek elõtérbe állításával bódít, dezorientáltságot okoz, mi sem tudjuk, ahogy a benne lévõk sem érzékelhetik pontosan, hol vagyunk. Az itt is, ott is, sehol sem-érzés újból csak az ember alárendeltségét emeli ki: az oszlop és az ív, a fém és az üveg uralkodik a benne mûködõ embercsavar fölött. Mert Gursky nagyon jól tudja, hogy a világ, amelyben élünk, távolról sem emberközpontú vagy akár emberléptékû.

Legjobb mûveiben a gravitációs középpont fortélyos váltogatásával ér el nyugtalanító hatást. A megbillent egyensúly bizonytalanságot, aktív érdeklõdést kelt. Közelebb megyünk, és silabizálni próbáljuk a zavart. Van valami filmszerûen mozgékony, mégis összefoglalóan rendezett a módban, ahogy az adott felületen belül a „távoli" és „közeli", a szinte premier plánba állított alkotóelem megvilágításba kerül. Az irdatlan tömegeket ábrázoló fotókban, mint a május elsejei parádé, a Chicago-i tõzsde egy-egy szegmense kivételesen részletezett, az izgatott testek felnagyítottak, nem „illenek" a kép arányaiba; vagy máskor, épületbelsõk, szállodafolyosók eltérõ nézeteinek egybemontírozásával szemfényvesztõen „csal", hamis térbeli távlatokkal dolgozik. Az összetevõ képelemek illeszkedései láthatatlanok maradnak – Gursky a sok-sok fotóból digitálisan alakított képet újból szabályosan lefotózza és elõhívja a folyamatosságélmény percepcionális illúzió, de a kép hatalmas méreteiben éppen ez a valószínûtlen lesz egyszerre kétségessé és valóságossá.

Mondom, Gursky pontosan és következetesen érzékeli, mit jelent a biztos, egyértelmû orientáció hiánya. És azt talán még jobban tudja, mi az esztétikai (dekoratív) ereje a textúrának és a színnek, a fény játékának és a választott szemszögnek, vagy élességnek. Gursky a technológia gátlástalan beavatkozásával a hatások szemérmetlen maximumára törekszik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kihívó újdonság – noha nem elõzmény nélküli – éppen a digitális manipuláció beépítése a fotómûvészetbe. Gursky kommersz fotográfiával kezdte, és cseppet sem szégyelli annak tapasztalatait alkalmazni az igényesebb kompozíciókban sem. A reklámfotó elképesztõ precizitása, színtechnikája, harsány kontrasztjai és tökéletességre való törekvése képein hangsúlyosan jelen van, ha túlmegy rajta akkor is, ha benne reked, különösen.

Dokumentum, látlelet? A késõkapitalizmus „szép új világának" bemutatásával van dolgunk? Gursky vitathatatlan tehetségének problémája több, mint individuális kérdés. A mesterség mesterségességének, puszta technikai voltának szerepe az, ami bizonytalanságot okoz. A tükrözéssel, komputerizált sokszorosító eljárással monumentalizált bemutatás persze mindenképpen erõteljes – mégis, a sok hasonló technikával készült kép láttán elõbb-utóbb hiányérzetünk támad. A mechanikus módszer már túlzottan ismerõs, már nem vált ki igazi hatást. De nem csupán az ismerõsség miatt. Azt is éreznünk kell, hogy maga a kép sem tartalmaz új kérdést vagy intenzitást. Sem kritikát, talán ünneplést sem, mégis újból az istentelen szépség, az ördögien tökéletes megmunkáltság gyanakvóvá tesz. Végül, és nem elsõsorban a techné, a technológia gyönyörérõl, a szerzõ jeges önélvezetérõl van szó? Miért távolít el ez a játék, mikor annyira attraktív egyidejûleg?

Meglehet – mondják egyes kritikusai – éppen ez a magatartás az igazán mai, így hiteles. Sem romantikus elkötelezettség, sem kiábrándult minimalista redukció vagy a leleplezés kritikájától áthatott dokumentarista hûség nem jellemzõ többé. Gursky meztelenül, a magas és tömegkultúra hatásos vívmányaira támaszkodva a formalizmus rendjét és eleganciáját vállalja, tulajdonképpen a korporációs világ etoszát közvetíti. Mikor tárgyat, tartalmat, árut és embert, tájat és ipari létesítményt egyként nivelláló, kamera- és komputer-teremtette képeivel (nagyon is) hangosan szól, megkérdezzük, mennyire szólít meg ez a mindig egyformán erõteljes hang.

Nekem úgy tûnik, a mai hibrid világ szimulációja tökéletes lehet, de hogyan is csodáljuk a tökéletest, ha már nyomtalan marad, ki, mi és miért csinálta. Én még (régimódian, csalódottan, talán szégyenlõsen is) azt mondom, ha a gép csinálja az embert és nem az ember a k(g)épeket, akkor valami pótolhatatlanul elveszett.