<

Erdõsi Anikó

KIS világok SZÍNES hírei

STAND – projekt

http://www.intermedia.c3.hu/idomuvek/idomu/stand.htm

Az esti város a maga kivilágított utcáival, kirakataival és fényreklámjaival, tovaszáguldó autóival és tarka öltözetû járókelõivel, a mozikban futó filmekkel, a lokálokban szóló lemezekkel, az újságosbódékkal és a bennük díszelgõ képes magazinokkal, nos, az efféle esti város a tömegkultúra mûtárgyainak olyan ünnepi kiállítása, amivel erõ és méret tekintetében semmilyen más kultúra semmilyen más kiállítása nem képes felvenni a versenyt.

Vilém Flusser

A mûalkotások létrehozását a megmutatás szándéka inspirálja. A képzõmûvészi megnyilvánulás egy gondolat, ötlet, megfigyelés, érzés, érzet, gyanú, valami szellemi létezõ anyaggá formálása, láthatóvá tétele. Míg az eredõ, a személyesen megélt tapasztalat az alkotó magánügye, a mû létrejöttekor közüggyé válik, aminek feltétele egyfajta nyilvánosság. A képzõmûvész egyik legjellemzõbb választása – még ha nem is tudatos – amikor eldõl, hogy mûvével kiknek, milyen, és mekkora nyilvánosság számára kíván láthatóvá tenni valamit. Ez a szándék a mûalkotás kontextusba helyezésében, bemutatási formájában is kifejezõdik. Soha nem véletlen, és fõleg nem mindegy, hogy mi, mikor, és hol van kiállítva.

A mûvészet és a közönség bejáratott, még ha nem is mindig beváló kommunikációs csatornáinak – múzeumok, galériák, kiállítóhelyek – kikerülése, újak keresése vissza-visszatérõ, épp ezért jelzés értékû mûvészi magatartás. Az alternatív kiállítóhelyet nemcsak az egyszeriség, a spontaneitás és a közvetlenség teszi vonzóvá, hanem hogy markáns alkotói elképzelést, önállóságot mutat. Ezek a partizánakciók jótékony hatásúak, állandó változásra, megújulásra való igényünknek kedveznek. Másik fontos jellemzõjük, hogy kifelé kommunikálnak a néha szûknek érzett mûvészeti szubkultúrából. A kortárs mûvészet mai társadalmon belüli szinte teljes elszigeteltsége, rossz hatással van a mûvészetre. Mintha idegen testként mûködne, pedig akik alkotják a társadalom szerves részei. És mivel a nyitás kezdeményezése a mûvészet oldaláról várható csak el, a kortárs magyar képzõmûvészetben az utóbbi idõben több jele is van a kitörési kísérletnek.

Egy ilyen akcióra került sor március végén Budapesten – sajnos csak rövid ideig – a Kossuth tér Szalay utcai sarkán, egy ál-újságosbódé felállításával. A stand elsõ látásra hétköznapi, kurrens lapokat, folyóiratokat, képes magazinokat kínál, mint minden újságosstand, valójában azonban egy képzõmûvészeti kiállítás spontán helyszíne. Ebbe a kiállításba belebotlik az ember, egyszerûen leugrik a villamosról, hogy megvegye az aznapi lapokat és csak késõbb, a lapok szemezgetése közben derül ki, hogy a akaratlanul is egy kiállítás nézõje lett. Amit lát nem a valóság, hanem annak analógiája. A kiállított képeket a valóság egy szeletének bõrébe bújtatták az alkotók, hogy kizökkentsék, megállítsák az utcán kóborló hír- és képfogyasztót.

A lapok címoldalán szokatlan képekkel, és képcímekkel találjuk szembe magunkat. A meghökkentés nem köznapi stratégiákra – anarchizmus, obszcenitás, brutalitás – épít, sokkal inkább érzékeny, természetességüknél fogva erõteljes kifejezési gesztusokra. A megszokott sajtóképekhez hasonlóan fotókat láthatunk, de azok nem a hivatalos hírvilág személyeirõl, eseményeirõl tudósítanak. A szereplõk ismeretlenek, a helyszínek, történések ismerõsen hétköznapiak, vagy éppen furcsaságukkal, irracionalitásukkal lepnek meg. Személyes élmények, a család, a barátok mindennapi életének eseményei, úti dokumentumok kerültek az álsajtó érdeklõdésének középpontjába. Olyan események melyek bárkivel megtörténhetnek, ellentétben a médiában megszokott kitalált, megcsinált, életidegen történetekkel. Kis történetek, hírek, amelyek mindenki életét átszövik, és amelyek mindig akkor, és ott, és csak az érintettek számára nyernek aktualitást, mesterséges, külsõ beavatkozás nélkül. A saját hírértékkel felruházott fotók, teljesen különbözõ stílusú lapok, eltérõ vizuális környezetébe illeszkednek, ami esztétikailag különös ízt, tartalmilag pedig új értelmezési lehetõséget ad mind a lapok „új” arculatának, mind a képeknek. Néhány kép ugyan elvegyül a többi között, de a legtöbb fotó markánsan új megjelenést határoz meg. Mintha egy teljhatalmú, fiktív képszerkesztõ vette volna át az uralmat minden sajtótermék felett, még ha villanásnyi idõre is, és mintha a hírek helyére férkõzõ mûalkotások azok csillogó, felszínes világának pozíciójára törnének.

A lebutított sajtóképek könnyen emészthetõségéhez szokott vizuális fogyasztói mechanizmus akadályba ütközik. Elsõ pillantásra érthetetlennek tûnhet, hogy kerül egy babonás hiedelmeket keltõ vörös harisnyás, korláton ülõ fiatal ápolónõ fotója, egy könnyen fogyaszthatónak tartott ponyvalap címlapjára. Hogy mit jelenthet egy szexújság vörös felirata alatt az egész oldalt betöltõ, meghitt nyomot viselõ csíkos kispárna képe? És mikor lesz a Mûcsarnokban Homályos kisplasztikai Biennállé, ahol látható a mûvészeti lap címoldalán lévõ azonosíthatatlan objektum? Vagy a Magyar Képzõmûvészeti Egyetem közkedvelt fõportása (Laci bácsi) mióta lett mûkritikus és mûgyûjtõ? Mintha minden kifordult volna, a hangsúlyok áttevõdtek a személytelenrõl a személyesre, a nyilvánosról az intimre, az átlagosról az egyénire, a megszokottról a különösre, a megcsináltról az természetesre, a tömegesrõl a mûvészire.

Mégsem a hírvilág borult fel így tavasz idején. A fiktív címlapok hét fiatal médiamûvész – Szabó Eszter Ágnes, Pál Zsuzsanna Rebeka, Szövényi Anikó, Bozsogi Nóra, Seybold Balázs, Bodó Nagy Sándor és Horváth Tibor – munkái, és egyben az általuk magálmodott mûvészeti projekt elemei. Ezt vizsgálva két értelmezési szál adódik rögtön. Az egyik a címoldalak, önálló mûalkotásokként való egyenkénti értelmezése lehet, a másik a szituáció, mely az alkotások bemutatási formáját, a keretet adja. Ez utóbbival szeretnék foglalkozni, ebben a választásban ugyanis a már említett nyitás, a megszokott – és éppen ezért sokszor már szinte befogadó-rezisztens – mû közvetítési utak kikerülése mellett, legalább annyira lényeges a sajtó-reflexió. A sajtó, mely nemcsak a legnyilvánosabb kommunikáció lehetõségével kecsegtet, de óriási befolyásoló, véleményformáló erõvel bír, annak ellenére, hogy hírei általában cseppet sem idõt- vagy értékállóak. Az, hogy mi kerül egy lap címoldalára óriási felelõséget jelent. És bár ebbõl gyakran inkább a felelõtlenségnek vagyunk elszenvedõi, a tartalmi vonatkozásokkal ellentétben, képi problémák komolyabb szinten általában fel sem merülnek. A mindig, mindenütt jelen lévõ sajtóképek standardjaira, tartalmi és formai minõségeire reagálnak a STAND-on látható címoldalak. A reakció, bár egyértelmû állásfoglalást tükröz az említettekkel szemben, nem cinikus, pikírt, még csak nem is bántó, csupán csendesen, de megkérdõjelezhetetlenül felveti: máshogy is lehet képekkel bánni, más alternatívák is léteznek a hétköznapi képeket befogadók számára. A STAND élettartama és jellege is hû a sajtó-szellemhez. A kiállított újságok igaziak, a nagy példányszámban nyomtatottak közül valók, borítójuk azonban egyszeri mûalkotás, hiába is akarnánk venni belõlük a következõ sarkon álló, nyitott standon egyet. Ilyen értelemben az újságok és maga a helyszín is léteztek is, meg nem is, hiszen amilyen hirtelen megjelent a Kossuth tér sarkán a pavilon, ugyanúgy el is tûnt a kiállítás végével.

Még egy másik hasonló kezdeményezést említenék itt, amely alapgondolatában hasonló a STAND-hoz. A tavalyi évben elsõ alkalommal rendezett óriásplakát kiállítást, mely a szintén alacsony színvonalú köznapi képek területét, a reklámkultúra kimozdítását célozta meg azzal, hogy felvetette képzõmûvészet és a reklám együtthatásának lehetõségét. Eljátszva egy, a mindennapjaink arculatát meghatározó képi, ideális állapotának gondolatával.

A vizuális élmény nem csak egy bizonyos, mûvészettel aktívan foglalkozó csoportnak, rétegnek, hanem mindenkinek, ha úgy tetszik az utca minden emberének a lehetõsége. Sokszor elhangzik, hogy a hétköznapi vizualitás problémája az általánosan alacsony közigénybõl ered. Kérdés, hogy ebben az állapotban, a szóban forgó akciók mennyiben teljesíthetik be küldetésüket. És bár ezt nem is lehet eldönteni egy biztos, ha nem próbálnak a mûvészet érintettjei változtatni, csekély esély van rá, hogy változik valami vagy, hogy a társadalom részérõl jön a változtatás szándéka. A vizuális kultúra színvonalának emelésére tett kísérleteket lehet naív pionyírlelkesedéként, idealista próbálozásként elkönyvelni, vagy a cinikus, destruktív közönyt levetkõzve inkább örülni, hogy többen látják értelmét, hogy energiát fektessenek a hasonló erõfeszítésekbe.

És, hogy ne csak remélhessük, hogy hasonló akciókba egyre gyakrabban botlunk a jövõben, még megemlítem, hogy aki õsz táján mindennapi rutinútjainak egyik csomópontján, a metró állomáson ácsorogva pár perces videókra lesz figyelmes, jól sejti, ha mûvészetre gyanakszik. Ez év októberében néhány állomás reklámvetítõ dobozaiból rövid ideig nem a követelõzõ reklámfilmek, hanem tíz magyar és külföldi videómûvész munkájának áldásában lehet ártatlan befogadóként részünk. Persze addig sem árt, ha résen vagyunk, ki tudja mikor lép színre egy ál-esztétikarendõrség felállításán fáradozó mûvészcsoport, vagy netán egy reggel arra ébredünk, hogy városunkat plakátmûvészek gerilla-akciója révén élvezhetõ képek lepik el.