<

Százados László

„A kozmopolitizmus vidám dicsérete”

Montalvo-Hervieu Társulat:
Io Io Ito Ito Kert

2001. március 30-31.

Volt az azóta már jobblétre szenderült Kozmosz Fantasztikusok sorozatban egy leningrádi szerzõtõl származó, igazán kedves, négy kisregényt tartalmazó kötet. Az egyik – ahogy az írójuk nevezte – „meseregény” fõhõse az ember, aki maga az öt NEM: NEM ügyes, NEM értelmes, NEM kiváló, NEM szerencsés, NEM szép. Kalandról-kalandra botladozik a Nagy Szovjetunióban, hogy végül maga legyen az öt IGEN. Bonyodalmas életútjának egyik kitérõje során, egy kaukázusi expedícióhoz csapódva a helyi pásztorok által használt csodakenõcshöz jut, amely minden emberbõl elõcsalja a csak rá, és csakis rá jellemzõ „zenei életritmust”, hallhatóvá teszi ezt az illetõ belsõ lényegét kifejezõ dallamot, (ami persze nem mindig feltétlenül kedves a fülnek). Fõhõsünk emigyen mûködik egyszemélyes foxtrott zenekarként valamelyik Fekete-tenger melléki üdülõhelyen, idõleges pénzzavarát korrigálandó.

Mintha valami hasonló fajta kenceficébõl jutott volna egy nagy bödönnel a Vígszínházban fellépõ francia társulatnak is, a különbség csak annyi, hogy itt ezt a belsõ ritmust és dallamot mindenki a belõle fakadó – származásának, neveltetésének, képzettségének megfelelõ – tánccal-mozgással fejezett ki. Egy csapatra való ilyen-olyan színû és eredetû nõ és férfi ropta, ugrálta, szaltózta el az érzéseit, gondolatait. Olyan felszabadultsággal és vidámsággal, amire mondjuk egy homokozónyi gátlástalan kölyök képes a játszótéren.

Mindenkinek van „mondanivalója”, néhány perces története, magánszáma, duettek, triók is szervezõdnek, és néha mindannyian együtt, egymáshoz hangolódva-igazodva sziporkáznak a színpadon. De nem csak ott. Megsokszorozódik a csapat létszáma, amikor a színpadot hátul teljesen elrekesztõ vászonra bevonulnak, berepkednek, beúsznak a táncosok sajátos átalakulásokon átesett alteregói. Nemcsak a manapság már megszokott, szinte kötelezõen alkalmazott multimédiális fogásról, látványelemrõl van szó: az aranyhal-nõ, az ágaskodó „reciprok” kentaur (ló felsõtest emberi alsó testtel), a pán, a madárember, a szfinxszerû párducnõ, szóval az összes mitologikus remineszcenciákat hordozó lény élõ szereplõje az elõadásnak. Az „állat az emberben”, a dionüszoszi oldal, nem valamiféle orgiasztikus, sötét mélységek felé nyer teret, inkább Erósz kormányoz itt könnyû kézzel. Nem véletlenül visszatérõ toposz mind a színpadon, mind a vetítõvásznon a különbözõ korú ölelkezõ párok jelenete.

Mindehhez jórészt barokk örömzene (többnyire Vivaldi) szolgáltatja a hátteret, amelynek ritmusához – mint kiderül – egyaránt meggyõzõen illeszthetõ klasszikus balett, hip-hop, afrikai tánc vagy akár fejtetõn pörgõs break-betét is. Lehet egy zenére többféleképen mozogni, táncolni, s mégis ugyanazt az életérzést, vidámságot kifejezni. Szándékosan használom a „mozgás” kifejezést, hiszen a flamencón, vagy egy karibi táncon kívül a távol-keleti harcmûvészet motívumai éppúgy részei ennek a nyelvezetnek, mint az akrobatikus produkciók vagy a pantomim elemei.

Ugyanez a helyzet a zenével is: afrikai éneken, barokk árián, karácsonyi dalocskán kívül a kasztanyetta csattogtatása, a különféle „száj- és torok-zenék” (kiáltás, vijjogás, sziszegés, gargarizálva elõadott szoprán szóló, madárfütty stb.), de még egy ismételt felszólítás – „Ide gyere!” – is megfelelõ alapja, kiindulópontja lehet egy lépéskombinációnak, testvonaglásnak, toporzékolásnak, szaltósorozatnak. Az érzelmek, a másik iránti nyitottság és nem utolsó sorban a ritmus mentén átjárás teremtõdik az egyik tánc- és mozgáskultúrából a másikba. Ezekre a kapcsolódási pontokra épülnek a darab talán legmagávalragadóbb jelenetei. A spanyol flamenco-táncosnõ cipõsarkának kopogását követve improvizál két fekete fiú, hogy végül a Queen együttes egyik örökzöldjének – „We will, we will rock you” – ritmusára rázzák magukat immár az együttes ügyeletes geg-manjével kiegészülve. De ugyanilyen pontos kis kamaradarab a hóka, hirtelenszõke lány dalára együtt robotmozgó arab fiú és egy teltkarcsú, de elképesztõ vitalitású fekete lány farrázós-jelbeszédének párosa. Az elõadásmódok, stílusok és habitusok közötti interakciók nem mentesek a különféle érzelmektõl, sokszor óhatatlanul parodisztikusak, humor, irónia forrásai, de az így összecsiszolódó csoportok, csoportocskák még véletlenül se tévednek az agresszió, az intolerancia ingoványosabb területeire.

Az egymáshoz kapcsolódó, de önállóan is megálló tánc-szkeccsek, történetecskék, tömör példázatok, össztáncok sodró lendületû koreográfiái közé jó arányérzékkel „pihenõk”, magánszámok iktatódnak be. Ezekbõl a szólókból kiderül, hogy az egyenként is jól képzett, kitûnõ táncosok közül néhányan különféle specialitások virtuózai, pl. a „madarat nyelt” arab fiú az általa utánzott kisebb és nagyobb szárnyasok hangján kokettál a nézõkkel, miközben testének egyes részei, izomcsoportjai szinte önálló életet élve követik a hangok hullámzását, ritmusát, vagy a széken egyensúlyozó akrobata, aki önmaga vetített klónjával összejátszva adja elõ barokk csellófutamoktól kísért produkcióját. További szórakoztatásunkról gondoskodik az egyes jelenetek között megjelenõ, vagy a legnagyobb tánc-forgatag közepette az „Én belül táncozok!” feliratú transzparenst hordozó színpadi gegmester. Mint a profi kosár vagy baseball mérkõzések szüneteiben feltûnõ bájos hölgyek, úgy ügyel figyelmünk lankadatlan ébren tartására: sétáló-beszélõ, feldíszített fenyõfaként karácsonyi dalocskát énekel, miközben két spray-bõl habot szór magára havazás gyanánt, máskor a Jingle Bells-t játszva asszisztál a sötétben világító lámpafüzérbe öltözve a fején forgó breakesnek.

Van valami franciás könnyedség, elegancia abban, ahogy ez a 18 szereplõ által autentikusan képviselt, eklektikus mozgás-kollázs univerzális tánc-nyelvezetté áll össze. Érthetõen, élvezhetõen, a részvevõk lelkesedésébõl, lendületébõl adódóan is átélhetõ intenzitással.

A szórólapon elolvashatjuk Montalvo vallomását, amely félig-meddig a kezünkbe adhatja a mozaikdarabkák összeillesztésének egyfajta lehetséges módozatát: „Emlékszem arra a boldog és izgatott kábulatra, ami gyermekkoromban elfogott a szeptemberi ünnepek alkalmával. Meglepõen sokszínû és kozmopolita tömeg ünnepelt. Éjszaka, a részegség és a vágyak bújócskájának szívében a tánc és az ének elváltoztatta az embereket. Mindenki a pillanat virtuózává vált... múlékony pillanatok, melyek a táncnak teljes, ünnepi, nyakló nélküli, jókedvûen mély dimenzióját adták. A boldogság pillanatai, amikor az állatsereglet, mely a mindenki által magában hordozott árnyoldalt képezi, színekben, ritmusokban, hangokban, dalokban, intenzitás, szépség formájában bukkan elõ.”

Azonban többrõl van itt szó, mint csak egy érzés, egy gyerekkori emlék karneváli hangulatának megidézésérõl és átadásáról. Az 1982 óta együtt dolgozó, s 1985-tõl közös darabokat is létrehozó alkotópáros – José Montalvo és Dominique Hervieu – nagyobb fába vágta a fejszéjét. Valamiféle legújabbkori multimédiális Gesamtkunstwerk, a jelenbõl kiinduló, s épp ezért inkább „polifón”, mintsem egyfajta stílushoz, modellhez igazodó, internacionális gesztusnyelv kidolgozásán munkálkodnak. Ehhez nyilván mindegyikük hozzáadja – persze a táncosokkal együtt dolgozva-gondolkodva – a maga elképzeléseit: a klasszikus balett és kortárs tánc képzettségû Hervieu, szintúgy mint a tánc mellett mûvészettörténeti és képzõmûvészeti tanulmányokat is folytatott Montalvo.

A koreográfus páros 1999-ben színpadra állított darabja, a furcsa címû Io Io Ito Ito Kert az 1998-ban a Lyonban bemutatott nagy sikerû Paradise-ban (Paradicsom) már megpendített téma és elõadásmód mentén halad tovább, jócskán kibõvítve a táncosok számát.

A legnehezebb feladat a koreográfus számára a tudatosan vállalt eklektikából adódik: a heterogén alkotóelemek összeillesztésének mikéntje, az a már emlegetett „kollázs technika”, ami igazán nem idegen a mai zenei, képzõmûvészeti vagy filmes gondolkodásmódtól. Láthattunk már klipekben barokk zenére rappelõ színes úriembereket vagy filmen „kortárs zenére” tevékenykedõ XVIII. századi zsiványokat, de áriázó alient is. Ma már az átlagnézõ számára is megszokottá vált az effajta stíluskavalkád. Itt azonban az összekötés laza csuklójú megoldásai értelmet kell, hogy adjanak a mellérendelõ szerkezetnek, az egymásmellettiségnek, a részletek ezen párhuzamos világainak. Biztosítani kell a stílusok szabad áramlását, és egyben a köztük való átjárhatóságot is. Pontosságot, kidolgozottságot, gyorsaságot igénylõ intellektuális játék ez – fõképp a tánc nyelvezetével – eltérõ korok, földrajzi helyek, esztétikák jellegzetességeit kell egymáshoz igazítani úgy, hogy közben mindez friss, könnyed és magával ragadó legyen. Ebbõl a szempontból már érthetõ az elsõre talán kissé meglepõ hivatkozás a szóróanyagban a posztmodern egyik teoretikusára, az építész Charles Jencks-re. Egyébként is egész pergõtüze – Rableais, Joyce, Borghes, Duchamp, Cervantes, Picasso stb. – éri a gyanútlan érdeklõdõt a különbözõ rendû, rangú és idejû mûvelõdési és kultúrtörténeti hivatkozásoknak. Mindez nemcsak a stílusok, hanem a mûvészeti ágak közötti átjárhatóságra is utal (ld. a színházi és cirkuszi mûvészek szerepe). Montalvo egyébként maga is említi a performance mint mûfaj hatását, a színház, a tánc, a költészet és a képzõmûvészet keveredése egyfajta termékeny komplexitás elérésének igényével merül föl nála.

Karakteresen utal a darab – s nem csak a címében – Max Ernstre is. A munkáit Dadamax, Fatagaga, néha pedig Dadafex Maximus néven is szignáló mester, aki önmaga képeken feltûnõ madáralteregóját, Loplopot is megalkotta, több szempontból is inspirációs forrásként szolgálhatott. A szimbolikus tartalmakat hordozó, emberi – érzelmi – állapotokra utaló hibrid, félig ember, félig állat lények mindig is fontos, rendszeresen visszatérõ motívumai voltak munkáinak, s ezek az álmainak, belsõ világának, a múlt, a gyerekkor eseményeinek az emlékezeten átszûrt motívumai között gyakran feltûnõ alakok, embertestû lófejû figurák, antropomorf madáralakok láthatóan szoros rokonságban állnak a táncosok mögötti hatalmas vászonra vetített figurákkal.

A másik kapcsolódási pont a már többször említett kollázs, amelynek Max Ernst kiemelkedõ mestere és újítója volt. Ebbõl az alkotói módszerbõl, illetve az alkalmazásához szükséges látásmódból láthatóan sokat profitáltak a darab alkotói (szokatlanul párosított elemek új, felerõsödõ jelentése, meglepõen intenzív pillanatai stb.) Amennyiben a felszabadult bolondozás, illetve a szabad asszociáció technikája és ehhez kapcsolódóan a kollázs, mint a világ ábrázolásának, leírásának egy lehetséges eszköze „izmus-specifikus”, annyiban a darab szellemisége tényleg köthetõ a felemlegetett dadaista és szürrealista õsökhöz.

Max Ernst definíciója szerint a kollázs az „...amikor két egymástól különbözõ realitás kerül szembe egy számukra idegen térben”. Esetünkben ez a valóság és a tudatalatti egyidejû megjelenése a színpadon, látványértelemben ez a táncosok által uralt, mozgásukkal belakott tér kitágítása. A tánc konkrét, fizikai terét lezáró, hatalmas, égszínkék vászon idõnként megnyílik: bepillantást enged a szereplõk „pszichikai terébe”, ösztönvilágába. Sokszor a szó szerint belõlük megszületõ-keletkezõ gondolataik, furcsa metamorfózisokon átesett, félig ember, félig állat alteregóik önálló életre kelnek, egyenrangú partnerként mozognak a számukra kijelölt térben. Sõt, játszani, kommunikálni lehet velük, õket terelgetik vagy õk üldözik, lovagolják meg gazdáikat. Világukban persze mások a gravitáció és mozgás törvényei, és mások a léptékek is. Az alteregók fontosságuknak, erejüknek megfelelõ méretet öltenek: rémisztgethetnek többszörös embernagyságúra nõve, és eloldaloghatnak picire zsugorodva a fal mentén.

Nálam táncügyekben jóval otthonosabban mozgó, szakképzettebb kollegám nemrégiben a Madách Színházban bemutatott francia repi-elõadás unalma és érdektelensége kapcsán (Balkon 2000/11.) kesergett azon, hogy a nem feltétlenül kortárs táncra kiéhezett nagyszínházi közönség ritkán képes összetalálkozni ennek a mûfajnak a színvonalasabb képviselõivel a Trafó vagy más „alternatív” intézmények falain kívül. Most elégedett lehetett, a Montalvo-Hervieu Társulat a színpadi tánc bevett formáit, megszokott kereteit feszegeti, igazítja a korhoz, miközben velünk is felfedezteti a tánc, a mozgás idõtlen, örök örömét. A Doug Elkins Company (USA) vagy a Sheketak! Project (Izrael) korábbi vendégszerepléseit (Balkon 2001/2-3), de a franciákkal egyidõben Budapesten szereplõ kitûnõ svéd „cirkuszi” társulat, a Cirkus Cirkör elõadását nézve úgy tûnik folytatódik a kortárs tánc, a párbeszédre, a különbözõ irányzatok egymásra találására építõ produkciók lassú, de biztos hazai térnyerése. Semmi sem idegen semmitõl, minden, ami zene eltáncolható, nem is egyféleképpen, a ritmus, a mozgás szabadsága a lényeg. A vastapsból és a közönség fülig érõ mosolyaiból mindez kiolvasható volt.

* Vagyim Sefner: Az ember, aki maga az öt NEM, avagy egy jámbor férfiú vallomása. In: Vagyim Sefner: A szerény zseni, Budapest, 1976, 31-134.o.