<

Ivacs Ágnes

Artpool könyvismertetô

LOCUS SOLUS

Kiadta a Black Dog Publishing Limited, London, 2000.

Szerkesztette: Locus+

Artpool Mûvészetkutató Központ
Budapest VI. Liszt Ferenc tér 10.
Tel.: 268-01-14, fax: 121-08-33
e-mail: artpool@artpool.hu
http://www.artpool.hu
Nyitva: szerdán és pénteken 14–18 óráig

A metaforikus cím, Locus Solus – „elhagyatott avagy különleges hely” – egy villa neve a francia Raymond Rousselnek a szürrealizmus hajnalán megjelent azonos címû regényében. Fõhõse, a tudós Canterel luxuslaboratóriumot szerel fel ebben a Párizs menti villában, melynek minden szobája az enciklopédikus elme egy-egy páratlan találmányának ad helyet, ám összességében a színtiszta racionalitás riasztó, bizarr szentéjének rémképét mutatja fel. Egy olyan mûvészet veszélyére figyelmeztet 1914-ben, melyben a gépies reprodukció helyettesíti az emberi kreativitást.

A könyv természetesen a villa metaforájának pozitív oldalára hivatkozik, a mûvész kiemelt szerepére és meghatározó jelenlétére – ezt jelképezi a locushoz ragasztott +, a név azonossága a korabeli regény címével talán csak a véletlen mûve, amit a mûvészeti központ szellemesen kiaknázott a jelen kötet esetében. Az 1993-ban alakult Locus+ egy olyan pozitív és inspiratív, felkérésen alapuló alkotói rendszer megvalósítására törekszik, melyben az oly általános intézményes szempontokkal szemben végre a mûvész áll a középpontban, a mûvész jelenkori sokszínûségében, amint laboratóriumában a divat, a design, az építészet, a film, a zene összetevõibõl kidesztillálja a maga kivételes, hibrid alkotását. Egy olyan hálózat kiépítésén fáradozik ez a központ, mely lehetõvé teszi a „mainstream”-bõl kiesõ angliai, ír és kanadai városokban az általa felkért mûvészek munkáinak bemutatását és cseréjét.

A kötet három tematikus címszó, a „hely”, az „identitás” és a „technológia” köré csoportosítva mutat be a Locus+ szponzorálta harminchat mûvészeti projektbõl huszonegyet. A tanulmányok hol az adott téma különféle megfogalmazására koncentrálnak több mû elemzésén keresztül, hol egyetlen mûvész munkásságát boncolgatják részletekbe menõen. Ebbõl kifolyólag bizonyos munkák többször, több aspektusból is szóba kerülnek, ami gazdagítja ugyan a róluk alkotott képet, ám rámutat az elméletgyártás hiábavalóságára is a közvetlen megtapasztalás élményével szemben. A könyv utolsó fejezetét alkotó mûleírások ezért – paradox módon – sokszor tanulságosabbak, nemcsak azért, mert szûkre szabott, világos tárgyilagossággal írják le a korábban aprólékos precizitással értelmezett projekteket, hanem mert per definitionem felhívják a figyelmet a mûtárgy efemer helyzetére. És a mintegy kilenc különféle mûfajba sorolható alkotások nagy része – az installációk, a performance-ok, bizonyos videómunkák, szobrok és festmények – bizony már valóban csak fényképen láthatók.

Ezek közül is a public art work-nek keresztelt alkotások, a nyilvános helyszínen létrehozott és kiállított, állandó vagy az idõvel elenyészõ munkák vetik fel a legpregnánsabban a kérdést: „kinek, miféle közönség számára készül ez a mûvészet?” Többnyire hely-specifikus munkákról van szó, melyek éppen ezért kevesek számára láthatók – ha még láthatók egyáltalán –, nem piacképesek, nem vihetõk egyik múzeumból a másikba, és nem is reprodukálhatók máshol, pusztán felidézhetõk egy katalógus, egy tanulmánykötet lapjain vagy egy CD-ROM-on. Cathy de Monchaux 98-as munkája, a The Day Before You Looked through Me még látható – egy londoni metróállomáson. Oda kell hát utaznunk, az indulások és érkezések eme távoli színhelyére, hogy megnézzük egy másik, nem létezõ metróállomás monumentálissá nagyított fényképét, melynek iróniáját csak fokozza a belõle sugárzó melankólia. Az ünnepi ceremóniának vége, az (utazó)közönség szétszéledt, de az üres peronon még ott a vörös szõnyeg, mely a kép távoli enyészpontja felé vezeti a tekintetet, oda, ahol a kanyargó sínek között egy érkezõ vonat fényei derengenek. A hatalmas fotó elé helyezett plexiüvegen felvillan a nézõ tükörképe, aki egy pillanatra maga is a kép részévé válik, ott áll a vörös szõnyegen a soha meg nem érkezõ metrószerelvényre várva. Az utazás – illúzió? Talán magára a mûvészetre kell a metaforát vonatkoztatnunk? Hisz jól tudjuk, a mûvészetnek jót tesz az utazás: a mûalkotások értékét emeli a biennálékon való szereplés, a múzeumról-múzeumra vándorlás – legalábbis átmenetileg – gátat vet a feledésnek, amit a helyhez kötöttség igen hamar kiváltana.

Anya Gallaccio szobra, a Two Sisters a helyhez kötöttségbõl nyeri értelmét, emiatt kell emlékeznünk rá. A hulli kikötõ iszapjába ágyazott impozáns (hat méter magas, két és fél méter átmérõjû) mészkõoszlopot mára elmosta a víz. A folyó rendületlenül csiszolta-formálta a tornyot, mely dagály idején – mintegy elõre jelezve saját végét – eltûnt a szem elõl, apály idején a felszínre bukkant. A szobor egy hónapig állta az ostromot, aztán beleomlott a vízbe. Ez volt a mûvész szándéka: egy efemer szobor megalkotása, mely olyannyira hely-specifikus, hogy a helyváltoztatás lerombolná értelmét. Bár élettartama átmeneti, rögzítettségében, az emlékezetben rejlik ideje.

Ezzel szemben Stefan Gec projektje, a Bója egyfolytában úton van, ráadásul közben mindig új alakot ölt. „Harangokként” kezdte útját – Gec szanálásra váró szovjet tengeralattjárók fémlemezeibõl nyolc hatalmas harangot öntetett 1989-ben, ezeket Newcastle központjában a folyó fölé függeszttette, így az apálykor látszó harangokat dagálykor ellepte a víz, akárcsak az eredeti tengeralattjárókat. Ezután (1996-ban) rendes, mûködõképes bója vált a harangokból, és bejárta az észak-európai vizeket. Most, hogy küldetése lejárt, a bója professzionális tengeri meteorológiai állomásként folytatja útját. Továbbutazik, csak funkciója változik. Kevesen látták-látják, Newcastle lakosai, igen, aztán késõbb olykor-olykor egy hajó legénysége, de õk már a bóját látják benne meg a meteorológiai állomást. Innen nézve már nem a mûtárgy utazik, hanem az, amivé lett. Az utazás nem hozzátesz a mûhöz, nem értékét gazdagítja, hanem lényegévé lesz mint folyamatos átalakulás, létrejövés. Talán létrejön egy újfajta mûvészet – reménykedik a Gecet kommentáló író –, mely a kortárs szobrászat amúgy is tág fogalmát tovább tágítva eltávolodik végre a konvencióktól, és már nem a vizualitás esztétikájára épül majd, hanem a változás és a társadalmi kapcsolatok költõi és absztrakt eszméjét fogalmazza meg. Reménykedjünk, van okunk!