<

Kívül és belül

Máriás Béla és Antal István beszélgetése

Antal István: Azt látom mostanában Bada mûvészetében és a tiédben is – annak ellenére, hogy már nagyon régen nem dolgoztok együtt –, hogy mind a kettõtöké klasszicizálódott. Nincs már az a duhajság, a világ olyasféle leszarása, mint korábban, hanem valamiféle megnyugvás tapasztalható. Közelebb kerültek az úgynevezett festészethez vagy a klasszikus festészethez.

Máriás Béla: Igen, valóban van egyféle útváltoztatás, illetve váltás a kifejezési módban, a hangnemben. Ami normális, szerintem, különösen, ha egy újabb világba kerül az illetõ. Amikor ez az elsõ periódus volt, a tomboló, közvetlen, duhaj, expresszív világ, amikor az emberekkel való kommunikáció keresés és a megvalósítás provokálása volt az élmény, az az idõszak a kiállítások, koncertek, performence-ok vagy költõi estek közvetlen élményének megnyilvánulása volt. Azóta a koncertek és kiállítások kontextusa lényegesen megváltozott. A mai világban a képzõmûvészeti, az underground vagy bármilyen valóság alapvetõen átalakult és a mûvészek egyfajta befelé fordulásra kényszerültek, ami lehet, hogy nem is rossz. Szerintem ugyanazok a képzõmûvészeti vagy egyéb elemek ugyanúgy benne vannak ezekben a képekben, mint korábban, talán még klasszicizálódtak is olyan irányban, hogy egyre zártabb formában önmagukba záródó dolgokká váltak, amelyek ily módon erõsebb megfogalmazottságban kommunikálnak másokkal és magukkal.

A.I.: Amikor fiatalok voltunk, vagy én voltam hülye, vagy a világ. Most viszont azt látom, hogy mindenki baromi jólnevelt lett. A ma uralkodó trend nem olyan, ahogy az ember elképzeli, hanem a személye elvesztésérõl szól. Az a trend, hogy rám mint tömegemberre lehessen ráismerni, hogy eladható vagyok, hogy értem, mi a dörgés.

M.B.: Egy általános hangulati lehûlés van szerintem, amelyben az emberek – indulataiktól megszabadulva – racionalizálni próbálják a saját kis képességeiket, szellemi vagy elhelyezkedési tõkéjüket, s ebbõl kifolyólag nagyon jól neveltekké, racionálisokká vagy álracionálisokká válnak. Az, aki viszont individuálisan is megáll a helyén, illetve ilyen adottságai vannak, szinte saját börtönére korlátozódik, vagy saját szûkebb társaságának börtönére, amely továbbra is kénytelen a saját feladatát, õrületét folytatni, és ezzel a rendkívüli magánnyal megküzdeni. Mindaddig, amíg esetleg át nem áll a biotáplálkozásra, a dzsoggingra és egyéb, a halált valamennyire kioltó cselekvésre, vagy meg nem marad önmagában, õrületében, tébolyában, költészetében olyannak, amilyen. Lehet persze, hogy az egyszerûen egy letisztulási folyamat, amelynek során, aki nem, az tényleg nem bírja ki az új idõt.

A.I.: Ti kívülrõl jöttetek be. Mondhatom úgy, hogy kívülrõl jöttünk be, ami lényeges dolog, mert annak, amit csinálunk, lényeges sajátossága, hogy amit tudunk és amit akarunk, azt kívül tanuljuk meg. Az emberiség fejlõdése vagy kultúrtörténete során mindig kívülrõl jöttek az új dolgok, és azokat vagy beengedték, vagy a kívülbõl lett bent. Most látok, hál' Istennek, néhány nagyon erõs, nagyon öntudatos próbálkozót kint, de ezeket általában õrültnek, bolondnak tartják. Nincs kitalálva az a mód, ahogy egyáltalán kommunikálniuk lehetne a tömeggel. Nagyon sokan pedig azzal foglalkoznak, hogy az, amit próbálkozásnak neveznek, eleve a benti világnak valamiféle variánsa legyen.

M.B.: Az egyik legalapvetõbb kérdés, amit felvetettél, hogy ki az õrült? Aki kint van, vagy aki bent? A mai világban az az õrült aki nem hajlandó olyan értelemben racionalizálni magát, mint amennyire a külsõ körülmények késztették. Az pedig, hogy mi kívülrõl jöttünk, nagyon érdekes, részben hálátlan, részben hálás dolog volt. Ahogy kint se tartoztunk sehová, ugyanúgy itt sem. Ennek megvan az a jó oldala, hogy olyan új formában élünk, egyben távol és egyben jelen, mint ahogy a mai világban még túlélõ individuumok, egymáshoz közel vagy távol. Mint ahogy te rokonodnak tartod Jonas Mekast, aki éppen New Yorkban van, de ha közelebb élne, valószínûleg ugyanaz a szellemi közelség fûzne hozzá. Ahogy mi kívülrõl bejöttünk, annyira önmagunk voltunk, mind jelenségként, mind kortörténeti, mind politikai, és mindenekelõtt mûvészeti és kulturális vonatkozásban, hogy közvetlenül nem tudunk, és nem is nagyon akarunk senkihez sem tartozni. Az úgynevezett kultúrkör pedig nem fogadott be minket: megmaradunk jövevénynek, külsõsnek. Barátilag, közvetlenül kötõdünk egy kultúrkörhöz. Valamennyire a szentendreiekhez, néhány hasonszõrû budapesti és egyéb avantgarde, underground és más körökhöz, amelyeket valamilyen rossz terminussal rokoníthatunk magunkkal. Úgy érzem, hogy egy valamennyire optimalizálódott, kirekesztett állapotban létezem, és mégis megvannak a mûködésemhez vagy az alapvetõ tevékenységemhez szükséges, minimális feltételek. Tudok festeni, írni, zenélni, és erre van is még valamilyen levetülési igény vagy szellemi megjelenési távlat, ami végül is elég. Elég ahhoz, hogy valamit meg lehessen csinálni, s a fridzsiderben is utazhassunk tovább.

A.I.: Mostanában sok pornográf filmet nézek. Mindnek az a poénja, hogy a nõket egyszerre dugják fenékbe és pinán. A szuperközeli képen nem látsz semmit, csak egy szabályos, kerek formát. Ebbe van két kisebb forma, amelyekbe belerohannak a rudak. Ez képzõmûvészet. Mármint azon a szinten, ahogy a filmen megjelennek.

Ugyanazt látom a legújabb Bada képeken és a tiéiden is; hogy mindegyiknek középen van a centruma. Függetlenül attól, hogy most éppen koponyákat és körtéket ábrázolsz, melyek persze önmagukban is nagyon szikár, nagyon szabályos, szépségesen szép formák. Nem véletlen, hogy Shakespeare-tõl kezdve gyakorlatilag minden nagy képalkotónál vagy vizionálónál ezek a megénekelt formák. Ott van tehát a kettéfúrt nõi hátsó, mint az egyik dimenzió, és ott vannak ezek a szép, de centrikus formák a festészetedben…

M.B.: Szerintem semmi sem véletlen. A pornófilmben nyilván más a poétikai kontextusa, vagyis ennek a bizonyos dugattyúzásnak a megjelenítése. Nálam ez a centrikusság vagy központosított elrendezés abból fakad, hogy az idõk változásával együtt jár egy poétikai átrendezõdés. A centrális szerkezet esetében a pornóképhez viszonyítva azzal találkozhatunk, hogy egy koponya, amely általában betört, találkozik falloszokkal. Azok támasztják alá, vagy azokból nõ ki. Vagy azok közé van rendezve. Nem véletlenül rajzoltam szénnel; hogy meglegyen a reakció arra, hogy azonos nyelvezettel mondok el egy ellentmondásos történetet. Egy ellentétes tölteteket tartalmazó történetet. A szénnel, mint a megjelenítés eszközével. Nem beszélve arról, hogy a szén önmagában véve az égés hordozója, és a kézben a legközvetlenebb, legszemélyesebb rezdületet hordozza. Ezekkel a rezdületekkel vázolja fel a halált átszúró falloszt. Vagy a halálra épülõ semmit. Olyan ikonná válik a kép, amely önálló festményként vagy mûtárgyként abszurd életet él, és tovább keresi a helyét örökre.

A.I.: Létezik a képekben egyfajta vándorlás vagy mozgás, átvonulás, ami számomra nagyon szimpatikus, és már-már az animációs filmeket idézi azzal, hogy nem egyik helyrõl a másikra irányul. Tehát nem térbeli mozgás, hanem dimenzionális. Mondjuk, amikor összecsókol két száj. Egymásba csókolják egymást. Vagy egy forma úgy találkozik a másikkal, hogy nem tudjuk, hogy a köztük húzódó vonal a közös határuk, vagy úgy jött létre, hogy felzabálták egymást. Számomra az ilyen típusú vonulás mindig hangsúlyosabb, mint amikor a mozgás folyamata jelöli a mozgás tényét. Amikor tényleg végig kell követnem azt.

M.B.: Igaz, hogy ezek a képek történeteikben, poétikájukban végtelenített animációként is felfoghatók. Vagy történetekben elszakított animációként. Mindegyikben benne van a létnek egy bizonyos bevégzõdése. Ugyanakkor érzelmi kiteljesülés van bennük. A történetek részletesebben vannak kifejezve vagy elmesélve, mint régebben. Látszólag nyugodtabb hangulatok vannak a korábbinál vészesebb módon elmondva. Olyan új motívumok szerepelnek, amelyek régen nem voltak jelen. Varjak, koponyák, falloszok, stb. Hosszú ideig organikus vagy személyes megjelenítés nélkül dolgoztam. A tárgyak, a lenyomatok jelenítették meg az életet, az életre történõ emlékezést. Most viszont vannak koponyák. Mindaz, ami nem volt kimondva hosszú idõn keresztül, most ott van. És közvetlenül bennük a szép halál is. A tragikum is. Ezek olyan új idegtérképek, amelyeken belül szebb vagy jobban elõadott, jobb filmekre készített kockák láthatók.

A.I.: A figuráid ott vannak, mert nem tehetnek mást. Egy akciót képesek és kénytelenek végigjátszani, ami nem is akció, csak egyszerûen történik, mint ahogy az élet is történik. Nem véletlen, hogy ezek az emberek, akik elvesztették mindenüket, nem feszítik szét a képek szélét, hanem a közepében esnek egymásnak.

M.B.: Miután kivégezték õket, összeszedik saját testrészeiket, és megpróbálják úgy elrendezni, hogy szép csendéletté nõjék ki magukat. Tarkovszkij mondta, nagyon régen, hogy a mûvészetben nagyon fontos, hogy valami megrázó legyen. De mi a megrázó? Például az, ha valakinek levágta a villamos a lábát, és az illetõ ahelyett, hogy lázadozna, szégyenlõsen a lábára tesz egy zsebkendõt, és eltakarja vele, hogy ne is lássák. A 2000-ben készített képeimen is átrendezõdnek nyugodt, halálos tájképekké azok a dolgok, amelyek egyébként is hétköznapiak, a közvetlen közelünkben találhatók. Kedvesek, döbbenetesek és rettenetesek számunkra. Az élõ, a lobogó, a lüktetõ, valamint a nyugodt összenõ egy olyan formai konstrukcióvá, mely tulajdonképpen a mai világ tudomásulvételét képviseli. Valahogy racionalizálva van a halál. A keretei, a határai távolodtak, ezáltal a halál valahogy kidomborodott, nõtt, és elfogadottabbá vált. A legutóbbi kiállításomon is áthatóak voltak azok az 1999-ben csinált, nagyméretû szénrajzaim, amelyeket elsõ ízben a Francia Intézetben állítottam ki. Már azokban is benne volt a sikoly, mint egy dinamikus rohanás, a lepény- vagy ördöghalaknak, vagy a halál- és pinafejû lényeknek a rohangálós küzdelme. A legújabb képeimen viszont ugyanannak a sikolynak a mindent ellepõ szénfátyollal való formába öntésérõl van szó, mely magában hordoz szarkasztikus üzenetet is, hogy a sikoly önmagát meg is fogalmazhatja. Olyan értelemben, hogy egy halált szimbolizáló, fekete madarat is ki lehet állítani, koponyán állva, mint valami szépet.

A.I.: Valószínûleg elõbb lettél zenész, mint képzõmûvész, és ma is párhuzamosan vagy jelen mind a két területen. Mi a véleményed képeid zenéjérõl, azok belsõ hangjáról?

M.B.: Nálam a zene a képzõmûvészet és a kimondott szó, mondjuk az irodalom, különbözõ módon csapódik le. A zenében az a fantasztikus, hogy nem kell szót kimondani. A szóban viszont az a gyilkos, hogy jelentése van, és nincs semmi másra szüksége. A képzõmûvészet a két véglet között és a kettõ elemeibõl épül össze. Legalábbis nálam. A szavak, jelentések bizonyos formákban jelennek meg.

A ritmus lényegileg változó. Kinyíló, vagy magába záruló, de ott dobog, lüktet esszenciálisan minden rajzot illetõen. Minden tevékenységemben az ösztönösségnek vagyok híve, és az élmény hû követõje. Ami ösztönösen megvalósul, annak van létjogosultsága, és hogyha megteremti önmaga ritmusát, formáját, akkor az jó ritmus vagy jó kép. Jó valóság. Az viszont, hogy kell-e valakinek, tudja-e olvasni, látni, megélni, vagy tetszik-e neki, mondjuk a zene, az már egy hatványozottan más kérdés.

A.I.: Magatartásod, karaktered kialakításához milyen mértékben és milyen formában járult hozzá, hogy életednek egy jelentõs részét, tulajdonképpen a nagyobb részét Jugoszláviában élted le?

M.B.: Nagyon örülök annak, hogy ott születtem, és elég szerencsés körülmények közé. Hogy az az ország nyitott volt-e, és hogy mennyire volt az, milyen elõnyöket jelentett oda születni más országokhoz képest, egy vajdasági számára összetett kérdés. A lényeg az, hogy utazni lehetett. Kiskoromtól kezdve utazhattam és utaztam is. Európának nagyjából minden országába. Ez nagyon fontos élményeket és hatásokat jelentett számomra. Vajdaságnak érdekes a helyzete, nagy csendek és a rendkívül termékeny föld világában, egy érdekes és sajátos történelmû területen megszerezni az alapélményeket véleményem szerint jó és meghatározó lehet az ember számára. De ugyanennyire fontosnak tartom életemnek azt az öt évét is, amit Belgrádban élhettem, a belgrádi egyetemen végzett tanulmányaim során. Ott a vajdasági kontextustól valamennyire függetlenítve magam, találkozhattam a Nyugat aktuális kulturális hatásaival, a Balkán hihetetlen erejû etnikai, törzsi és ösztönvilágának hatásai alá kerültem. Ráadásul etnológiát, etnomuzikológiát és új-zenéket tanulva, játsszva, gyakorolva olyan kettõs és alapvetõ hatás alá kerültem, annyi erõs, hiteles és közvetlen, ösztönös mûvészeti formát, emberi megnyilvánulást éltem át, hogy az mindenképpen meghatározó volt a személyiségem alakulására. Ezt vállalom, és nagyon örülök, hogy ilyen dimenziókkal gazdagodhattam. A mindenkori helyzethez képest hozzá is járultam ahhoz, hogy ezek a dimenziók tovább mûködhessenek. A háború során is rendszeresen visszajártam Újvidékre, Belgrádba kiállítani, muzsikálni. És ma is teszem ezt, különbözõ, furcsa körülmények között. Immár sok pozitívumot és néhány furcsa negatív elemet is hordozó változások közepette. Rendkívüli gazdagsággal töltött fel az a rurális, naturális, õrült és egyszerre ösztönös, félbarbár lét, amely a Balkán valamennyi országában jelen van, Horvátországtól Macedóniáig. Egyszerûen hitelt vagy megerõsítést adott ahhoz, hogy létezhet olyan kommunikációs rendszer, amelyben megvan mindennek a saját helye, jelentése idõtõl függetlenül.

A.I.: Van egy közös barátunk, aki szintén Jugoszláviából jött át, s egyszer elmondta nekem, hogy azért nem érzi magát jól Magyarországon, mert nem tudja megtalálni azt a kulcsot, amely segítségével valaki eldöntheti azt, hogy itt mi a jó és mi a rossz. Arra az elhatározásra jutott, hogy nincs is ilyen kulcs Magyarországon.

M.B.: Két alapvetõen különbözõ világról van szó. Jugoszláviában a férfias jelleg a domináns. A kezdeményezõ, agresszív, önmagát megvalósító értékrend. Magyarországon egyféle nõi mentalitással találkozunk, ami inkább a védekezést, a bezárulást, a távolságtartást hordozza magában. Azt hiszem, hogy itt nem azt kell keresni, hogy mi a helyi optimum vagy az értékrendben megszabott, hanem ki kell azt alakítani. Vagy eleve meglévõ értékrendet kell úgy megvalósítani, hogy az önmagában is életképes lehessen. Persze már ez a kifejezés is ellentmondásos önmagában. Tehát a határon betörõ faszi soha nem válhat helyi folklórrá. Lehet, hogy nem is kell azzá válnia. Ugyanakkor szimpatikusnak tûnhet, és valahol rokonszenves is. Az a kulturális tevékenység vagy az az alapélmény, amit én hordozok magamban, meg néhány, eleve Magyarországon élõ ember, aki esetleg hasonló élményvilággal rendelkezik, mint én, a beépülés lehetõségétõl elvágottnak tartatik, vagy elvágásra ítéltetett, szerintem. A bezárkózás és félelem, vagy az érdektelenség miatt sajnos nagyon sok olyan dolog, amely egyébként – az intellektuális és egyéb adottságokon alapulva vagy egy polgári kontextus keretein belüli mûködés alapján – létezhetne, mégsem él. Egyszerûen azért, mert még az értelmiségiek sem nagyon beszélnek egymással. Nincs olyan fórum, ahol megmérettethetnék magukat az emberek. Bezárulkozás van. És csend. És ez – õrültnek és normálisnak egyaránt – túl sok.