<

Szõke Katalin

Selyemszálon a Föld

Várnai Gyula kiállítása

2001. február 2–április 1.

„Mi, íjászmesterek, azt mondjuk, hogy az íjlövész íja felsõ végével átszúrja
az eget, íja alsó végén, selyemszálon a Föld függ. Aki a lövést erõs rázkódással oldja ki,
annál elszakadhat a selyemszál. Aki szándékosan erõszakos, annál véglegessé
válhat a szakadás, az gyógyíthatatlanul ott maradhat Ég és Föld között.”

(Herrigel: Az íjászat Zen mûvészete, Budapest, é.n.)

Körülbelül egy évvel ezelõtt nyílt meg Lelki füleim elõtt címmel a Trafó Galériában egy hanginstalláció-kiállítás, amelynek Várnai Gyula volt a kurátora. Az ott bemutatott mûvek különféle hangeffektek segítségével próbáltak látványt, látható környezetet teremteni a nézõk képzeletére, valamint vizuális és auditív emlékképeire építve. Várnai 2001-es hanginstallációja számomra olyan, mintha az említett kiállítás felhívására készült, késve beadott pályamû lenne, ami jelentõs idõ- és térbeli csúszással kerülhetett végül bemutatásra. Várnai Gyula elmúlt években készített munkáin, a világítódobozokon, a falra szerelt hangszóró-installációkon, a csehországi Usti nad Labemben kiadott és itthon kevéssé ismert zenei CD-jén és a fent említett hanginstalláció-kiállításon keresztül jutott el végül a Ludwig Múzeumban bemutatott mûvei megalkotásához.

A terem közepén a vállmagasságban felfüggesztett, fekete vászonnal bevont több méter hosszú hangszórósor hatalmas gerendához hasonlítható leginkább. Távolabbi vége a szemközti fal elõtt kb. egy méterrel ér véget. A hangszórósor egyenese éppen a hátsó falra felszerelt, kb. 80 cm átmérõjû fekete kör közepén elhelyezett újabb hangszóró mértani közepére mutat. A gerenda hangszóróin végigfutó suhanás egy íjból kilõtt nyílvesszõ útja. A nyílvesszõ tompa, de határozott becsapódással a hátsó fal hangszórójában fejezi be pályáját. A lövések ritmusa és az íj hangja, amint a levegõt hasítja, egyfajta minimális, monoton zene, aminek szépségét és gazdagságát a nézõ csak akkor veheti észre, ha lelassul, sõt, megáll. Ekkor érintheti csak meg az installáció szimbolikája: a száguldó nyíl dinamikája, a levegõ hangja, a horizont tágassága, és a szabad, természeti tér hirtelen mindent elsöprõnek tûnõ ereje. Az installáció két szempontból is remekül használja a teret. Egyrészt az adott térben való mozgásra késztet, hiszen a mû elemeit nem lehet nem körüljárni. A hangforrás keresése, a nyílvesszõ hangjának felfedezése útjának minden egyes pontján, egészen a céltáblába fúródásig, hosszantartó, folyamatos sétára ösztönöz. Másrészt az installáció által felidézett szituáció felismerése (Várnai a nyílvesszõ útjának és a céltábla vizuális megjelenítésével megkönnyíti a nézõk dolgát) nemcsak váratlan élmény, de egy szempillantás alatt a kiállítóteret is átalakítja. Háromdimenziós grafikai programmal kiválóan lehetne modellezni, amint a céltábla, mint fix középpont körül a falak és a mennyezet hirtelen mozgásba lendülnek, eltávolodnak, s helyüket végtelen horizont, zöld fû és tiszta kék ég veszi át. Ezzel együtt a nyíl útja is meghosszabbodik, s a távolban immár végleg felismerhetetlenné válik az inkognitóját mindvégig sikeresen megõrzõ íjász.

A céltáblával szemközti falon egy videó látható. Egy szétnyitott tenyér fekete sziluettjét látjuk, kékes fénnyel megvilágítva, a tenyér körül pedig párolgáshoz hasonlítható fehér légörvényeket. A videó ez esetben nehezen értelmezhetõ time based art-ként: a pára mozgása-áramlása nyilvánvalóan az idõben zajlik, ez a felvétel mégis nyugtalanítóan idõtlen. A levegõ mozog, a tenyér viszont, aminek – abszurd módon – a kipárolgásaként értelmezhetõ a fehér füst, még mindig ott van, nem csökken és nem tûnik el. Két, szintén meditációs objektként értelmezhetõ világítódobozzal egészül még ki a kiállítás anyaga. A kis, sugárzó képek is egyetlen, egyszerû mozzanatra, a víz csöppenésére koncentrálnak (cseppenként betelõ pohár, koncentrikus körök egy vízfelületen).

Mindegyik mûvel kapcsolatosan hosszan lehetne elmélkedni a mûfajhatárok átlépésérõl vagy eltûnésérõl. A nyílvesszõ és a céltábla hang- és térinstalláció. Talán szépen becsomagolt minimálzenei produkció is. Videó vagy korszerû technikai eszközökkel létrehozott és prezentált táblakép a kézrõl készült végtelenített felvétel? Várnai kétségtelenül irigylésreméltóan szabadon mozog e hagyományosan megkülönböztetett területek között, azonban ennek boncolgatása, a mûfaji határok keresése, csakúgy, mint a mûveihez köthetõ lehetséges asszociatív mezõk összegyûjtése, valójában nem visz közelebb munkáihoz.

A Várnairól szóló szakirodalom a kezdetektõl, a kilencvenes évek elejétõl küzd azzal, hogy mûvei verbálisan igen nehezen megközelíthetõk, nem kötõdnek ugyanis semmiféle narratívához, aktuális diskurzushoz, múltidézéshez, sztorihoz. A mûvek elkészítésének története sem rejt olyan izgalmakat, érdekes és váratlan fordulatokat, amelyek legalább a mûvész kalandos vagy hányatott életéhez, szilárd és következetesen végiggondolt világnézetéhez kapcsolódó, némileg megnyugtató magyarázatfélét vagy támpontot jelenthetnének. Várnai munkái mindennapos részletekbõl, tárgyakból, hangokból építkeznek, elkészült mûvei azonban nem a felhasznált nyersanyag apróságaira, köznapiságára utalnak vissza. A kész mû saját világát teremti meg, egy magasabb érzelmi és szellemi szféra kérdéseit feszegeti. A mûhöz használt tárgyak, hangok hétköznapisága és a mû által mindebbõl teremtett érték meglepõ kontrasztja is hozzájárul e munkák hatásához.

Várnai több mûve, így a Ludwig Múzeumban bemutatott munkák is, alapanyaguk, tömörségük, egyszerû formájuk s mindezek mellett megválaszolatlanul hagyott felvetéseik és meglepõ kijelentéseik okán a japán haikukhoz hasonlíthatók. E szûkszavú, tömör versek alapeleme az elsõ három sorban felvillantott kép a természetbõl, pár szóval felidézett táj vagy esemény, apró részlet, látvány, aminek, a japánok felfogása szerint, az érzékelten túl egy másik, rejtett értelme is van. A haiku rokona, az ötsoros tanka utolsó két sorában még levonja mindebbõl a bölcseleti tanulságot. A haiku azonban tömörebb, de nyitottabb is, költõje csupán a bevezetõ képet villantja fel. Várnai is hasonlóképp tesz munkáiban, meghagy azonban egy pillanatot, amikor a nézõ felfedezi a mûvek tiszta, átlátható struktúrái mögött rejlõ összetettséget, és amikor a látvány, a tér- és hangélmény és a mûvekhez köthetõ asszociatív tartalmak váratlanul és egyszerre, következésképpen némiképp bénítóan hatni kezdenek, amikor hirtelen megoldás mutatkozik: a megtapasztalt mû leírthatónak és átadhatónak tûnik.