|
Zbigniew Herbert Lelkecske Nem hiszem, hogy Freud
bárhol is saját pszichológiája fölé
emelkedett volna,
Már nem emlékszem pontosan, milyen véletlen folytán akadtam rá erre a szövegre. Minden bizonnyal akkor történt, amikor tanulmányt írtam az Akropoliszról, és mert nehezen ment a munka, csakúgy, mint máskor, most is az olvasáshoz menekültem: szakcikkeket, segédanyagokat olvastam régészeti folyóiratokban, jegyzeteket készítettem belõlük – bár kétségeim voltak, hasznukat látom-e valaha. Nyilván áltattam magam. Valójában csak magam elõtt akartam igazolni, hogy mégsem lopom a napot, idegeim nem mondják föl a szolgálatot, vagyis terméketlen és unalmas pótcselekvést végeztem abban a reményben, hogy ebbõl a terméketlenségbõl és unalomból egyszer csak fölragyog az ihlet tiszta sugara. De ahogy jártam a könyvtárakat, minden katalógusfiók százszámra ontotta a címeket mindenféle nyelven, szinte beszélt hozzám: „Minek gyötröd magad, már mindent megírtak, ehhez a témához nincs mit hozzátenni. Egyetlen szerep juthat még neked: mások munkáiból gyûjtögethetsz.” Szóval ebben a nyugtalan, tépelõdõ idõszakban került a kezembe Sigmund Freud levele, amelyet Romain Rolland-nak írt hetvenedik születésnapja alkalmából, és – mint a levél jellege tanúsítja – abba az emlékkönyvbe szánta, amelyet a nagy író tiszteletére adtak ki barátai. A bevezetés és a befejezés levélformuláit leszámítva esszének tekinthetõ ez a Freud-írás, ami annál érdekesebb, mert a pszichoanalízis atyja önmagán, pontosabban saját élményeinek egy bizonyos epizódján alkalmazza módszerét. Több mint harmincévnyi távolság választja el a levélírót ettõl a látszatra igencsak banális epizódtól, mely a tudattartományban jelentkezik – mint beismeri – makacsul, mégpedig határozott ok vagy magyarázat nélkül. Tehát 1904-ben, mint minden évben, augusztus végén vagy szeptember elején Freud és az öccse elhatározza, hogy a Földközi-tenger partján töltik a vakációt. Csakhogy ezúttal rövidebb a szabadságuk, ezért lemondanak a hagyományos olaszországi útról, helyette Triesztbe utaznak, onnan Korfu szigetére akarnak eljutni, hogy ott töltsenek pár napot. Véletlenül összefutnak Triesztben egy ismerõsükkel, aki rögtön lebeszéli õket a tervrõl. Ebben az évszakban nagyon meleg van a szigeteken – gyõzködi õket –, egy athéni kirándulás. viszont jóval kellemesebb lenne. A hajóközlekedés különösen kedvezõ, mert három napja marad az utasnak városnézésre. Ez az alighanem ésszerû és csábító javaslat a két testvért – különös módon – elég gyászos hangulatba hozza. Tétován bóklásznak a városban, minden lelkesedés nélkül vitatják meg az athéni utazás tervét, csak a rossz oldalát látják. De mihelyt eljön az idõ, és kinyit a Lloyd-iroda, az ablakhoz járulnak, megveszik a jegyeket, mintha egy pillanatra megfeledkeztek volna nem sokkal korábbi kifogásaikról. „Érkezésünk másnapján, délután az Akropoliszon tartózkodtam, s amint végigpillantottam a tájon, hirtelen furcsa gondolatom támadt: »Tehát ez az egész valóban létezik, úgy, ahogy az iskolában tanultuk«”. Nem túl eredeti észrevétel, de találóan fejezi ki mindazok érzéseit, akik ott állhatnak a Colosseum, a milói Vénusz vagy Mona Lisa portréja elõtt. És éppen ide, ennek a benyomásnak vagy megérzésnek a mélyébe bocsát Freud analitikus szondát, hogy kimutassa: ez nem olyan egyszerû és hétköznapi élmény, mint amilyennek látszik. A pszichoanalízis atyjának véleménye szerint itt az a különös eset állt elõ, amikor egyazon pszichikumban két ellentétes lelki alkat él együtt, és gyökeresen eltérõ módon reagálnak a világra. Ez természetesen nem a személyiség valamilyen patologikus megkettõzõdése, hanem a személyiségben támadó, aggasztó hasadás: összezavarodik az érzékelõ alany és a tárgy közti közvetlen kapcsolat. Vizsgáljuk meg közelebbrõl ezt a jelenséget. Az egyik lelki alkat jellemzõ reakciója a csodálkozás azon, hogy a szeme elé táruló Akropolisz valóban létezik, mintha azelõtt kétségbe vonták volna valódi létezését; a másik eltérõ reakciója viszont a „csodálkozás a csodálkozáson”, hiszen az Akropolisz valóságosságához soha nem fért kétség. Az elsõ magatartást azzal illusztrálja Freud, hogy kis túlzással az olyan ember reakciójához lehet hasonlítani, aki Skóciában, a Loch Ness-i tó mellett sétálgatva hirtelen megpillantja a híres szörny partra vetett testét, s ekkor kénytelen elismerni: hát ez a tengeri szörny, amiben soha nem hittünk, tényleg létezik. A másik lelki alkat viszont – tegyük hozzá saját kútfõnkbõl: amely közel áll a naiv realizmushoz – fenntartás nélkül elfogadja azt, amit az érzékek tanúsítanak, teljességgel nyitott az elragadtatás vagy a rémület elõtt, amit nem zavar semmilyen elmélkedés. Azzal az állítással lehetne a legtermészetesebb módon értelmezni a két „konkurens” érzékelést, hogy alapvetõ különbség van aközött, amit közvetlenül élünk át és aközött, amit olvasmányainkból vagy hallomásból ismerünk, és épp a tudás és látás keresztezõdése miatt keletkezik ellentét a felfogások közt és zavar a valóság érzékelésében. De Freud elveti ezt az indoklást, mert túl banálisnak és semmitmondónak tartja. Azt próbálja kideríteni, miért tiltakozott Triesztben az athéni utazás egyébként oly vonzó perspektívája ellen, és miért borult a szkepticizmus sötét árnya az építészeti remekmûvel való közvetlen találkozás fölött érzett örömére. „Érzékszerveim tanúsága szerint most az Akropoliszon vagyok, csak nem tudom elhinni”, vagy ugyanaz az érzés élesebb megfogalmazásban: „Amit most látok, az nem valóságos”. Szkepticizmus – ez a megfelelõ szó. Nemcsak szó, hanem – Freud véleménye szerint – sokkal több: az emberben mélyen gyökerezõ lelki mechanizmus. E lelki mechanizmus mûködését jól ismerjük a mindennapi tapasztalatokból. Valahányszor kellemetlenség ér minket, a „nem, ez képtelenség” felkiáltással tiltakozunk, mintha ki akarnánk iktatni, tudatunk határain túlra akarnánk tolni a valóságnak ezt a részét. Szép irodalmi példát idéz erre a szerzõ: egy olyan részletet az Ay de mi Alhama címû versbõl, amelyben tisztán fölismerhetõ ez a védekezõ reakció. Boabdil királyhoz eljut a hír Alhama elestérõl. Jól tudja, hogy ez uralkodása végét jelenti. De mert nem akarja tudomásul venni, úgy tesz, mintha nem jutott volna el hozzá a rossz hír, mintha az elutasítással megváltoztathatná az események menetét.
Cartas le fueron venidas,
Könnyen megérthetjük a király viselkedését és lelkiállapotát. Egyszerûen gyöngeségét próbálja legyõzni, azt akarja érezni, hogy ugyanolyan korlátlan a hatalma, mint régen, vagyis tûzbe veti a bukásról szóló levelet, és megparancsolja, hogy öljék meg a követet. Ha már nem tudja megváltoztatni a sorsot, megsemmisíti a híradás eszközét. Nem nehéz megmagyarázni ezt a védekezõ reakciót, sorolhatnánk a kevésbé szélsõséges, különleges vagy irodalmi példákat, amelyek közelebb állnak a hétköznapi tapasztalathoz. Freud figyelmét ugyanennek a lelki mechanizmusnak a másik oldala vonta magára, a sötét, illogikus oldal, amely ellenkezik az önfenntartási ösztönnel. Azt próbálja bizonyítani, hogy szerencsétlenség esetén az ember hasonló módon reagál – vagyis elutasítja a valóságot –, mint amikor váratlan szerencse éri, nagy jutalom, lottónyeremény üti a markát, vagy elnyeri a titkon imádott lány kezét. Jól tükrözi ezt a reakciót egy bevett fordulat, amely szinte minden európai nyelvben él: „túl szép ahhoz, hogy igaz legyen”. Míg a balsors ellen természetes a védekezés, miért reagálunk – kérdezi Freud – szkeptikus és hitetlenkedõ reflexszel olyasmire, ami örömet szerez, arra, ha ránk mosolyog a szerencse. Ezt a paradox helyzetet „a siker okozta kudarcnak” nevezi, és azt állítja, az emberek nemcsak abba betegednek bele, ha nem teljesülnek az életre vonatkozó kívánságaik, hanem abba is, ha nagyon intenzív vágyaik kielégülnek. Nem volna teljes az önanalízis, ha az idõs, az esszélevél írásakor nyolcvanéves Sigmund Freud nem térne vissza lélekben gyermekkora és fiatalsága idejéhez. Fölidézi a szegényes szülõi házat, az áporodott, tilalmakkal teli légkört, beszûkült lehetõségekkel és sanyarú kilátásokkal terhelt ifjúkorát. Nem, soha nem vonta kétségbe az Akropolisz létezését, de nem reménykedhetett abban, hogy valaha is a saját szemével fogja látni. És azon a napon, amikor megtörtént, legszívesebben így szólt volna az öccséhez: „Emlékszel fiatal éveinkre? Mindennap ugyanazon az útvonalon mentünk a gimnáziumba, vasárnap a Praterbe, vagy kirándultunk valamelyik ismerõs helyre a város környékén. És most itt vagyunk Athénban, az Akropolisz csúcsán! Milyen nagy utat tettünk meg!”. „És ha kis dolgokat hasonlíthatunk nagyokhoz – írja késõbb –, Napóleon tán nem e szavakkal fordult az öccséhez koronázása napján a Notre-Dame-ban: »Mit szólna apánk, ha most itt lehetne?«”. Ez a boldog büszkeség hangja, de alig tart egy pillanatig, szinte azonnal megzavarja a tabu megtörésének, a tiltott gyümölcs leszakításának tudata, a mélységes bûntudat. Bûntudat? Igen, feleli Freud. Kivel szemben? Freud apja nem volt tehetõs kereskedõ, nem volt különösebben mûvelt, nem sokat jelentett volna neki az Akropolisz. Ám a fiai túlnõttek rajta. Magasan túlszárnyalták egyszerû létét, „detronizálták”, és épp ebben az apai ideál ellen elkövetett merényletben kell keresni a bûntudatot, amely megfosztja az örömtõl a mûremeket látogató fiút. Freud nagy kritikusának szavai jutnak itt eszembe: „Az apakomplexus, amely minden ízében áthatja a freudista iskola nézeteit, talán azt bizonyítja, hogy a freudizmus figyelemre méltó módon, véglegesen kiszabadította volna az embert a »családregény« fatalizmusából? Ez a komplexus minden fanatikus merevségével és túlzott sebezhetõségével együtt nem más, mint rosszul értelmezett vallási függõség…”. Ebben az élete alkonyán írt, levélformájú dolgozatban talán jobban kifejezõdik a szerzõ mélységes pesszimizmusa, mint más írásaiban. Ez nem pusztán a megismerés pesszimizmusa, hanem magára az emberi természetre vonatkozik, arra, hogy az ember eleve képtelen arra, hogy elnyerje a boldogságot.
Igyekeztem a lehetõ leghívebben összefoglalni a mélylélektan atyjának e kis levélformában írt esszébe foglalt gondolatmenetét, amelyben egy különös lelki jelenséget próbál magyarázni. És mert kiválóan és szuggesztíven írta meg az esszét, elgondolkodtam azon, nem jutott-e nekem is eszembe valamikor valami ehhez hasonló. Úgy, ahogy a pszichiátria-szakkönyveket olvasva empatikus úton a legkülönbözõbb betegségeket fedezzük föl magunkban az ott leírtakból. Elõször is föltettem magamnak a kérdést, hogy is vagyok én a bûntudattal, ha remekmûvet látok. Nem könnyû a válasz; a beismerés fölébreszti a szubjektivizmus rémeit, arra késztet, hogy gyermekkorunkra, életünk balszrencsés fordulataira, távol lévõ szeretteinkre, a szívünkhöz közel állókra gondoljunk, akik már nem élnek, és akiknek nem adatott meg, hogy osztozzanak velünk a szép dolgok megismerésébõl származó örömben. Egyszóval: az Akropoliszon állva megidéztem elesett társaim lelkét, szánakoztam a sorsukon, már nem is a könyörtelen halál miatt, hanem mert átéreztem, hogy megfosztották õket a világ kiapadhatatlan gyönyörûségétõl. Mákszemeket szórtam az elfeledett sírokra. Hogy mégsem fogott el a Freud által leírt szkepszis, hogy hit vegyült a látottak valós létezésébe, annak volt néhány komoly oka. Ha már kiválasztott lettem – gondoltam –, méghozzá különösebb érdemek nélkül, a vak sors szeszélyébõl esett rám a választás, akkor értelmet kell adnom ennek a választásnak, hogy ne legyen esetleges és önkényes. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy megfelelek a választásnak, és a saját választásommá teszem. Elképzelem, hogy küldötte vagy követe vagyok mindazoknak, akiknek nem sikerült. És ha elfogadtam, hogy küldött vagy követ vagyok, akkor magamról megfeledkezve, minden érzékenységemet és értelmi képességemet latba vetem, hogy az Akropolisz, a katedrálisok, Mona Lisa megismétlõdjenek bennem, természetesen amennyire értelmem és szívem korlátai engedik. És azt jelenti, hogy amit fölfogtam belõlük, át tudjam adni másoknak. Azt, hogy a remekmûvekkel szemben mindig bizonytalannak éreztem magam, természetesnek vettem. A remekmûvek szíve joga, hogy megingassák önhitt magabiztosságunkat, megkérdõjelezzék fontosságunkat. A remekmûvek elvettek egy darabot a világomból, csendre intettek, megparancsolták, hogy hagyjam abba a jelentéktelen, ostoba dolgokkal való szöszmötölést. Azt sem engedték, hogy – Morus Tamás szavaival – „túl sokat sürgölõdjek a körül a pöffeszkedõ valami körül, amit »énnek« hívunk”. Ha elfogadjuk, hogy ennek az egésznek tranzakció legyen a neve, akkor ez volt a lehetõ legjövedelmezõbb tranzakció. Az alázatért és megnyugvásért „mézet és fényt” kaptam cserébe, amit egymagam nem tudtam volna létrehozni. A modern kultúra egyik halálos bûne, hogy kishitûen kerüli a nyílt szembesülést a legmagasabb rendû értékekkel. De bûn az az arrogáns meggyõzõdés is, hogy eléldegélhetünk minták (esztétikai és erkölcsi példák) nélkül, mert a világban elfoglalt helyünk állítólag kivételes és semmihez sem hasonlítható. Hát ezért utasítjuk el a hagyomány segítségét, ezért süppedünk bele magányunkba, kotorászunk az elhagyatott lelkecske mélyén. Van egy olyan téveszme, hogy a hagyomány valami örökölhetõ anyag-féleség, mechanikusan, minden erõfeszítés nélkül öröklõdik, ezért akik ellenzik az öröklést és a ki nem érdemelt elõjogokat, azok föllépnek a hagyomány ellen. Ezzel szemben valójában erõfeszítést, munkát kíván minden kapcsolat a múlttal, ráadásul ez a kapcsolat fáradságos és hálátlan, mert a mi kis „énünk” szûkölve védekezik ellene. Mindig azt akartam, hogy ne hagyjon el a hit: a szellem nagy alkotásai objektívebbek nálunk. Azok fognak megítélni bennünket. Helyesen jegyezte meg valaki, hogy nem csak mi olvassuk Homéroszt, nézzük Giotto freskóit, hallgatjuk Mozartot, hanem Homérosz, Giotto és Mozart is figyel, hallgat bennünket, konstatálja hiúságunkat és butaságunkat. Szegény utópisták, akik kilépnek a történelem színpadára, akik múzeumokat égetnek porig, akik a múltat pusztítják – olyanok õk, mint azok az õrültek, akik mûtárgyakat rombolnak, mert nem tudják megbocsátani nekik nyugalmukat, méltóságukat, a hûvös ragyogást. Mihályi Zsuzsa fordítása
* Aj, te vert Alhama Eljutott hozzám a híradás, (Deák László fordítása) |
|
|
|
|