<

Hannes Böhringer

Filozófia a mûvészeti fõiskolán

A kézmûipari iskolák (a késõbbi iparmûvészeti, valamint grafikai és formatervezési fõiskolák) és a mûvészeti akadémiák közti viszály régi és mély. Ez a viszály az iskolák egyesítésekor a szakokra tevõdik át és mint sérelem parázslik tovább a barokk Querelle des Anciens et des Modernes folytatásaként. A modern térfél az ipari formatervezõké. Nekik a technikai haladás csúcsán kell lenniük. Ezért aztán a mûvészeti fõiskolák reformja többnyire az iparmûvészeti fõiskolákról indult ki. Erre az ipar és a technika térhódítása kényszerítette õket. De a mûvészeti akadémiák meglepõen tanulékonynak bizonyultak. Átvették a reformokat, például a Bauhaus kezdeményezéseit. A kézmûipari iskolák utolsó elõzési kísérletét a médium-fõiskolák, továbbá a mûvészeti fõiskolák médium-szakjainak megalapításában látom.

Az új médiumokhoz és a technológiákhoz képest a festészet és a szobrászat avultnak hat. Mert hát õk alakítják a régiek szerepét. A szabad mûvészet ott lel magára, ahol a filozófia már régóta leledzik: az elmélkedés hátsó udvarán. A mûvészet erõsségének számomra nem az új technikai lehetõségek kipróbálása látszik. Az ezzel elkerülhetetlenül együtt járó bódulatnak el kell oszlania, az új anyagok, médiumok, technikák és technológiák határainak érzékelhetõvé kell válniuk ahhoz, hogy a mûvészet valóban kezdeni tudjon velük valamit. A mûvészet számomra a technika filozofikus (és ennyiben akadémikus) stádiumának tûnik. Benne talál határaira a technika, a tudás és a képesség.

A technikus, a kézmûves sosem bocsátotta meg a mûvésznek, hogy elárulta a mesterséget és akadémikussá, teoretikussá, széplelkûvé, semmirekellõvé vált. Ám titkon többé vagy kevésbé a formatervezõk is mûvészek akarnak lenni. A szabad mûvészek viszont gyakran szívesen megválnának a szabadságuk terhétõl; feladatra vágynak, és szívesen válnának oly hasznossá, mint amilyenek a formatervezõk képesek lenni. A formatervezés nem szabad mûvészet, ám a mûvészet is túlontúl függ a divattól, a piactól és a felhajtástól, semhogy valóban szabad volna. A mûvészet a dizájn ellenképében saját képmását fedezi fel, melytõl fél: hogy mûvészetként csak a társadalmi környezet mértékletes dekorációjává válik. Másfelõl azonban az alkalmazott mûvészetet sem lehet másként elgondolni, mint velejében szabadnak, öncélúnak és játékosnak. Csak így képes a megformálás feladatait átfogóbban és egyszersmind egyszerûbben megoldani, mint ahogy azt a megbízó látta és megbízatásul adta.

A Kasseli Fõiskola Mûvészeti Karára akkor kerültem filozófiatanárnak, amikor az intézmény kissé újból az akadémikussá válás fázisába jutott. A diákmozgalom által kivívott tiszta projektstúdium több kezdeményezõkészséget és önállóságot kívánt annál, mint amennyit a késõbbi diáknemzedékek képesek voltak magukból kifejleszteni. Ez valójában azok számára jelentette a megfelelõ tanulmányokat, akiknek nem volt szükségük semmiféle stúdiumra. Mintegy magától alakult ki megint a hagyományos osztályszerkezet. A szakon elhatározták az alapstúdium bevezetését. Számomra úgy tûnt, hogy így állították helyre a diákok iránti intézményi felelõsséget. Túl sok diák maradt magára, és a tanároktól észre sem véve tévelygett keresztül tanulmányi idején.

Az alapképzésrõl sok vita folyik. Mi a tartalma; hogyan legyen megszervezve? Az egyik iskola éppen megszünteti, a másik pedig, módosításokkal, megint bevezeti. E téren tehát nincs feltétlenül helyes megoldás, csak helyzettõl függõ megoldások vannak. Olyan iskolában, amely a tanulmányaikat kezdõ diákok számára áttekinthetetlennek tûnik, és amelyben a mûvésztanárokat nem lehet arra kötelezni, hogy kezdettõl fogva fogadják osztályaikban õket és viseljék a gondjukat, az alapstúdium már pusztán mint szociális intézkedés, mint „tájékozódási terület” is igazolódik. Így mindenki számára megismerhetõvé válik az iskola, megismerheti saját mûvészi gyengeségeit és erõsségeit, és az alapstúdium után meg tudja találni a neki megfelelõ tanárt. Egy-egy évfolyam behatóan megismeri egymást, és tagjai késõbb sem veszítik el egymást szem elõl, amikor a különbözõ mûtermekbe oszlanak szét. Az alapstúdium, akárcsak az évenkénti szemle, egy jól mûködõ kávézó és könyvtár, az osztályszerkezet elengedhetetlen ellensúlya. Az osztályokat mindig az a veszély fenyegeti, hogy egy-egy tanár körül tömörülnek és elszigetelõdnek a külvilágtól.

Az alapstúdium bevezetése kikényszeríti a választ a mûvészeti tanulmányok céljára és értelmére vonatkozó kérdésre: minek az alapját kell megvetni? A kortárs mûvészetnek már nincsenek biztos, vitathatatlan alapjai. Mindaz, amit az ember az iskolában tanulhat, éppúgy használhat, mint amennyire árthat. Mindaz, amit a tanárok mondanak, tegnapi, és holnap nem feltétlenül lesz érvényes. Az egy-egy tanács mögött húzódó megközelítésmód valószínûleg fontosabb, mint mint maga a tanács. A kortárs képzõmûvészet alapjában talajtalan. A diákok érzik ezt, és kapaszkodót keresnek az aktrajzolásban, a mûhelykurzusok elvégzésében. Legalább technikákat szeretnének tanulni.

Az alapstúdiumot közös takarításként tudom elképzelni, a lomoktól való megszabadulásként, a hamis bizonyosságok és megtévesztõ segédletek elvetéseként, mint a mûvészet üres terének, meghatározatlanságának, je ne sais quoi¹-jának begyakorlását. Túlontúl korán akarnak a diákok munkái mûvészetnek mutatkozni. Túl korán kialakult elképzelésük, meghatározott tudásuk van arról, hogy mi a mûvészet, és nem törekszenek megismerni azt, hogy mi lehetne mûvészet. A mûvészeti tanulmányok alapjának ezért számomra az addig tanultak elfelejtése látszik lenni. Azok a képességek, amelyekkel a diákok a fõiskolára jönnek, szûkös alapokon nyugvó képességek, amelyek gyorsan korlátozott, már alig variációképes perfekcióvá szûkülnek. Ezt a beszûkültséget kell feltörni ahhoz, hogy tanulás, gyorsított mûvészi fejlõdés mehessen végbe. A nemtudást, a képesnek-nem-levést nem szabad kizárni az alapképzésbõl. Az embernek éppen úgy meg kell tanulnia bánni a nemtudással, mint a tudással. Ugyanis a tudás is éppen annyi korlátoltsággal és kudarccal jár, mint amennyi elengedhetetlenül kell.

A tanult dolgokat csak közvetve, mellékesen lehet elfeledni, azáltal, hogy az ember mást tanul, és aztán azt is elfeledi, úgyhogy mindennemû tanulás magába fogadja az elkerülhetetlen rögzüléssel és egyoldalúsággal szembeni mozgást is – anélkül, hogy közben lebénulna. Valószínûleg ezért volt könnyebb a felejtés a biztos alapképzés korszakában. A diák úgy hitte, hogy kapott valamit a kezébe, a jó tanár pedig ezenközben utalhatott arra, hogy a gyakorlás csak egy létra, amelyet el kell taszítani, amikor az ember fölért. A mûvészet mindig könnyebb helyzetben van, amikor konvenciókkal kell szakítania vagy elrejtõzhet a konvenciók mögött.

Minden mûvészeti fõiskolán elegendõ hely és mégis mindig helyszûke van. A helyhiány szimbolikus. Minden tele van rakva limlommal és berendezésekkel. Mindenki üres helyiségekrõl álmodozik. A mûhelyeknek sok hely és pénz kell: drágán beszerezhetõ és javíttatható berendezések, melyek gyakran olyannyira bonyolultak, hogy a mûhelyek vezetõi nem engednek a közelükbe diákokat. Az új médiumok csúcstechnológiája újabb költségnövekedési hullámmal jár. A mûhelyekben a feltétlenül szükséges szintre kellene csökkenteni a berendezéseket, amelyeket mindenki használhatna és mindenki kezelhene. A legújabb technikát pedig egyedi esetekben a diákok a környék üzemeiben tanulmányozhatnák, melyekkel erre szerzõdéseket kell kötni. A szabad mûvészet nem a technika elutasítását jelenti, de a tõle való függetlenség visszanyerését igen, s azt, hogy szükség esetén az ember az egyszerûbb, az épp meglevõ eszközökkel is beérje. A gépek és technikák nem tölthetik ki azt az üres teret, amelyben mûvészet jön létre.

Az üres tér, a rajz fehér lapja, a képernyõ hava kezeskedik a semmiért, a mûvészet kezdeténél levõ szakadékért. Az alapképzésnek így vagy úgy az elsõ odavezetõ, biztosított leereszkedésnek kell lennie. A mûvészet – inflálódásának posztmodern korszakában is, hatástalanul és eredménytelenül esztétikaivá válásának idején is – még mindig a legfõbb kifejezõje az újkori, csakis imaginációra, invencióra és kalkulációra alapozott világnak, megterhelve azzal az eltúlzott várakozással, hogy mûvészi metafizikaként és mûvészi teológiaként pótolja az esztétikum tetszõlegességével a kiürített teológiát és metafizikát. A vélemények sokasága mögött és a piacnak, a divatnak, továbbá egy kevés tradiciónak a mûvészetrõl nyomorúságosan létrehozott, törékeny konszenzusa mögött a mûvészet alapjain megkettõzõdött, önmagával is meghasonlott üresség bújik meg: a szellemi telítettségé, valamint a mindig kielégítetlen és ezért állandóan lecserélõdõ kitöltés üressége. Ezzel kell a hallgatónak megbarátkozni.

Az ebbe az ürességbe szabadeséssel zuhanó diák végsõ fogódzója gyakran csak tanár példamutatása és szava lehet. Ez a tanártól való függés – és azok a tragédiák, amelyek ebbõl adódhatnak – szolgáltatták mindig a mûvészeti fõiskolák osztályszerkezete ellen felhozott érveket. Ám ha a diák egyik tanártól a másikhoz inal, mindenféle megítéléseket hall. Melyik a helyes? A válaszok így egyre jobban megközelítik az egyetemek jóindulatú, barátságosan távolságtartó hangnemét. A komoly, elkötelezõ szónak feltétele az érett és bizalmas személyes viszony kialakulása. Mert aki kimondja e szavakat, és aki magára veszi õket, kockáztat valamit.

A pszichodrámákkal telített osztálytermet állandóan szellõztetni kell, a tanártól való függést a diákok egymástól való tanulása kell hogy kiegyenlítse. A tanulás horizontális szerkezete, a vertikális ellensúlyaként, magától kialakul. Azonban a vidéki iskolákban ez kevésbé érvényesül. Itt hiányzik a nagyvárosi és a mûvészeti piaci környezet, ahol a mûvészek hatásoktól felpezsdülve élnek. E környezet hiányában az egykori diákok nehezebben válnak le iskolájukról és a diáklétrõl. Újra meg újra visszasodródnak az iskolába, bejárnak a menzára és a mûhelyekbe, és ezzel nem mutatnak igazán bátorító példát a fiatalabbaknak. A tanulmányok végeztével egy idegen nagyvárosban magányosan és ismeretlenül nehezebb gyökeret verni, mint egy fõiskola zsilipjén keresztüljutva. Ezért váltanak át újra és újra tanulmányaik második felében egy nagyvárosi fõiskolára a jó képességû és bátor diákok. Ezáltal azonban hiányoznak a fiatalabb diákoknak lendítõerõként és példaképként, akikben aztán így rendszerint kialakul a tanártól való túlzott függés hajlama.

A mûvészeti fõiskolák nem elszigetelt képzõdmények, hanem többé vagy kevésbé a mûvészeti üzem kötelékébe tartoznak. A vidékiségbõl eredõ hátrányokat, legalábbis a tanulmányi idõ elsõ felében, le lehet dolgozni jobb szolgáltatással és gondoskodással. De vidéken is az üzem huzatában állnak a fõiskolák. A diákok elutaznak az irányzatok nagy kiállításaira és olvassák a legújabb katalógusokat és folyóiratokat. A belõlük ható a szívóerõvel szemben egyetlen tanár sem lehet eredményes. És mégis csak a legkevesebbeknek sikerül autodidaktaként a mûvészeti üzem csatornáiba kerülni. A zsilipek még mindig a fõiskolák. képezik. Bennük zajlik annak a kísérlete, hogy a diákokat feltöltsék arra a szintre, hogy tudjanak (de ne kelljen nekik) úszni a mûvészet üzemének áramlataiban: középütt, ahol az áramlás a legerõsebb, vagy inkább a szélen, biztos partközelben. A benne való úszás azonban egyúttal mindig az (idõközben jócskán mederbe fogott) áramlat irányának meghatározásában való részvételt is jelenti. Miközben a feltöltés folyik, a zsilipnek félig-meddig zárva kell maradnia.

Az alapképzés zsilip ehhez a zsiliphez, afféle öltözõ, melyben leteszi az ember a régi dolgokat és zuhanyozik. A zárt iskolai zsilipben minden egyes diáknak meg kell találnia a kellõ nyugalmat és késztetést ahhoz, hogy képes legyen egy tutajt építeni, amelyen továbbúszhat, amikor kinyílik a zsilip, egy vesszõparipát a kilovagláshoz; kell egy dada, egy alap, amely sajátos és általános, a kor magaslatán áll, egyszerû, meghatározatlan és annyira tartalmas, hogy mindig újjá és mássá formálható, hogy ne kelljen lovat váltani.

Olykor arra gondolok, milyen kevesen fognak vesszõparipájukkal sikerre jutni, milyen sokaknak kell átnyergelniük, vagy válnak boldogtalanná és rántják magukkal szerencsétlenségükbe környezetüket. Gõgös gondolat. Mert a jövõ bizonytalan. Mit jelent a siker? Pénzt? Elismerést? Na és kiét? Gyakran mások érvényesülnek és nem azok, akiket erre képesnek véltünk. Kudarcot vallottak ezért? A filozófia ezért számomra egy mûvészeti fõiskolán, a biztonság kedvéért, mindig fitneszedzés is valahány eshetõségre: az elismerés hiányára, a sikertelenségre, a saját középszerûség elviselésére. Ám a sikert és a rá következõ várakozásnak való megfelelni akarás terhét vagy a kezdeti siker után váratlanul beütõ érdektelenséget is el kell tudni viselni. És mindig közrejátszik a szerencse és a véletlen is. Például az iskolában: hogy valaki nyitott osztályba kerül-e, ahol a tanárral is kapcsolatot lehet létesíteni, vagy egy már hierarchikusan rögzült, a tanárt az osztálytól elszigetekõ helyre. Serény (újonnan meghívott) vagy fáradt tanárral találkozik? Ösztönzõ diáktársakra lel avagy sem?

A siker esélyének csekélysége ellenére töretlen a mûvésszé válás vágya. Úgy tûnik, ez ma mélyebbre ágyazódott, mint a hatalomra és gazdagságra irányuló törekvés. Lehet, hogy bensõjében mindenki mûvész akar lenni. És azáltal, hogy azzá akar válni, az is. A mûvészet szubjektivitást, önmegvalósítást és a demiurgoszi világalakítást látszik ígérni. Ezért egy mûvészeti fõiskolának mindig kijózanító cellának is kell lennie. A kudarcban, a lehetõségek behatároltságának reflexiójában, a történetileg felvetõdött feladat végsõ megoldani-nem-tudásával való bánásmódban mutatkozik meg talán a mûvészet valódi nagysága.

Lényegét tekintve a mûvészeti fõiskola egy zsilip; egy zárt, üres elõkészületi hely, amely valamiféle meghatározatlanra irányul, egy nescio quid: mûvészet. Ehhez képest már a mederbe terelés funkcionalista gondolata is – hogy a mûvészeti fõiskola a mûvészeti üzem bejárata, zsilipje lehetne – másodlagos. Lényegét gyakran burkolják be és lepik el további levezetett képzési célok. Egy mûvészeti fõiskola ma sokirányú vállalkozás; a mûvészeti akadémiák kézmûipari iskolákkal egyesültek, és nemcsak formatervezõket, grafikusokat, szabad mûvészetet mûvelõket és építészeket képeznek, hanem restaurátorokat, mûvészetterapeutákat, mûvészettörténészeket, kurátorokat, de mindenek elõtt mûvészetpedagógusokat is. Nemcsak a mûvészetet és az ipari formatervezést választja el egymástól egy hasadék az alapstúdiumig menõen, hanem hasadék húzódik a mûvészeten keresztül is és leválasztja a mûvészetpedagógiát a szabad mûvészetrõl. Mennél inkább visszatartja a mûvészetpedagógiát végzõ diákokat egy másik tudományos szak attól, hogy a fõiskola napi életében részt vegyenek, annál szélesebbé válik a hasadék, annál nehezebb lesz átugrani rajta. A közös alapképzés ez esetben is az ellensúlyozás eszköze.

A mûvészet köré csoportosult tanulmányi lehetõségek fenntartására tudósok is kerültek a mûvészeti fõiskolára: mûvészettörténészek, mûvészetpedagógusok, mûvészet pszichológusok, mûvészetszociológusok és filozófiatanárok is. Jó ideje már ezek a tudományok is saját tanulmányi irányokat kínálnak – tudományos fokozatszerzési lehetõségekkel.

Egy mûvészeti fõiskola számára nem könnyû megfelelõ tudósokat találni. Rászorul az egyetem tanácsára. Ha nem hallgat rá, kiteszi magát a veszélynek, hogy sarlatánokba botlik; ha hallgat rá, az a veszély fenyegeti, hogy az egyetemi klientúra lerakóhelyévé válik. Tudományos kvalitásuktól és pedagógiai alkalmasságuktól függetlenül a mûvészeti fõiskolán olyan tudósok találkoznak, akik szívesen vagy kényszerûségbõl jutottak ide. Meghatározott feladatukon kívül gyakran közvetett módon – s ez fõként a filozófiára érvényes – további, ki nem nyilvánított feladatoknak tesznek eleget: hozzájárulnak a képzéshez, ösztönöznek és emberi kapcsolatokat indukálnak. A különbözõ szakok diákjai elvegyülnek az óráikon.

A filozófia a tanárképzés körülménye folytán került a mûvészeti fõiskolára, a mûvészetelméletre és esztétikára való szakosodása során pedig az a veszély fenyegeti, hogy eltûnik onnan. A filozófia ezáltal elveszítene egy olyan kicsiny intézményi támaszpontot, ahol nem egyetemi filozófiát mûvelnek és mûveltetnek, sem szabad filozófiai íróságot, hanem a mûvészettel való közvetlen konfrontációban levõ filozófiát. A tudományelmélethez hasonlóan önállóvá váló esztétika unalmat áraszt, ha el akarja magyarázni a mûvészeknek, hogy mit is tesznek akkor, amikor mûvészetet mûvelnek. Vagy az éppen legújabb intellektuális divathullám tajtékjának gyûjtõmedencéjévé válik. Ha kívülálló közönség számára közvetíti azt, hogy mi mûvészet, akkor ama mediális képességet fejleszti ki, mely önmagát helyezi a közvetített tárgy helyébe: a mûvészet helyére az esztétikát. A mûvészetet esztétikai praxissá szelídíti. Ahogy a gépezetek egyre több helyet foglalnak el a mûtermekben, úgy a mûvészetközvetítõ tudományok is egyre jobban betöltik a mûvészet üres terét, teletöltik beszéddel és megfertõzik a mûvészetet beszédességükkel.

Tudományként a filozófia nem vonhatja ki magát a szakosodás alól, ám szakterületein a filozófiát mégis mint egészet kell megjelenítenie. Máskülönben a szakterületek elsodródnak tõle. Így az esztétika sem lehet pusztán filozofikus elgondolkodás, beszéd és írás a mûvészetrõl, hanem mindig a filozófia önmegjelenítésének is kell lennie a mûvészet jelenlétében: például filozófia egy mûvészeti fõiskolán. Fordítva is érvényes: a mûvészet is a filozófiával való érintkezése során bizonyosodik meg önmaga felõl. A mûvészet nem az esztétikát, hanem a filozófiát méltányolja, mint neki kedves, vele régóta vetélkedõ párhuzamos képzõdményt. Miként a mûvészetet lekörözte a technika, a filozófiát a szaktudományok haladták meg, és mégsem avult el egyik sem. Még jócskán egyszemélyes üzemként, és alapjában kevés anyagi segédletre szorulva, ez a két tegnapelõtti képzõdmény még mindig szívós ellenállást fejt ki a szakosodással és a munkamegosztással szemben. A mûvészet és a filozófia sok tekintetben rokon, ám hasonlóságukban is inkompatibilisek és egymásba közvetlenül átfordíthatatlan jellegûek maradnak.

A filozófia, mint folytonos alapstúdium, arra emlékezteti a mûvészetet, hogy az õ fõ tanulmányterülete is alapstúdium. A mûvészet, a mûvészeti tanulmányok és az alapstúdium ugyanaz a rekesz; olyan valami, ami csak mindennemû fogalmon kívül fogható fel, ami vonzza és végül mégis visszaveti a fogalmat: a teoretikus és technikai képességek másvilága, amely a feltörése (elmélkedés) révén hívható elõ. A tanulásban, a tudomisénhová való törekvésben csak többé vagy kevésbé elõrehaladott kezdõk vannak, akik kisebb vagy nagyobb mértékben haladtak elõre a feledtetõ tanulásban. A cél a kezdet, az elsõ, az alap, a meredély, a lebegõ bázis. Nem véletlenül van meg a mûvészetnek, akárcsak a filozófiának az arra való képessége, hogy egyszerûvé váljék. Vagyis ami egyszerûvé válik, az mûvészi és filozófiai minõségre tesz szert. A rajz hagyományosan a mûvészet alapstúdiumának része: kézzel és ceruzával tett elmozdulások az üres fehér felületen, az üresség gazdagságának megtapasztalása. A rajzolásnak a filozófiában egy egyszerû mondat, egy gondolat (idea, disegno) leírása felel meg, a kísérlet, hogy az ne a befogása legyen valaminek, hanem belefogás legyen valamibe, egy rajz, melybõl minden más rajz^* kezdete kirajzolódik.

A mûvészet, a formatervezés és a filozófia olyan konstellációban vannak, melyben kölcsönösen kötelezi õket a vonzás és taszítás, a kihívás, a kísértés és az ösztönzés: feszült kapcsolatok. Így például a mûvészet mindig kísértést érez arra, hogy technikaivá, virtuózzá, funkcionálissá és dekoratívvé váljék, vagy éppen teoretikussá, konceptuálissá, fogalmi-didaktikussá és egyértelmûvé. A filozófiának a tudományokhoz képest elfoglalt helyzete hasonlít a mûvészet és a formatervezés viszonyára. Úgy vélem, ezért képes a filozófia a mûvészetet és a tudományokat sajátos módon a mûvészeti fõiskolákhoz kapcsolni, a rajz és a rajz (tan)^* közötti, a vázlattól és a skicctõl az alapvetéshez és a rendszerhez vezetõ átmenetként.

Tillmann J. A. fordítása

¹ A barokkban bukkan fel az a bizonyos valami (le je-ne-sais-quoi tudomisénmi/, nescio quid /nem tudom mi/), a „le presque rien” kifejezés: a szintesemmi, egy fogalom a megfoghatatlan felfogása érdekében. Ezt észre lehet venni és meg lehet nevezni, de a felfogás alól kivonja magát.

* Csak hellyel-közzel fordítható szójáték. A szót itt a „tan” vagy „leírás” értelmében kell érteni, mint a földrajz vagy a természetrajz szóban.