<

Kókai Károly

Democracy Unrealized

documenta 11

Short Century, Villa Stuck, München
2001. április 22-ig

A Democracy Unrealized (Megvalósulatlan demokrácia) címû, figyelemre méltó bécsi szimpózium a kortárs politika és politikaelmélet egyik kulcsfogalmát, a demokráciát állította vizsgálódása középpontjába. Az elõadássorozat címében megfogalmazott megállapítás szerint a demokrácia megvalósulatlan, mely állítás természetesen igaz, ugyanakkor ellentétben áll azzal az évek óta szívesen hangoztatott, mintegy hivatalos, másik megállapítással, hogy a kapitalizmus gyõzelmével a liberalizmus is gyõzött, és a liberalizmus elõfeltételeként a demokráciának magától értetõdõen meg kellene valósulnia.

A kérdés megtárgyalására olyan elõadókat hívtak meg Bécsbe, akik a jelenlegi hivatalos politikai nézetek kritikusainak számítanak, mint például Stuart Hallt és Antonio Negrit. Stuart Hall számít ma a „Cultural Studies” mozgalom legfontosabb alakjának. Ez az áramlat, amely napjainkra a kultúrelméletben angol nyelvterületen dominánssá vált, az ötvenes és hatvanas évek Angliájának marxista elméleteibõl ered. A gazdaság elemzése helyett a kultúra, nevezetesen a tömegkultúra jelenségeire koncentrálva fejlesztette ki ezen irányzat módszereit és fogalmi apparátusát, amely a jelenkor megértésére alkalmas segédeszköznek bizonyult.

Antonio Negri 1997 óta a római Rebbibia börtönben él. Nappal elhagyhatja a börtönt, de még évekig ott kell töltenie az éjszakáit. Negrit Aldo Moro meggyilkolásában való részvételért a Brigade Rosse (Vörös Brigádok) szellemi vezetõjeként ítélték el. 2000-ben jelent meg Michael Hardttal közösen írt, Empire cimû könyve. Negri és Hardt szerint nem a kapitalizmus egyetlen lehetséges alternatívája tûnt el 1989-ben, hanem véget ért az imperializmus kora, helyet adva valami újnak: az impérium korszakának. A bécsi szimpóziumon Negri nem tudott személyesen részt venni, Hardt olvasta föl közösen írt elõadásuk szövegét, és Negri Rómából kapcsolódott be videóközvetítésen a diszkusszióba.

Figyelemre méltó ez a szimpózium a rendezvény helyszíne miatt is. A bécsi Képzõmûvészeti Fõiskolát néhány hónapja egy új rektor vezeti, az orosz származású, évek óta Németországban élõ mûvészetteoretikus, Boris Groys. A rektorváltás a bécsi Képzõmûvészeti Fõiskolán nem zajlott simán, Carl Pruscha utódjának hivatalba lépését elkeseredett belsõ harc kísérte. Míg Pruscha olyan helyi jelentõségû építész, aki önkényes vezetési stílusával néha pozitív eredményeket is elért, mint például néhány évvel ezelõtt az akadémia professzorgárdájának a megújítása, addig Groys nemzetközileg ismert és elismert elméleti szakember. Sikerül-e Groysnak az akadémia szervezetét megújítani, és magát az intézményt is modernizálni – ez az a kérdés, melyre a helyzetet ismerve inkább rezignált választ adhatnák. A documenta11 kurátorainak egyike mindenesetre Ute Meta Bauer, a bécsi fõiskola tanára, aki többek között 1996-ban a humblabaeki NewHere kiállítás egyik szervezõje volt. Meta Bauer közremûködésével került ez a rendezvény Bécsbe, és így állt elõ az a komikus helyzet, hogy végül hivatalosan itt nyílt meg a képzõmûvészeti világ egyik meghatározó eseménye.

Nemcsak radikális politikai kérdésfeltevése és a rendezvény helyszíne miatt volt tehát figyelemre méltó ez a szimpózium, hanem ezért is, mert kimondottan kortárs képzõmûvészeti eseményrõl van szó. Okwui Enwezor bevezetõ szavai szerint a documenta11 rendezvénysorozata Bécsben kezdõdött 2001. március 15-én. Mûalkotásokat ugyan csak Kasselben láthatunk egy év múlva; itt és egy sor más elõadássorozatban egy mûvészeti esemény részeként azt a társadalmi helyzetet elemzik, amely meghatározza a kortárs mûvészeti alkotások keletkezésének folyamatát.

Okwui Enwezor a documenta11-et egy rendezvénysorozat részeként fogja fel. Ez a rendezvénysorozat 5 platformból áll; az elsõ platform elsõ felvonása a napokban ért véget Bécsben, a második felére õsszel kerül sor Berlinben. A négy másik az igazság (Új-Delhi), a kreolság (St. Lucia) és az afrikai városok (Lagos) témájával foglalkozó szimpóziumok, illetve majdan a kasseli kiállítás, 2002. júniusától. Enwezor ezzel a tizedik documentáért felelõs Cathrine David által 1997-ben követett utat folytatja, kihangsúlyozva a szellemtudományok korelemzõ szerepét. Ami 1997-ben a kasseli eseményeknek integrált része volt, az most önállósult formában, a világ különbözõ pontjain, tudományos szinten folyó szimpóziumokon jelenik meg.

Ahol a 2002-es documenta mûvészeti vezetõjévé való kinevezése óta Okwui Enwezor masszívan jelen van, mindenkit az érdekel, vajon milyen hatása lesz az õ személyének – milyen témák köré épül föl a következõ documenta, mely mûvészek alkotásai szerepelnek majd a kortárs képzõmûvészet legjelentõsebb visszatérõ eseményének számító kiállításon. Ezért figyel a mûvészvilág Okwui Enwezorra és minden általa szervezett szimpóziumra és kiállításra.

Okwui Enwezor 1963-ban született Nigériában. Az Amerikai Egyesült Államokban tanult, és ma amerikai útlevéllel utazik. 1994 óta a Nka nevû, egy az afrikai kortárs képzõmûvészettel foglalkozó folyóirat szerkesztõje. 1997-ben a documentaX Száz nap – száz vendég nevû elõadássorazatának egyik elõadó vendége volt, ugyanabban az évben a 2. Johannesburgi Biennálé kurátora. Annyi bizonyos, hogy minden általa menedzselt eseményen nagy hangsúlyt helyez az afrikai mûvészetre.

A Short Century (Rövid évszázad) címû kiállítás a müncheni Stuck Villában április 22-én zárult. A következõ állomások Berlin, Chicago és New York lesznek. Itt Okwui Enwezor – a bécsi rendezvény teoretikusainak meghívásával ellentétben – mûvészeket hívott meg, mégpedig afrikai mûvészeket. Habár nyilatkozatai szerint Kasselben nem az afrikai mûvészeten lesz a hangsúly, hanem a mûvészeten, mely nemzetközi és így afrikai is, ezen a müncheni kiállításon mérhetõ volt, milyen mûvészeti kiállításokat rendez Enwezor. A Short Century interdiszciplináris volt, képzõmûvészeti alkotások mellett a filmet és építészetet, fényképészeti, grafikai, zenei és irodalmi mûveket is felvonultatott. A kiállítás címe korszakhatár jelez: Afrika rövid évszázada 1945-tõl 1994-ig tartott. Ezen idõszak meghatározó folyamata a függetlenségi mozgalom volt. 1945-ben rendezték meg az Ötödik Pánafrikai Kongresszust, amelynek résztvevõi Afrika függetlenségét követelték, és 1994-ben törölték el az apartheid-rendszert Dél Afrikában, amivel az utolsó afrikai ország is felszabadult az idegenek, illetve az idegeneket képviselõ kisebbség antidemokratikus uralma alól. A függetlenségi mozgalmak idõszaka a kiállítás szervezõi szerint az afrikai modernitással egyenlõ.

A dél afrikai Jane Alexander Hentes Fiúk (1986) címû szobra, a szintén dél afrikai William Kentridge szénrajzai, vagy a francia Marc Riboud a 60-as évek afrikai függetlenségi mozgalmait dokumentáló felvételei is olyan kiállítási tárgyak, amelyek az afrikai kontinens produktivitásának rangját bizonyítják. Még valami elgondolkodtató a kiállítással kapcsolatban: itt a modernitás nem szokásos értelmezésében, nyugat-európai jelenségként, hanem egy másféle, térben és idõben eltérõ formában jelenik meg. Ez, az afrikai viszonyok figyelembevételével nem csak a modernitás radikális kritikája, hanem egy – a demokráciához hasonló – központi fogalom öszetettségének és ellentmondásosságának bizonyítéka. Ahogy a modernitás Kelet- vagy Közép-Európában nem ugyanaz, mint például Angliában vagy Franciaországban, ugyanúgy Afrikában sem. Az eltérés nem fogható meg egy olyasféle leegyszerûsítéssel, hogy például a központ és a periféria nem harmonizálnak, hanem maga a koncepció igényel részletesebb vizsgálatot. Ez a problémakomplexum többek között az úgynevezett globalizáció egyik el nem hanyagolható és eddig fel nem dolgozott következménye.

Enwezor egyéb tevékenységét is figyelembe véve a bécsi szimpózium eredménye legalábbis kettõsnek tûnik: miközben a kortárs politikai gondolkodás egyik központi fogalmának kritikus elemezésénk lehettünk tanúi, minden kritika ellenére sem merült fel azonban a demokrácia valamilyen alternatívája. A kérdés inkább az volt, hogy lehetséges-e a demokráciát megvalósítani, és mit jelent ez a kérdés részleteiben: hol vannak a demokrácia határai, hol ütközne össze egy esetleges megvalósult demokrácia a jelenlegi politikai és gazdasági valósággal? Másrészt – mivel mindez képzõmûvészeti közegben hangzott el – a politikaelmélet egy új dimenziója felé nyílt kapu.

A demokrácia és a mûvészeti gyakorlat közötti összefüggés nyilvánvaló. A kortárs mûalkotások jó része közvetlenül foglalkozik a demokrácia lehetõségeinek határaival, a kisebbségek, a peremterületere szorult csoportok problémáival, használja azok formanyelvét. Ezen csoportok többsége azonban, demokratikusan számottevõ nagyságuk ellenére sem tölt be politikailag jelentõs szerepet, mivel nincsen demokratikusan megszervezve. Ennek az ellentmondásnak konkrét mûalkotásokban való megjelenését várhatjuk Kasselben. A bécsi szimpóziumon mégis egy másféle, ugyancsak sajátos ellentét volt feltûnõ: nem, vagy csak elenyészõ számban jelentek meg a képzõmûvészettel közvetlenül foglalkozó mûvészek, galeristák, gyûjtõk, kritikusok és a múzeumok munkatársai. Hiába nyilvánvaló a képzõmûvészet és a politikaelméleti szimpózium közti összefüggés, itt mégis két különbözõ világról van szó – mivel itt nem közvetlenül esztétikai és mûvészeti kérdésekrõl volt szó, ezért a szimpóziumot a társadalmi elemzések iránt érdeklõdõ közönség látogatta.

A képzõmûvészetet Okwui Enwezor hangsúlyozottan egy általános, elméletileg reflektált összefüggésbe helyezi. Hogy hogyan hatnak a bécsi szimpóziumon feltett kérdések és érvek a képzõmûvészeti gyakorlatban, mindezt a kiállításokon követhetjük majd, ahol remélhetõleg sikerül majd az itt megkezdett gondolatsort folytatni.