<

Pika N. Á.

ÉdenkertSzatellit

2001. március 22–április 22.

A Tabula-Rasa Brigád (feLugossy László, Krizbai Sándor, Gacs Réka, Benkovits Bálint, Bernáth Zsiga) kiállítása a Trafóban igazi „up to date „ bemutató, annak minden részletében. Úgy tûnik, a középgeneráció (Laca, Alex) eszmeisége fermentumként hat a fiatal-generáció (Gacs, Bernáth, Benkovits) szemléletére, és így közösen egy valóban korszerû, multimédiális látvány-és tárgyegyüttessel sikerül konfrontálniuk a látogatót. Bár valójában semmi konkrétat sem tudunk a „brigádról”, sem azt, hogy mennyi ideje dolgoznak együtt, sem azt, hogy mennyire fontos a közös gondolkodás, sem pedig azt, hogy a jövõben szándékukban áll-e a valamiféle közös alkotómunka, azt azért mégis megállapíthatjuk, hogy valódi csoportmunkával állunk szemben, mely ó gondolom ó azért valósulhatott meg, mert sikerült a részigazságokat, az egyes szubjektumok töredék-egóit egy közös eszme folyamának medrébe terelni. A kiállításnak természetesen nem ez az erénye, sokkal inkább az az érzelmi-gondolati háttérsugárzás, amely a kiállítás fõ motívumának sajátja, és amely a mégoly szkeptikusan szemlélõdõ látogatót sem hagyja érintetlenül.

Ez pedig nem más, mint az ÉDENKERT és a hozzá kapcsolódó történet-mítosz. Az õsi történések mindig felkavaróak, és azok felidézése a közös rituálékban realizálódik, amikor is a fölöttünk álló ismeretlen és számunkra felfoghatatlan „dolgok” és események melyek ha nem is kerŸlhetnek birtokunkba, de legalább az atmoszférájuk magával ragadhat. ÉDENKERT, az IDÕ kezdete elõtti létezés, a tökéletes csoda, az emberiség „anyaméh-magzat” állapota, de egyben a történelem kezdete is. Hogyan reflektál erre a témára a kortárs mûvész? Képes-e egy rituális esemény létrehozására, és egyáltalán szükség van-e erre, illetve emlékezik-e az Újkor embere az õsi mítoszra, van-e élõ kapcsolata a hagyománnyal? Erre próbál feleletet adni ez a kiállítás.

A terembe lépve összetett látvány fogad – egyfelõl ott van elõttünk a hatalmasra duzzadt tárgyi valóság (egy másfél méteres, forgó alma és egy 60 méter hosszú, 500 DJ. nevet „viselõ” kígyó), másfelõl pedig a falakra vetített virtuális valósággal találjuk szembe magunkat (számítógéppel manipulált videófilmek). A két világot összekötõ kapocsként mûködik az a kollázsszerûen õsszerakott, nagyméretû print, amely tulajdonképpen a virtuális világ képi lenyomata. A kissé poposra fogalmazott, grandiózus reklám-alma, mely egyrészt a mindenkori tudás megszerzésének, egyben a tiltás, a törvény megszegésének szimbólumaként is értelmezhetõ, ott forog el™ttünk, csábítóan és szédülten az Õt megvilágító vörös fényben, felkínálva „tudásának” minden zamatát. Még az is meglehet, hogy a kiûzetéssel végleg elveszített „örök-élet” fájának gyümölcsét látjuk. Körülötte tekergõzik „dadásan” a több száz „nevet” magára öltõ csábító, aki DJ. ÖRÖM, DJ. SZÉPSÉG, DJ. NAGYSZERÛSÉG, DJ. VAKMERÕSÉG, DJ. SZUPERSZTÁR, DJ: PÉNZ, DJ...STB-ként mutatkozhat be, és aki az õsi hagyomány szerint a teremtésben a „különálló személytelen”, a negatív pont, a sátáni erõ, a GONOSZ, de akinek mindaddig nincs hatalma az uralkodásra, míg nevet nem kap, míg a SZELLEM magára nem vonatkoztatja és meg nem nevezi.

Az alma jelentõs szerepet kap mindkét videó-filmben, csakhogy itt nem az absztrakt tudás szimbólumaként, hanem a konkrét létezés sokszínû alakjában megjelenítve gurul felénk, felkínálva annak lehetõségét, hogy benne magunkra ismerjünk. A baloldali falra vetített, számítógéppel animált film elsõ különös képsorai (a képsíkon lassan átguruló almával megrakott szekér) a Fellini filmek hangulatát idézi. A kép alján ritmikusan átsikló ironikus szövegtöredékek („MÍTOSZMONITOR, FÉTISMONITOR, KULTUSZMONITOR, PÉNZSZATELLIT, ...EZ A VILÁG MÁR NEM LESZ HALKABB, WWW. KLISÉ AZ ISTEN. HU) , viszont már egyértelmûen az ezredvég embere tett utalás. Jól tudjuk, hogy az eleven szövetként lüktetõ képi látvány ó benne a születõ és átváltozó, sorbanálló és guruló, ölelkezõ és elfogyó, vibráló és fényt sugárzó almákkal ó csak káprázat, csak virtuálisan létezõ, és hogy a TABULA RASA TV képernyõjén az ÉDENKERT SZATELLIT adását látjuk, amit bármikóor kikapcsolhatunk. Az Édenkert tehát médiummá vált, és mint ilyen, manipulálható, de egyben a manipulálás eszköze is lett.

A másik film gyorsan pergõ, repetitív képsorokkal klipszerûen fogalmazó látványvilága bár egyszerû elemekbõl építkezik (alma, kígyó, nõi akt, stb.), a számítógépes animációnak köszönhetõen mégis rendkívül izgalmas. A földi Paradicsom keresésének képtelenségére (állatkerti felvételek) és az elsõ hitszegés nyomasztó terhének kötelezõ viselésére reflektál.

A dolgok itt végérvényesen összezavarodtak. A paradicsomi rendet a pokol kaotikus állapota váltotta fel. Az értékek nivellálódtak, és minden dolog egyszerre, azonos intenzitással harsogja önnön igazát, igyekezvén egymást kioltani.

A kiállítás harmadik egysége, a már említett computer-print kollázs, a maga manipulált toposz-töredékeivel (nõ-alma, tárgy-nõ, alma-vagina és alma-fallosz stb.) a virtuális valóság burjánzó képiségének és ezek végtelen variációs lehetõségeinek anyagi megjelenítése.

Meglehet, hogy a szóbanforgó õsi mítosz megidézésének újkori kellékeit látjuk. Ahhoz, hogy értelmezhetõbbé váljon a kiállítás látvány- és tárgyegyüttese, próbáljuk meg felidézni egy pillanatra az aranykor Édenjét, az eszmék birodalmának Édenjét, amely felett egykor Platón, a görög õrködött, és amelynek fái alatt sétált az a bizonyos emberpár, békésen szemlélve a csodát. Minden tökéletes, minden „metafizikusan” festõi. És egyszer csak BUMM! – megjelenik Don Juan, a csábító kígyó, aki azonnal felismeri a helyzet gyenge pontjait, és késedelem nélkül hozzálát ördögi tervének megvalósításához. Ezzel kezdetét veszi a csábítás, és minthogy van megfelelõ médium, eredményesen meg is valósul. A csábító tudást ígért az érzékiség ellenében, de csak elnagyoltan nevesítette azt. A JÓ és a ROSSZ tudásának nevezte, de nem sorolta fel, hogy a szeretet, a barátság, a megbocsájtás, az alázat, a megértés stb. mellett, ez a brutalitás, a kegyetlenség a gõg és a megalázás, a hatalomvágy és a gyilkolás, az élet és a halál tudását is jelenti. A dolgok rendjét megõrizni hivatott törvény tiltásának ereje egy pillanatra szertefoszlott a szenvedélyesen feltörõ vágy tüzében. A bûnbeesés megtörtént, és ennek egyenes következménye a kiûzetés, az eszmék Édenjének elvesztése. Bár a kiûzetés diktátum, nem tehetünk mást, mint hogy tudomásul vesszük a kiûzetés tényét, amely a rend helyreállítását, és egyben az IDÕ folyásának kezdetét is jelenti. Ami ezután következik, az már a történelem, és ebben a kísérletben pedig mára a minden ROSSZ-nak tudása határtalan dimenziókat tudhat magáénak. Mintha a SZELLEM végérvényesen elveszítette volna õsi szakralitását, az IDÕ folyamában vergõdve nem találja a TÖRVÉNY, a TUDÁS, és az ÉRTELEM közötti érintkezési pontokat.

Ami itt zajlik, az TÖRTÉNELEM, a Tabula-Rasa Brigád és a mi történelmünk. Ebben a történésben (mint annyi más hasonlóban) újra megszületik az Édenkert (-Szatellit), ahová a nagybetûs ÉLET elvonulhat vakációra, és a kert falai között gyanœtlanul sétálva, az édenkert-szatellit adásának részeseként újra bûnbe eshet, ki tudja, hányadszorra fordulva szembe a tiltással, így csillapítva tudásszomját nagynevû mesterek okításával, olyanokéval, mint DJ. Platón és DJ. Szókratész, DJ. Leonardo és DJ. Boccacio, DJ. Don Juan és DJ. Napoleon, DJ. Frankó és DJ. Marquez, DJ. Hitler és DJ. Einstein, és folytathatnánk az idõkontinuumban kígyózó nagymesterek sorát. A bûnbeesés tehát mindig újra és újra lezajlik, ezt törvényszerûen mindig a kiûzetés követi, mintha csak a LÉLEK örökös mazochizmusának lennénk szemlélõi. Eközben az önmaga ellen fordult SZELLEM egyre távolabb kerül eredendõ szakrális állapotától, amelyben az önmagában való önmagáért valóvá tudott változni, és ahol az EGY azonos volt a KETTÕ-vel, az eszme a teremtménnyel.

Bár vannak ál-moralisták, akik azt hangoztatják, hogy az önvizsgálat eredményeként a tomboló szenvedély már régen elcsitult, és a veríték is kiült már a homlokokra, a hajdani történések nyomai is felszáradtak már az emlékezés ablakáról, szabaddá téve a kilátást.

Sokunknak mégis úgy tûnik, az ostobaság nem csitul! Nap mint nap látni, ahogy kocsmák hûvös zugaiban (kortársaink verítéktõl csillogó szentélyeiben) vágtat harsányan felénk TV-habfehér lován a beígért generálmegváltás, miközben a söröskorsókban tovább zubog, tajtékzik fehéren a lecsorgó veríték és könny és nyál, és minden más nedvek.

A történetet talán így zárhatnánk le stílusosan: volt egyszer (pont), hol nem volt (pont) hu, volt egyszer egy ÉDENKERT – SZATELLITI KIÛZETÉS.