<

Szipõcs Krisztina

A Kapitány feljegyzéseibõl

Kicsiny Balázs kiállítása

2001. január 20-tól

Bournemouth kellemes klímájú angol kisváros az English Channel partján, télen is buján zöldellõ növényzettel, patinás üdülõkkel, a vízmosta meredély fölött a semmibe nyíló, végtelen térrel. A parti sétányon idõtlen, szanatóriumi hangulat: jól megérdemelt pihenõjüket töltõ nyugdíjasok szívják teli tüdejüket a párás levegõvel, kutyák és gyerekek szökdécselnek a homokban a hullámtörõk között. Alkonyatkor aranyszínbe borul az öböl, horizontján méltóságteljes tengerjárók vonulnak át, melyek kormányát bátor hajóskapitányok fordítják az Atlanti-óceán végtelen vizei felé.

Az East Cliff Hall, a jelenlegi Russel-Cotes mûvészeti galéria és múzeum a XIX. század végén épült pazar nyaraló, pompás kilátással a tengerre, melyet tehetõs építtetõje, a Russel-Cotes házaspár késõbb a városnak adományozott, annak minden berendezésével és nagyértékû gyûjteményeivel együtt. A frissen restaurált épületben korok és stílusok, színek és hangulatok festõi kavalkádja: textilburkolatok és dísztárgyak, bútorok és csillárok, képek és szobrok, valamint egzotikus, tengerentúli utazások emlékét õrzõ tárgyak elképesztõ, szinte már nyomasztó tömege – a viktoriánus kor jólétének és gyûjtõszenvedélyének ékes bizonyítékai. A gyûjtemény megalapozója és a múzeum alapítója, Sir Merton Russel-Cotes az épületen belül külön galériát szentelt az általa különösen nagyra becsült Edwin Long allegorikus festményeinek, melyek most is a korabeli ízlés szerint, sûrûn egymás mellé függesztve borítják a földszinti galériasor egyik termének falait, szobrokkal és vitrinekkel övezve.

A jó ideje Angliában élõ Kicsiny Balázs néhány évvel ezelõtt e viktoriánus festõ erõsen narratív, színpadias, gondosan kidolgozott képeiben fedezte fel azt a mûvészettörténeti elõképet, melynek immár a második, nagyszabású installációját szenteli. Elsõként a Mûcsarnokban, a Látvány címû kiállításon mutatta be Long képeinek parafrázisait¹, most újabb képeket „dolgozott át”, hogy elkészüljön a teljes sorozat, Long galériájának pendantja, ahol az „eredetik” jelenléte különleges szituációba helyezi a sorozatot. Long allegorikus, mitológiai-bibliai képeit maga a szerzõ is átfordította annak idején kisméretû, fekete-fehér nyomatokká, amit megvásárolhattak a tizenkilencedik századi polgárok – talán innen is adódott Kicsiny ötlete, hogy õ is grafikai formában „sajátítsa ki” a festményeket saját céljaira. Míg a Mûcsarnokban az adott térhez alkalmazkodva freskószerû, monumentális nagyításokat készített az újrarajzolt képekbõl, Bournemouthban pontosan követte a festmények eredeti méretét, sõt azok elrendezését is. Mivel közvetlenül a Long-galériából nyílt a Kicsiny-féle fekete-fehér táblaképek terme, ez alkalmat kínált a látogatónak, hogy a két terem közt megállva összevethesse az új mûveket és azok elõképét. Végül a galériasor következõ termében a Mûcsarnokban és a Kiscelli Múzeum templomterében² is bemutatott, horgonyfejû, -kezû és -lábú matróz bányászlámpákkal és matrózsapkákkal körülvett figurája, valamint kisméretû, keretezett rajzok, vázlatok sokasága idézte fel jelzésszerûen Kicsiny eddigi oeuvre-jét, annak jellegzetes motívumait.

A Russel-Cotes Múzeum tipikus 19. századi jelenség. Csakúgy, mint a korabeli világkiállítások, e ház alapítói is igyekeztek mindent tudást és minden mûvészetnek mondhatót begyûjteni, felhalmozni és bemutatni. „Földrajz és néprajz, mûvészet és ipar – az összes népet és földrészt szemléltetõ mintagyûjteményként megjelenítve, lombikvilággá összeépítve”, írta Werner Hofmann a világkiállításokról. ³ Ugyancsak tipikusan a korra jellemzõ Edwin Long mûvészete: a jólnevelten és komolyan elõadott, ugyanakkor enyhén voyeurisztikus, hosszú történeteket sûrítõ, tanító szándékú, néhol egzotikus, de minden különösebb ihletettség híján lévõ képek festõjét méltán sorolhatjuk azon számos historizáló mûvész közé, akiket Werner Hofmann így jellemez: „a hivatalos ízlés konfekciókészítõi és a magukat a történelemmel fedezõk, akik nem tudták elkötelezni magukat valamilyen önvallomásszerû forma mellett, rendszerint nem jutnak túl az illusztrációszerûségen”, illetve általánosságban: „egy olyan korban, melynek `képigénye' nemcsak lehetõvé teszi, hanem egyenesen megköveteli a lapos közhelyeket, a festmények világának érzékeny fajsúlyveszeteséggel kell számolnia”⁴.

Kicsiny tehát ezúttal ezt a mûvészettörténetileg kevéssé becsült, aprólékos, teátrális stílust fedezi fel a számára, megtalálva abban azt a narratív jelleget, melyet oly fontosnak tart saját mûvészetében.⁵ Long sokszínû repertoárját – az egyiptomitól a klasszikus görög szcénáig, a középkori mártír jelenetétõl a bibliaillusztrációig – Kicsiny egyetlen fekete-fehér történetté, a Kapitány történetévé formálja, ahol kétféle szereplõ jelenik meg: uniformist viselõ tengerészek, illetve meztelen felsõtestû bányászleányok.

A Kicsiny Balázs korábbi mûveit ismerõk bizonyára tudják, hogy a mûvész sajátos ikonográfiát dolgozott ki az évek folyamán, melynek központi fogalma az út, mely maga a narráció: lehet élettörténet, példázat, az üdvözülés útja, a megvalósítandó eszme, stb. Ehhez az általános képlethez, fogalomhoz kötõdnek allegorikus figurái is: a bányászok, akik a föld feletti és a föld alatti szféra között mozognak (a föld kincseinek fáradságos kitermelése mint a mûvészi tevékenység analógiája, pokolraszállás), és a matrózok, akik ugyancsak a keresést, illetve az átkelést szimbolizálják (akár az élõk és holtak világa közt). A bányászokat és tengerészeket általában attribútumaikkal – horgony, matrózruha, szén, bányászkellékek, stb. – jelzi. Ugyanakkor ez a mostani sorozat is bõven tartalmaz a keresztény üdvtörténetre, és elsõsorban a keresztútra tett utalásokat, hiszen a keresztény világmodell, s ezen belül különösen a szenvedéstörténet a maga narratív, jelentésteli szerkezetével és szimbólumaival szintén kiemelt szerepet játszik a Kicsiny által épített rendszerben.

Lássunk ezután, hogyan alakulnak át a viktoriánus szcénák a Kapitány (kép)regényévé. A legnagyobb tabló Long bibliai témájú képe nyomán készült, melynek témája Mária, a gyermek Jézus és József Egyiptomba menekülése. A tradicionális témát – Mária a gyermekkel szamárháton, József kíséretében – Long igyekszik minél több egzotikus részlettel színezni: lengén öltözött egyiptomi lányok lejtenek a kép jobb szélén – kikre József természetesen ügyet sem vet -, a menetben hátrébb hamis bálványokat emelnek a magasba, a távolban pedig hatalmas építmények látszanak, majd a ködbe veszõ piramisok. Kicsinynél a jelenet egy bányába helyezõdik át: a félmeztelen lányok menete a tárna mélyébõl bukkan elõ – mintha mûszak végén a felszínre indulnának a vájárok -, a földön kuporgók egymást ápolgatják a fejlámpák fényében, míg a Kapitány – ki a Szent Család, nevezetesen József helyén jelenik meg – egy hatalmas szenescsillét próbál megmozdítani, bal kezével embernagyságú horgonyt támasztva. Long másik nagyméretû festménye, a keresztelõjelenet (szerzetesek a templomban pogányokat keresztelnek) viszont bibliai felhangokat kap: a templombelsõ masszív kõfallá változik, amely elõtt egy matróz a Kapitány és más tengerészek jelenlétében az óriáshorgonyt mint keresztet helyezi egy bányászlány hátára, ki súlyos terhével a tárna bejárata felé indul társai körébõl. A két legkisebb képen ismét felbukkan a bányabelsõ (három térdelõ matróz a tárnában, mögöttük a Kapitány a horgonnyal – egy utcajelenetbõl), illetve egy hajó belseje (kerek hajóablak alatt ülõ lány ábrándosan a vasmacskára hajtja bányászsisakos fejét – egy nõi portéból). Még egy különös jelenet a hajóbelsõben: egy embernagyságú szénrakást gyászoló tengerészek állnak körül, a Kapitány szemeit elfedve mély kétségbeesésbe merül, míg az elõtérben egy matróz horgonya terhe alatt szinte összeroskadva ül (Longnál a szénkupac helyén fehér testû mártírnõ fekszik kiterítve). Aztán egy nagyobb tablón három izmos bányászlány menti a viharos habokból a Kapitányt és két matrózt, a férfiakat egyszerûen ölbe kapva; egy másikon a Kapitány és öt lány békésen ejtõzik a hajótestben (a nõk afféle vízitündérként a horgonyok köré fonódva, bájaikat kelletve), miközben a hajóablakokon át feltartóztathatatlanul ömlik be a víz, amirõl látszólag tudomást sem vesz a három, már teljesen víz alá merült figura. Végül pedig a lányok apoteózisa: valahol a felhõk magasságában öten lebegnek (horgonyaikat persze ide is magukkal hurcolva), a háttérben sugaras dicsfény, mely a felhõket színpadias fénybe vonja.

Kinek a történetérõl van szó valójában? Úgy tûnik, a valódi hõsök a rongyos térdû, üde szépségû, hol sellõre, hol meg egzotikus tájakról származó rabszolganõkre hasonlító bányászlányok, akik szótlanul cipelik a maguk keresztjét (a bányában fáradoznak, segítenek a bajban, mártírumot szenvednek el, majd megdicsõülnek), míg a Kapitány és a matrózok inkább passzív résztvevõi az eseményeknek (a nõk hátára horgonyt raknak, elfogadják azok segítségét, gyászolnak, tûrik hajójuk elsüllyedését). A hagyományos férfiszerepet mintha ezek a büszke amazonok vennék át. A Kapitány (Odüsszeusz, a bolygó zsidó, stb.) bolyongása során ezúttal olyan szigetre tévedt, ahol a nõk hordozzák a terheket, õk kutatnak a föld kincsei után, s övék a mártíromság, a szenvedés és a dicsõség is, míg a férfiak a gyengék, bizonytalanok, kétségbeesettek. Mintha a nõk képviselnék egyúttal Keletet, az egzotikumot, az õserõt, a természetességet is, míg a férfiak Nyugatot, a civilizációt, a hanyatlást...

Nyilvánvalóan nem egyszerûsíthetõ le erre a feminista ízû tanulságra a képsorozat jelentése, hiszen Kicsiny amúgy szándékosan igyekszik a jelentést megzavarni, a logikát megtörni. Nem tudjuk, mely elemeket kell szimbolikusan érteni, melyeket direkt módon – Kicsiny eddigi mûveivel ellentétben az akadémikus stílus nyomán alapvetõen illuzionisztikus látvány születik, melyben még furcsábban hatnak az oda nem illõ részletek. Nem tudjuk, milyen sorrendben kellene a történetet olvasnunk, hol az események kezdete, vége. Long képei mintakönyvként kínálnak kész mozdulatokat, kompozíciós sémákat, emocionális sablonokat, melyeket Kicsiny kisajátít, hogy azokat saját, abszurd látomásává formálja át. A tizenkilencedik század végi önelégültség csömörébõl annak idején monomániás megszállottak keresték a kiutat. Kicsiny egy századdal késõbb az egységes egész töredékeibõl építgeti saját rendszerét, újra és újra körbenjárva, de sohasem kimondva a nagy sorskérdéseket. A létproblémákat az irónia vastag burka fedi, a szándékolt közhelyesség a távolságtartás eszköze, csakúgy, mint az erõltetett narrativitás, a színpadiasság, a blõdség. Az st Kicsinynél nem vezet a kikötõbe – történetének hõsei alighanem még sokáig bolyonganak iránytû nélkül az ismeretlen vizeken.

¹ Látvány. Magyar mûvészet a színház és a film között. Mûcsarnok, Budapest, 1998. június 19 – augusztus 16.

² Kicsiny Balázs: 23 tengerész. Fõvárosi Képtár – Kiscelli Múzeum, 1999.

³ Werner Hofmann: A földi paradicsom, Képzõmûvészeti Kiadó, Budapest, 1987, p. 86.

⁴ U.itt, p. 261.

⁵ Éjszakai járat. Kicsiny Balázzsal beszélget Szipõcs Krisztina. Balkon 1995/4, pp. 12-17.