<

Radák Eszter

Kumulusz

Azt, hogy milyen tág a magyar mûvészeti élet palettája, sajnos megtudhattuk a Mûcsarnok õszi-tavaszi, milleniumi kiállítás-sorozatából. Nem volt éppen szívet melengetõ látvány a nagyon különbözõ minõségû darabok zsúfolt együttese. Nem segítette a nézhetõséget az az elképzelés sem, hogy egy idõben, azonos mûfajban készült mûvek szerepeltek. A Képzõmûvészeti Egyetem Aulájában szereplõ hat fiatal ezzel ellentétben egyszerre mutat be festményeket, szobrokat, installációt. Nem titkolt szándékuk, hogy a mai divatos irányzatokkal ellentétben valami újat, minõségit mutassanak. Ennek a kétségkívül dicséretes, és életkorukból logikusan következõ törekvésnek azonban van néhány bökkenõje. Elõször is, nem egyszerû meghatározni, hogy mi tartozik ma a kortárs élbolyhoz, azután az oda sorolt munkák között van-e valamilyen kapcsolat, és ha van, érdemes-e egyáltalán azt kritizálni, érvényüket tagadni. Elképzelhetõ, hogy aki a kortárs mûvészetbe jobban belemélyed, egy bonyolult összefüggés-rendszerrel találja szemben magát, amit nem tud egy képletben leírni, s ennek valószínû következménye, hogy azt bírálni-meghaladni sem túl egyszerû feladat. Úgy tûnik, a kiállítóknál nagy a lendület, de képlékeny az ellenségkép. Ezért aztán a beígért csattanó elmaradt. S bár nem rengették meg alapjaiban a magyar mûvészeti életet (ezt, mondjuk, saját magukon kívül senki nem is várta tõlük), egy kifejezetten vidám, lendületes bemutatkozást láthattunk.

Az Aula robosztus ünnepélyességét elsõ pillanattól oldottá, emberibbé tette Soós Nóra, a padlót beborító cipõkkel. A hol párban, hol magányosan álló, gazdájuk által elhagyott, levetett lábbelik a rájuk vastagon felvitt élénk festékréteg miatt, szerencsére, nem kívánják meg tõlünk, hogy meghatódjunk, elõbányásszuk szociális érzékenységünket. Soós Nóra szellemesen elbagatellizálja a festõmûterem kellékeit övezõ romantikus pátoszt is; az összekenõdött (félreértés ne essék, gondosan megfestett) munkaköpeny, mûtermi szék nemcsak tárgyi valójukban, hanem a táblaképek motívumaiként is megjelentek. Gyõri Márton hasonlóan színes vásznai teljesen más festészeti elgondolásról tanúskodva az ötvenes évek amerikai absztrakt expresszionizmusát idézik. A Nóra álma címû kisméretû kép faktúrája, a kompozíció merészsége arra enged következtetni, hogy festõje otthonosan mozog nagy felületen is. Mara Kinga Villõ líraibb hangvételû munkáinál is hangsúlyos a festék felkenésének módja. A gomolygó tört narancsokból, umbrákból, zöldekbõl emberi és állati figurák bontakoznak ki. Barabás Zsófi rétegelt lemezre kasírozott, formára vágott, a merev szerkezet ellenére lendületesen megrajzolt grafikái a mesekönyvek hangulatát idézik. A szobrász munkák között is akadnak viccesek. Pintér András a Vasutasnõk álma és a 0690 élvezz velem címekkel eleve megmutatja, hogy darabjai ironikus hangvételûeknek tekintendõk. A talált vasdarabok, a sárgára festett telefon – esztétikusan behelyezve egy-egy pirossal lekent, élére állított mintázó állvány talpazatba –, a hatvanas évek plasztikáit juttatják eszünkbe. Ugyancsak kimustrált fémszerkezeteket fabrikál össze, hol tojással – Születés szabályozás –, hol porszívócsõvel (Mõbiusz szabályzó) Szalay Dávid. Cím nélküli, méretesebb munkája két részbõl áll, a fölülrõl befüggesztett és az alulról felfelé törõ, négyzetes, mégis kígyószerû formák egymás felé tekerednek, de nem érnek össze.

Látszólag nagyon különböznek a bemutatott darabok, készítõik azonban közös szellemiség alapján dolgoznak: felismerhetõ a nosztalgikus vonzódás a hatvanas évek mûvészetéhez. A kérdés persze az; hogyan tovább?, tudnak-e a késõbbiekben az elõképekre is reflektálni?, meddig bírnak csoportban maradni? Nehéz ezeknek az elvárásoknak megfelelni, de ha sikerül, markáns arculatuk megkönnyíti a következõ generáció dolgát: lesz mi ellen lázadni.