<

Gábor György

A történelem tekintete

Benda Iván „Jeruzsálem” címû fotókiállítása

2001. május 2–június 16.

Caspar David Friedrich metafizikai hangulatú tájképein megjelenõ alakok – a tenger végtelenbe veszõ partján, magas szirteken, égbe törõ hegyfokokon vagy mélységes szakadékok mentén – magányuk és magukra hagyottságuk búskomor terhét cipelik, nekünk, a kép nézõinek úgyszólván mindig háttal állva, tõlünk is mindig idegenként. Az Istennel átlényegített természetbe feledkezõ ember sohasem a harmóniát, az „örök hazába” való végleges visszatalálás nyugalmát idézi fel, hanem a történelemtõl, a történelemben való „bentléttõl” mért kozmikus távolság diszharmóniáját.

Benda Iván fotóján két alakot látunk: háttal állnak, mégsem arcnélküliek. Ruházatuk, fejfedõjük, szakálluk sötét sziluettje identifikálja õket, s kelti azt az érzést, hogy a két ember összetartozik. Elõttük a „boltozat alatti vizek” leghatalmasabbja, a tenger, a távoli horizontot a vöröslõ égbolt, a tengerbe bukó nap izzó ragyogása és a csillogó vízfelület egymásba folyó, elmosódó rajzolata zárja le. A visszapillantó nap mintha az Örökkévaló szeme lenne, a sokszorosan csillámló sejtelmes fény a megragadhatatlan isteni természet tükörképe vagy visszfénye. A két ember kísértetiesen egyformán megcsillanó szemüvegén át a lemenõ napot nézi, az „Úr dicsõségét” (Sirák 43,1), ám szó sincs a törvények és a próféták által egyaránt tiltott valamifajta napimádatról (Deuteronomium 4,19; 17,3; Jeremiás 8,1-3; 19,13), szoláris kultuszról, melynek során „az Úr szentélyének hátat fordítva…leborultak…a Nap elõtt” (Ezékiel 8,16). A kép rendkívül tényszerû: az egész látványt, a tenger kínálta végtelenséget egyik oldalról egy távolodó hajó, másik oldalról egy tengeri bóján lobogó izraeli zászló zárja le és teszi félreérthetetlenül konkréttá. A kép szereplõi semmifajta elvágyódást nem éreztetnek, a hajó nem a reményeiket röpíti tova: a két férfi nem magára hagyatott, s az elõttük húzódó vastag kõpárkány – mintha csak a Siratófal, a Kótel Maarávi súlyos köveit látnánk – nem kelti a bezártság hangulatát.

Az odakint és az idebent itt egészen mást sugall. Ha elfogadjuk a fotós kínálta perspektívát, valójában nem az a benyomásunk, hogy a két alak „háttal áll” (szinte láthatatlanul is látjuk arcukat), hanem inkább az, hogy „mi” állunk mögöttük: a „mi” személyes névmás jelen esetben egy egész történelmet jelent. Kívülrõl szemlélve akár elzárkózásnak vagy kirekesztettségnek is tûnhet, közönséges partikularitásnak, miközben az odakint belülrõl nézve megannyi részekre hullott egyedi történés, amelynek végsõ értelme a kollektivitás több ezer éves terhe alatt itt belül szervezõdik „értelmes” világtörténelmi egésszé. Ha tetszik: megingathatatlan másságában, partikularitásában válik egyetemessé, profán valóságában szakrálissá.

Roland Barthes tömör megállapítása, miszerint „a fényképész… a Halál ügynöke” minden más esetben igaznak tûnhet, csak éppen Benda Iván izraeli, jeruzsálemi képeire nem áll. Benda hihetetlen érzékenységgel a zsidó ember „idejét” fényképezi, azt, amely nem személyes születésének pillanatában vette kezdetét, hanem Ábrahám világra jöttével, s amely egy örökös ultratörténelmi hidat feszít az ultramúlt és az ultrajelen közé. A történelemmel való egyidejûség mindenkori állapotát megtapasztaló zsidó – legtöbbször a történelembõl való teljes kivetettségében – a történelmen belülrõl, saját bõrén és minden, kimondottan neki szánt poklán keresztül éli meg az emberiség világtörténelmi idejét. A kép, amelynek sûrû sötét szövésû elõterében egy idõtlen, barázdált arcú („arca az õseiéhez hasonlított: már akkor megvolt, amikor õ még meg sem született” – Marcel Proust), a rembrandti mélysötétbõl vakítóan megvillanó hosszú fehér szakállú aggastyán néz visszafelé – nem kizárt, tán a legtávolabbi múltba – egyszerre riadt, konok és bölcs pillantásával, talán ugyanarra szegezi a tekintetét, mint a mögötte éppen fürgén elsuhanó, valahová a jövõ felé igyekvõ fiatalember. Az idõ végtelenségét s a két figura saját privát idejének végtelen hosszát a két ellentétes intenzitású és irányultságú mozgás érzékelteti: a falra akasztott, szinte hallhatóan ketyegõ óra ezzel szemben a jelen ritmusát diktálja, minden óraütésre túllendülve a múlton és folyamatosan felkészülve az azonnali jövõ beálltára.

Az idõtlenségnek sajátos hangulatát kínálja az a kép, amelyen egy idõs ember, egy középkorú férfi és egy kamaszodó fiúgyermek, talán ugyanazon család három tagja – a három nemzedék – ima utáni felszabadult beszélgetésébe pillanthatunk bele. A múlt, a jelen és a jövõ találkozását mintegy sajátos módon erõsíti föl az idõs ember kezében tartott, de már a kinyilatkoztatással egy idõben birtokba vett örök könyv látványa, s a háttér, a Második Templom egykor elpusztított, de örök romjain megõrzõdött szikár kõrakása, a Siratófal, amely – jelen állapotában – éppen annyi esztendõs, mint a kép három szereplõjének tágasabb családja, a kétezer éves judaizmus. Az örökség (morásá) és a modernitás kettõsségében feltárulkozó zsidó identitás diaszpórán túli, szentföldi sajátja figyelhetõ meg – Benda érzékeny és fájdalmas iróniáján keresztül – azon a képen, ahol a Siratófal õsi eszmeisége ver hidat az elõtte ülõ katona modern jelenéhez: a katona ölében irdatlan gyorstüzelõ, egyik kezében imakönyv, másik kezében füléhez szorított mobiltelefon. Vajon kitõl és honnan érkezett az üzenet?

Benda képeibe idesûrûsödik a múlt, s a most pillanatába az abszolút történelmi jelen nyugtalanító karcolata hasít bele. Hihetetlen elvakultság és katasztrofális tévedés a mai (a mindenkori) Jeruzsálemben mintegy a keresztény szövegexegézis analógiás módszerével az újtestamentumi János Jelenéseinek apokaliptikus vízióján át az égbõl alászálló mennyei Jeruzsálemet látni és láttatni. Jeruzsálem „betû szerinti olvasata” annak a városnak a kegyetlen és tragikus valóságát szegezi szembe a „jáspiskõbõl és színaranyból épült” (Jelenések 21,18) képzelet szülte várossal, amelyet „Isten dicsõsége és a Bárány világossága ragyog be” (Jelenések 21,23), s amelynek „kapuit nem zárják be soha” (Jelenések 21,25), ahol a tanító a földön kuporodó csöppségeknek saját hitük, vallásuk és hovatartozásuk alapjait nem krétával és könyvvel a kézben mondja el, hanem vállán átvetett gépfegyverrel. „Az utca közepén és az élet vizének két partján álló életfák” (Jelenések 22,2) helyén ebben a városban erre és arra sírhelyszerû emlékkövek meredeznek, annak jeleként, hogy az iskolába útnak eredõ apróság, a randevújára igyekvõ tizenéves szépség vagy a piacra induló nagymama életfája e helyütt száradt ki egy szemvillanás alatt. Szellemi, légies, spirituális Jeruzsálemrõl beszélni, egy majdan eljövendõ mennyei városról, s a civitas Dei és a civitas terrena kettõsségében láttatni Jeruzsálemet ma nem jelenthet mást – egyfelõl –, mint megfosztani a várost (a földet) minden valóságos múltjától. Másfelõl ugyanez a „jelentelenítés” gesztusa is, a teljes érzéketlenségé Jeruzsálem mai valósága iránt, ahol a „võlegényének felékesített menyasszonyt” (Jelenések 21,2) ma naponta bemocskolják, meggyalázzák, megbecstelenítik.

Benda az éppen adott, tehát történetiségében a jelenen át a múltjához tapadó Jeruzsálemet és Izrael földjét fényképezi: nem emlékköveket állít a tiszteletre méltó elhunyt emlékére, hanem az élõ és valóságos jelenkor képzõdik meg felvételein. Mint Roman Vishniac egykoron, úgy tesz elibénk érzelemmel átitatott történeti-szociológiai beszámolókat, emberekrõl, élethelyzetekrõl, viselkedésformákról, vagy csak egészen egyszerû gesztusokról, amelyek azonban jócskán túlmutatnak önmagukon. Látunk imakönyvüket bújó vagy éppen pénzt számláló ortodoxokat, csendes magányban üldögélõ öregembert, fiával, s a frissen nyírt birkával önfeledten hancúrozó arab férfit, imájába temetkezõ apácát, erev pészáhkor szokásos rituális hámec (kovászos) égetést, üdítõitalát söröskriglibõl szürcsölgetõ pocakos arabot, ezeréves oszlopok és kapuátjáró elõtt álldogáló, bevásárlószatyornyi csöppséget, kóser vágást, szamárháton sivatagban poroszkáló beduin vándorokat, a Szent Sír templomának kapujában bebocsáttatásra váró, mély átszellemültségében is különös izgatottságot sugárzó fekete zarándokot, a Siratófal elõtt, szinte a falba beleolvadó, azzal „egylényegûvé váló” davenolót, vagy valóságos antropológiai tanulmánynak is beillõ felvételt a Mea Shearim-negyedben jellegzetes kelet-európai öltözékében amúgy Chaplin-esen, Chagall-osan lépkedõ haszidról.

Benda képeinek félelmetes pontossága lenyûgözõ: elmarad a diadaljelentés, a három világvallás békés együttélésének a mindennapok emberére kivetített hazugság- és giccs-kultusza, de nincs jelen a sajtófotókról jól ismert harsányság, az aszfalton megalvadt vér, s az úttesten, a bevásárlóközpontban vagy a buszmegállóban heverõ szétszaggatott emberroncsok, hullarakások mindentõl elidegenítõ, s csak teljes közömbösséget kiváltani képes rutinlátványossága. Benda történetfilozófiai mondandója súlyosabb leckét kínál: a zsidó, a keresztény és a muszlim világ eme éles metszetében beszélhetünk-e a három világvallás „közös” gyökereirõl és történelmérõl, s lehetséges-e a három világvallás mentén azonos jelent és jövõt megálmodni? Mindenesetre feltûnõ, hogy Benda képein sohasem találkozik a három vallás, s – valljuk be – ez nem is okoz hiányérzetet. Az utak nem Jeruzsálemben futnak össze, hanem innen indulnak tova: a hit „három igazsága” nem konvergál, s kognitív módon nem szerkeszthetõ meg ezekbõl egy végsõ és közös igazságtömb. A Sziklamecset aranyló kupoláját a szanaszét futó faágak szabdalják részekre, s még a közös törzs sem látható. Hiszen mi is köthetné össze mindazokat, akik hitüket nemcsak át-, hanem napról napra, újra és újra megélik. Kizárólag a hit felõl tekintve mi lehetne közös a könyveiket olvasó pajeszos, kaftános zsidókban, az etiópok kápolnájának baljós tekintetû õrében, aki a turistáknak kijáró unott egykedvûséggel nyújtózik el a mûvirágokkal ékesített szentkép és a különbözõ kegytárgyakat tartalmazó konyhakredenc között, s a sötét, szûk és sejtelmes sikátorban suhanó, a csador arctalanságába rejtõzködõ arab nõkben?

Eközben Benda képein külön-külön nosztalgiát keltõ béke honol. De ez már a fotós vallomása: személyes hite abban a békében, amely nem az idõk végezetén fog aláereszkedni, hanem valamikor a lelkekben „intézményesül”.

Ne legyen másként.