<

Várnagy Tibor

Beuys magyarul – végre!!

Volker Harlan: Mi a mûvészet? / Mûhelybeszélgetés Beuys-szal

Budapest, 2001

Az elsõ magyar nyelvû Beuys-kötetnek borzasztóan lehet örülni, de azért ne felejtsük el, hogy ha mi egy normális országban élnénk, akkor e könyvnek tíz évvel ezelõtt kellett volna megjelennie, s akkor sem az elsõ magyarul kiadott kötetként. Mert – amennyiben ez egy normális ország lenne, úgy – minimum a 80-as évek elsõ felében illett volna kiadni az elsõ Beuys könyvet, mondjuk a Soziale Plastikot, vagy Adriani-Konnertz-Thomas monográfiáját. S ezt azért állíthatom ilyen határozottan, mert egyébként a hazai neoavantgarde olyan személyiségei, mint Szentjóby, Erdély, Beke, Hajas, Körner és mások – bizonyíthatóan – a 60-as évek végétõl, 70-es évek elejétõl tisztában voltak Joseph Beuys jelentõségével, és mert a korabeli második nyilvánosságban valóban történtek is kísérletek Beuys mûveinek és gondolatainak bemutatására. Hogy milyen lehetett volna annak idején megismerkedni Beuys-szal, arra vonatkozóan hadd idézzem fel egy Baksa-Soós Krisztinával és Medve Andrással készített beszélgetésem részletét¹.

„Baksa Soós Krisztina: ... az öcsém, Jancsi megkapta Szentjóbytól – aki mindig nagyon tájékozott volt – Beuys címét, hogy oda kell elmenni. Elmegy András a Beuys-hoz, ebbõl a 16 négyzetméteres lakásból.

Medve András: Egy vadonatúj szürke öltönyben és nyakkendõben. Az embertelen, hogy néztem ki! Ezek meg körbeálltak ottan...

Krisztina: Közben látja, hogy az akadémián meg egy hatalmas vöröscsillag van kitéve. 71-ben ott mindenki Baader-Meinhof szimpatizáns volt, az Immendorf meg egyenesen kommunista. Mi pedig a létezõ szocializmusból érkeztünk. Hát én mikor odamentem, rosszul lettem! Engem ez túl rosszra emlékeztetett. Nem érdekelt! Nem akartam érteni! Nahát az Andris meg elõbb érkezett, s Beuys a portásfülkénél fogadta. Mutatta neki a fotókat...

András: ...a galériából, ahol kiállítottam, és ami nem volt messze. Egy-két szobor volt rajtuk, megnézte és azt mondta, jó dolgok.

Krisztina: „Fiú, ez jó! Tudod, hogy ezek nagyon jó dolgok!”

András: Hát mondom, nem arról van szó, hanem hogy egy kis szükséglakásban lakom és valami munkalehetõséget keresek. Arra gondoltam, hogy adhatna esetleg itt az akadémián nekem valami termet, vagy valamit. Jól van – azt mondja –, megbeszéltük, holnap gyere ide. És mondom, hát hol dolgozzak? Azt mondja, hát itt – a portásfülke elõtt. Na gondoltam, ez bolond! Mondtam neki, köszönöm szépen, viszlát és eljöttem.

Krisztina: Halálosan meg volt sértõdve, hogy letegezték.

András: Ja igen, még le is tegezett!

Krisztina: Jó pár évig tartott míg egyszer rájött, hogy visszamegy Beuys-hoz. Mert a szükséglakásból te azt hiszed, hogy meg akartak sérteni. Túl érzékeny vagy, hát hülye, egyszerûen simán hülye az ember. Az viszont döbbenetes, hogy milyen iszonyatosan pezsgõ élet volt akkor Düsseldorfban. Mikor odamentünk, nem sokkal késõbb tették ki Beuys-t a fõiskoláról. Kirúgták és aztán a tanítványai a Werkstadtban csinálták ezeket az akciókat, meg mindenféle bemutatókat². Hogy ebbõl hogy lehetett megélni és hogy hogy jut el mindez a polgárokhoz, azt egyáltalán nem tudtam átlátni. Szóval, hogy hogy egzisztál itt egy mûvész?

András: Ez tulajdonképpen magukat a mûvészeket nem is érdekelte. Annál forradalmibb, pezsgõbb volt az élet. Az eladás, mint szempont, egyáltalán nem létezett.

Várnagy Tibor: Politikai gondolkodásotok is Beuys hatására oldódott fel?

András: Hát nézd, én nem jártam oda. Késõbb beszélgettem Beuys-szal mûvészeti nevelésrõl, meg sok mindenrõl, politikai dolgokról is. Például emlékszem, egyszer azt mondtam neki, hogy a ház, ahol a mûtermem van, tele van baloldaliakkal. Azt mondja: mit beszélsz? Hol? Hogy ô már régóta nem látott ilyet: van még baloldal?”

Számos hasonló történetet lehetne idézni. Köztük sok olyat is, amelyekrõl a zen példázatok, vagy a Tao te king verseinek ama tulajdonsága juthat eszünkbe, hogy vajon mi lehetett az, amit Lao-Ce komolyan gondolt, és mi az, amit provokációnak szánt. Joseph Beuys most lenne 80 éves. Annyi mint Jancsó, Mészöly Miklós vagy az ugyancsak a 21-es születésû – 81-ben elhunyt – Pilinszky. Elsõ magyar nyelvû Beuys-kötetünket azonban mégsem annyira az évfordulónak köszönhetjük – bár ki lát a mecénások szívébe –, mint inkább a tavalyi Beuys-szimpozionnak. Nem kis részben a Németországban élõ Pathy Zsókának – aki a budapesti szimpozion elõkészítésében is fontos szerepet játszott –, s nem utolsó sorban annak, hogy tavaly októberben Volker Harlan – a drezdai születésû, de 1965 óta Bochumban élõ – plébános és egyetemi docens is elõadást tartott a Mûcsarnokban. Így a könyv impresszumában az õ önzetlen segítségükért mondott köszönet egyebek közt arra is utal, hogy a szerzõi jogdíjakért nem ugyanannyit kellett fizetnünk, mint mikor majd mi is egy gazdag és mûvelt nép leszünk.

A kötet – Volker Harlan bevezetõje, és Karátson Gábor utószava között – két hosszabb szöveget tartalmaz. Mindenek elõtt a Mi a mûvészet? címmel a bochumi Johanneskirche egyik helyiségében, 1979 április 23-án megrendezett mûhelybeszélgetés magnófelvételrõl lejegyzett szövegét, és az ezen beszélgetést szervezõ – a kötetet szerkesztõ – Volker Harlan Mûvészet a transzcendens határán címû Beuys-esszéjét. Aki hallotta októberben a lelkész úr Alkímia és plasztikai elmélet a kibõvített mûvészetfogalom alapján címû elõadását a Mûcsarnokban – ami a szimpozion sok kitûnõ elõadása közt is az egyik legizgalmasabb volt –, az sejtheti, hogy ez az írás sem magáról Beuys-ról szól, hanem a beuys-i – részben természettudományos, részben „ellen-természettudományos” – ismeretelméletrõl: „Ahogy a materializmus minden tárgyiasult anyag és érzéki jelenség alapját keresi, s ezt erõsebb vagy gyengébb `kölcsönhatások' formájában írja le, úgy kutatja Beuys azokat a `szubsztanciafolyamatokat' és `erõkonstellációkat', amelyek a természeti birodalmak formálódásának alapjául szolgálnak, és magukban foglalják az embert, az emberi konstellációkat és a kultúra történetét, végül pedig a társadalmi és megismerési folyamatokat is.” S, ha ez valakinek túlságosan szárazon hangzik, annak igencsak ajánlhatom e könyvet, mert ebben Beuys például a személygépkocsik formatervezése, a beszélgetés helyszínén álló faládák, meg a coca-colás üvegek példáin keresztül világítja meg az üreges plasztika, s konkrétan a Mézpumpa a munkahelyen címû installációjának forma-problémáit. Volker Harlan esszéje nem kevésbé szellemes és szemléletes, s így itt ezek a megértés szempontjából olykor komolyabb szellemi erõfeszítést igénylõ elméleti fejtegetések is megelevenednek.

A Beuys-nál bõ másfél évtizeddel fiatalabb Harlan – aki festészetet, biológiát, teológiát és mûvészettörténetet tanult –, 1972 óta tartozott abba a Németországot és Európát átfogó népes baráti társaságba, amelyet a düsseldorfi mûvész közvetlen szellemi közegének tekinthetünk. Felsorolni is nehéz lenne, ki mindenki tartozott ide, de azért – legalább jelzés-szerûen – szeretném megemlíteni a korabeli német jobboldal által rengeteget támadott katolikus író, Heinrich Böll nevét – akivel Beuys Nemzetközi Szabadegyetemét hozta létre (Free International University, azaz F.I.U. 1974-tõl) –, s a német zöldek mozgalmának elsõ éveiben kulcsszerepet játszó Petra Kellyét (önálló tanulmányt érdemelne Beuys részvétele a mozgalomban, majd eltávolodása attól).

Az eredetileg 1986-ban kiadott Mi a mûvészet? (Was ist Kunst?), azon kötetek sorába illeszkedik, amelyek a Volker Harlan, Rainer Rappmann, és Peter Schata által írt és – Beuys közremûködésével – összeállított Társadalmi plasztika (Soziale Plastik) címû könyvvel kezdõdtek. A Soziale Plastik (Achberger Verlag 1976) volt az elsõ olyan kötet, amely nem Beuys valamely mûvét, vagy kiállítási anyagát próbálta interpretálni, hanem kiterjesztett mûvészet-fogalmát mutatta be³. Ezzel összefüggésben persze tudnunk kell, hogy Beuys már akadémiai tanulmányainak befejezése elõtt – vagyis az 50-es évek elején – belekezd plasztikai elméletének kidolgozásába, ami a szobor és a plasztika fogalmainak megkülönböztetésébõl indul ki, és amirõl mi itt most a Plasztikai tárgyak a természetben címû fejezetben olvashatunk bõvebben. Vagyis Beuys az elsõ pillanattól kezdve nem csupán mûtárgyakat alkot, hanem ezekkel szoros összefüggésben a mûvészetre vonatkozó elveket is. „Kandinszkij, Malevics, Mondrian és Klee óta nem fogalmazott meg mûvész hasonló horderejû mûvészetfelfogást, mint amelyet Joseph Beuys fejt ki itt és másutt” – állítja ezzel összefüggésben Harlan. Mint eme mûhelybeszélgetés során Beuys maga is többször hangsúlyozza, egész pályája során rendkívül fontos volt számára, hogy mûveivel gondolatokat, vitákat provokáljon, s ahol szükséges, ott az általunk használt fogalmak tisztázására és újraértelmezésére késztessen. Épp ezért életmûvének értelmezése szempontjából legalább olyan fontosak, s legalább annyira izgalmasak az egyes mûveit kísérõ, a mûvészetre, kultúrára, gazdaságra, társadalomra, jogra, politikára vonatkozó, és olykor ugyancsak meghökkentõ gondolatai, mint az általa alkotott mûtárgyak.

A Mi a mûvészet? elsõ német kiadására Beuys halála után, de még 1986 folyamán került sor, s így e kötet egyik elsõ darabja azon könyveknek, amelyek a késõbbiekben Beuys elõadásainak, beszédeinek és pódiumbeszélgetéseinek szövegeit adták közre, mint a Mûvészet és Politika (Kunst und Politik) 1989; a Mi a pénz? (Was ist Geld?) 1991, a Mûvészet=Tõke (Kunst=Kapital) 1992 stb. Ami a hazai könyvkiadást illeti, a Beuys-irodalommal való foglalkozás mindenképpen régi adósságunk, s ezt mi sem mutatja jobban, hogy miközben túl vagyunk az ötödik Duchamp köteten – s a Taschen sorozat jóvoltából 1994 óta Warhol könyvünk is van –, Beuys-tól és Beuys-ról az 1972 óta létezõ folyóirat-publikációkon, és a Budapest Galéria 1989-es „Polentransport 1981” katalógusán kívül mindeddig semmi sem jelent meg magyarul. Ezért is örülhetünk annak, hogy az e kötettel debütáló Metronóm Kiadó a közeljövõben két másik Beuys könyvet is szeretne kiadni. Ami pedig az évfordulót illeti, ezt azok fogják tudni igazán kihasználni, akik az elkövetkezõ hónapokban külföldre utaznak, mert valószínûleg kevés olyan számottevõ kortárs mûvészeti múzeum létezik ma Nyugaton, ahol errõl ne emlékeznének meg egy-egy kisebb-nagyobb kiállítással. Ahogy ezt a budapesti Goethe Intézet is tette, mikor a könyvbemutató alkalmából újabb elõadásra hívta meg Volker Harlan urat, miközben Beuys plakátjait mutatta be az Eckerman kávéházban.

¹ A Liget Galéria 1990/1995 címû kiadványban közreadott beszélgetés szövegében ez a részlet – mint egy nem szorosan a tárgyhoz, Medve András pályájához tartozó epizód – végül is nem szerepelt

² Csupán példaként, a Medvéék által emlegetett Immendorf 1965-ben – Beuys növendékeként – csinálja meg Klotz (tuskó, tõke, kolonc) címû munkáját, mely egy 32×14×16 cm-es, a német nemzeti zászlónak megfelelõen, fekete-piros-sárga sávokkal kifestett, és a LIDL felirattal ellátott fakocka. A lidl egyfajta hangutánzó, jelentés nélküli szó, ami a csecsemõkkel való társalgásban használatos. 1968 januárjában ezt a kockát egy spárgán húzva maga után sétálja körbe Immendorf a bonni parlament épületét, mely akcióját egy egész sorozat egyéb Lidl-esemény, s egy éveken át folytatott Lidl-kampány követi (Lidlváros, Lidlolympia etc). Beuys-t akadémiai professzori állásából egyébként 1972-ben távolították el, ahova egy hosszas munkajogi per nyomán 1978-ban kerülhetett csak vissza.

³ Örömmel újságolhatom, hogy a Soziale Plastik magyar kiadásán a Balassi Kiadó már dolgozik, ahogy a Mûcsarnokban rendezett szimpozion elõadásainak könyv alakban történõ megjelentetése is elõkészítés alatt áll.