<

Cserba János

A nagy varázsló, avagy tisztelet B.D.-nek

Ha valakinek a nagyszülei Ogyesszában suszterek vagy Litvániában szabók voltak az 1920-as évek elején, az még nem jelent biztos karriert az unokának (bár kétségtelen, hogy jók az esélyei a világhírre). Ha valakinek a szülei egy elõítélettel teli amerikai kisváros középosztályához tartoznak, akkor ez az 50-es évek végén nem sok reménnyel kecsegtetheti a magát James Deannek képzelõ kisfiút. Ha egy törékeny alkatú és még törékenyebb lelkû 20 éves fiatalember álnév és napszemüveg mögé bújva, világmegváltó gondolatokat hadar el Greenwich Village kocsmáiban, negyven, kezdetben közönyös hallgatójának, még az sem ígér világhírt. Mi az a megfejthetetlen zsenialitás, ami Robert Allen Zimmermanból árad, és mitõl vált ez a félszeg, magányos, család- és barátok nélküli csavargó¹ a XX. század egyik legjelentõsebb mûvészévé? Talán az az öntörvényû és mindenki más számára megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan kényszer a változásra, a megújulásra, ami Zimmermant idõrõl idõre hatalmába keríti? Mint aki menekülésében üldözõje elé dobálja mindenét, hogy egérutat nyerjen, úgy szórja Zimmermann dalait, de fõképpen gondolatait maga mögé. Felfokozott alkotókedvére jellemzõ, hogy amikor a Columbia lemeztársaság 1965-ben több évre, 3 új lemez kiadására szerzõdik vele, néhány hónap alatt több mint 30 teljesen kialakult dal szövegét és kottáját, köztük a Bringing it all back home és a Highway 61 teljes anyagát viszi be a stúdióba, mindenki teljes megdöbbenésére.

Egész életét a kafkai mélységû, megmagyarázhatatlan halálfélelem hatja át. Úgy érzi, ha meglátják, megismerik, ha megismerik, megsemmisül! Ha egyik énjét már látták, meztelenségét hirtelen újabb alakba, más stílusba öltözteti. Költõnek hívnak, de a versem a meztelen személy.² Betegesen fél a nyilvánosságtól, napszemüveget, hatalmas kalapot visel, száját beszéd közben keze mögé rejti, az újságírók és riporterek életét megkeseríti szûkszavúságával. Ismertnek lenni nagy teher, Jézust is azért feszítették keresztre, mert ismertté lett. Én inkább eltûnök.³ Amikor egy interjúban, még 1965-ben, arról faggatta a riporter, hogy mi a véleménye a halálról, elõször azt válaszolta: nem tudom, még sohasem haltam meg. Késõbb hozzátette: Nem szeretnék sem Bach, sem Mozart, sem Tolsztoj lenni, mert õk már mind meghaltak... ⁴

 Sokszor azt álmodom, hogy a Függetlenség Napján nyilvánosan villamosszékbe ültetnek és kivégeznek – vallja be egyszer egy gyenge pillanatában.⁵ Kell, hogy legyen innen valamilyen kiút – állítja⁶, és egy idõre úgy is érzi, talán sikerül a maga által létrehozott káosz segítségével szabaddá válnia⁷, amikor súlyos motorbaleset éri.

Gondolkodásmódját egyik kritikusa az állandóan forgó betonkeverõhöz hasonlítja, csakhogy miközben a mixerben az alkotóelemekbõl kész beton hullik ki, addig Zimmermann „rendszere” éppen ellenkezõen mûködik.

A valóság megélt és látott pillanatai új, sosem látott formákban, bizarr alakzatokban, õrült sebességgel törnek felszínre . A káosz közeli barátom – mondja, és így vonulnak fel egymásba karolva Káin és Ábel Hamupipõkével és Quasimodóval, Einstein Robin Hoodnak öltözve vagy az Operaház Fantomja Casanovával.⁸ Verseiben a Biblia, az angolszász- és a világirodalom sosem tapasztalt leltára van jelen, szabadon szárnyaló költészetének szókincse Shakespeare-tõl Ginsbergig terjed. Hogyan tudja megjegyezni verseit? – kérdik tõle: Hát hogyne tudnám, hiszen én írtam! – válaszolja.

1963 áprilisában az egyik hangversenye után olyat tesz, amit sem azelõtt, sem azután: felolvassa egyik költeményét. Elfogódottan, félszegen kezd hozzá ötoldalas, Utolsó gondolatok Woodie Guthrie-rõl címû versözönének elõadásához (meglepõ, hogy példaképe ekkor még él, igaz, kórházban és betegen, és csak 1967-ben hal majd meg, de Zimmerman itt valójában nem is tõle, hanem saját korábbi énjétõl, folk- és protest-korszakától búcsúzik). Eric Clapton, a 7 perces, 210 soros, elsöprõ lendületû gondolathalmaz hallatán ezt mondja róla: Alapjában költõ õ. Nem bízik énekében, nem bízik gitárjátékában, egyáltalán nem hiszi el, hogy valamit is jól csinál, talán egyetlen kivétellel: az írást. ⁹

Hogy a Beatles igazi értékét a szinergizmus, a tagok egymást inspiráló együttmûködése adta, arra a legjobb bizonyíték az, hogy mennyi rossz lemezt készítettek az egykori tagok külön-külön. Hogy a Rolling Stones a dübörgõ rock n' roll vitathatatlanul legnagyobb képviselõje, az kétségtelen, de Brian Jones halála óta már csak ennek a stílusnak a koronázatlan királyai. Elton John muzikalitása és zongorajátéka lenyûgözõ, de 1971-es elsõ lemeze és a 25 évvel késõbbiek semmi eltérést nem mutatnak. Frank Zappa is hû maradt az abszurd és groteszk elemeket csodálatosan ötvözõ, teljesen egyéni életmûvéhez, Zimmerman viszont nyughatatlan, és senki sem tudhatja, belsõ kényszere mikor ösztönzi újabb váltásra. Gyújts egy új gyufát, kezdj bele egy új változásba,¹⁰ mondja egyik legszebb dalában, és ez kíséri végig pályáját. 1961-ben kopott gitárjával, éneknek nehezen, versmondásnak inkább nevezhetõ elõadásmódjával egy csapásra ismertté tette a „protest-songot”, bár ez ellen a kifejezés ellen õ maga mindig tiltakozott. Három évvel késõbb, 1965-ben, amikor neve már szimbóluma volt a folk-mozgalomnak, hirtelen elektromos gitárra, rock hangzásra váltott, közreadva a kor legmeghatározóbb dalát, a Like a rolling stone-t. A felháborodott közönség soraiból valaki árulónak, Júdásnak bélyegezte, de nem valószínû, hogy ez ihlette volna arra, hogy újabb három évvel késõbb ismét óriási meglepetést okozzon a Frankie Lee and Judas Priest-tel¹¹, ami a country and western mindmáig legtisztább forrásának tekinthetõ. Innen aztán szinte már kiszámíthatóvá vált, hogy a nagy kaméleont senki sem fogja tetten érni. A romantikus és zseniális filmzene, a Knockin' on Heaven's Door ¹², majd az Emmylou Harris tiszta hangjával és Jacques Levy alázatos hegedûjátékával átszõtt intim Desire minden más korabeli irányzattól merõben más volt.

Mikor sokan a zsidó folklór hagyományait vélték felfedezni dalaiban , akkor már befejezte katolicizáló, „istenes” lemezét,¹³ melyen a spirituális verseket reggae kísérettel hangszerelte, ám ez is csak átmeneti állomás volt azóta is töretlen pályáján.

De nemcsak zenéjében és gondolatában vallja életének egyik mottóját: Nincs semmi, ami annyira állandó lenne, mint a változás,¹⁴ hanem van bátorsága ahhoz is, hogy feltalálja és vállalja az üzleti szempontból korábban elképzelhetetlennek gondolt dupla albumot,¹⁵ a 6 perces, „kétoldalas” kislemezt,¹⁶ és elsõként használja fel saját festményét egyik albumának borítójaként.¹⁷ Az 1965-os dokumentumfilmjében látható Subterrenean Homesick Blues¹⁸ az elsõ videoclip, amiben az A3-as rajzlapokra írt szövegeit eldobáló Zimmerman a bunñueli szürrealizmust köti össze a performance-ok késõbbi látásmódjával. Mindebben nem az a meglepõ, hogy Zimmerman ennyi arcot, alakot öltött, hanem az, hogy nem õ követte a divatot, hanem a divat Zimmermant. Ha valaki biztos sikerre törekedett, elég volt, ha az õ dalát kölcsönözte, és ez alól még a korszak legjelentõsebb elõadói, mint Jimi Hendrix, a Byrds, Julie Driscoll vagy akár a Rolling Stones sem kivételek.¹⁹

Akkor mert politikáról, emberi jogokról, igazságról²⁰ énekelni, amikor mások még a szerelmes daloknál tartottak, és akkor énekelte legszebb szerelmes vallomását²¹, amikor a színpadokat elöntötte a horror és az erõszak. Ugyanazt a jean's-t hordta éveken keresztül, annak ellenére, hogy a Beatles és a Cream frakkot öltött, egyszerû szájharmonikáját sosem cserélte szintetizátorra, viszont szövegeiben egyedülálló szókincset és irodalmi utalásokat használ.

Könyvei több tucat kiadást értek meg, rajzai és festményei nemcsak lemezein, hanem múzeumokban is láthatók. Az igazi nagy festmények nem a múzeumokba valók. A múzeumok temetõk. A képeket az éttermek, az olcsó üzletek, a benzinkutak és a férfivécék falára kell akasztani – mondta 1965-ben. Hivatalosan kiadott lemezei több százra tehetõk, viszont a kalózkiadásban megjelentekrõl nemrégiben kétkötetes könyv jelent meg, mely 2000 lemez vagy CD leírását tartalmazza.

A róla szóló írásokat a könyvtárak külön tartják nyilván, és kritikusai csak abban jutottak közös nevezõre, hogy Zimmermanról már nem lehet semmi újat megírni. Hacsak egyet nem, mert ez egészen újkeletû, hogy Robert Allen Zimmerman, alias Bob Dylan 2001. május 24 -én lett 60 éves.

¹ I am lonesome hobo, without family and friends, 1967

² Bringing it all back home / lemezborító- szöveg, 1965

³ interjú, Melody Maker, 1970

⁴ Bringing it all back home / lemezborito szöveg, 1965

⁵ idem

⁶ All along the watchtower, 1967

⁷ Drifter's escape, 1967

⁸ Desolation Row, 1965

⁹ No direction home. Robert Shelton, Beech Tree Books, New York, 1986.

¹⁰ It's all ower now, baby blue, 1964

¹¹ John Wesley Harding, 1967

¹² Pat Garrett and Billy the Kid, 1973

¹³ Slow train coming, 1979

¹⁴ No direction home, Robert Shelton, Beech Tree books, New York, 1986.

¹⁵ Blonde on blonde, 1966

¹⁶ Like a rolling stone, 1965

¹⁷ Self-portrait, 1970

¹⁸ Don't look back, 1965

¹⁹ All along the watchtower, Mr.Tambourine Man, This wheels

on of fire, Like a rolling stone

²⁰ A hard rains a gonna fall, Lonesome death of Hattie Carroll, etc.

²¹ Sara, 1976