<

Bolyongások és barátságok

Françoise Gilot-val beszélget Vámos Éva

A Várfok utca két ismert galériája összekacsint: újra és egyidôben Rozsda Endre és Francois Gilot kiállításával lepte meg látogatóit.¹ A két galéria, sôt a Várfok utca is megtelt az érdeklôdôkkel. A megnyitó után Rozsda Endrére is emlékezik Françoise Gilot, utána pedig – Rozsda emlékére is – körbejárja a várat. Beszélget az érdeklôdôkkel a Ludwig Múzeumban², és Rozsda-festményt adományoz a Magyar Nemzeti Galériának. Végül ott találjuk a Szépmûvészeti Múzeum új, Rozsda grafikáiból rendezett kiállításán.³ A kíváncsiakat elhárítja – szeretne végre kilépni a „Picasso felesége voltam” bûvkörébôl –, szeretné, ha képeit New York, Amszterdam és persze Párizs után Budapesten is egyszerûen Françoise Gilot kedvéért néznék.

Vámos Éva: Milyen mûveket válogattak erre a budapesti kiállítására?

Françoise Gilot: A legutóbbi néhány évben Párizsban festett mûveimet hoztuk el Budapestre, ideértve legújabb, már 2001-ben készült képeimet is. Mint tudja, felváltva élek New Yorkban és Párizsban – arra törekedtem, hogy hasonló körülmények között dogozhassak mindkét városban. A montmartre-i mûtermemre hasonlít az amerikai is – ott is sokkal inkább „európai” a belmagasság. Most egyébként ezzel a budapesti kiállítással egyidõben Amszterdamban láthatóak az utóbbi években Amerikában festett képeim.

Fiatalon kezdtem a pályát – idestova már hatvan éve –, azóta szinte egymásba kapaszkodnak mûveim, ezekkel együtt lélegzem, gondolkozom, képeim örökös, szenvedélyes keresõ-kutató munkában születnek.

V.É.: Már fiatalon kiállított – pedig jogi tanulmányai aligha készítették fel a mûvész-pályára.

F.G.: Igaz, hogy apám kedvéért a jogi karra mentem, de kisgyerekkoromtól kezdve kitûnõen festõ anyámtól tanultam rajzolni és festeni. Tehát az én otthoni festõiskolámban mát ötévesen kezdtem a tanulást, és tizenkét éves koromtól pedig már olyan rajziskolába jártam, ahol 18-20 évesekkel együtt tanultam. Volt egy idõszak, amikor még nem voltam elég biztos magamban, de azután döntöttem, az utolsó évet már nem fejeztem be a jogi karon. 21 éves koromban már megnyílt az elsõ kiállításom Párizsban.

V.É.: Paradox módon a háború alatt kezdõdött mûvészi karrierje – milyen légkörben, hogyan volt ez egyáltalán lehetséges az akkori Párizsban?

F.G.: 1943-ban nyílt meg az elsõ kiállításom. Valóban különös helyzetben került erre sor a megszállt Párizsban. De mindennek ellenére, vagy talán éppen azért is – az emberek mozgásukban korlátozva – amennyire csak tehették, „sûrûbben” éltek, éppen a mûvész-milliõben. A festészetben dolgozhattunk olyan szimbólumokkal is, amelyeket például a német cenzorok nem értettek meg. Így például akkori kiállításomon én is elhelyeztem egy képet, amelynek címe A sólyom volt. A képen egy kitömött sólyom volt látható egy nyitott ablakban, ahonnan temetõre emlékeztetõ párizsi városkép tárult elénk. A kitömött madár az áldozat – elõtte pedig kínzóeszközök, a kések. A németek szokás szerint ott is szemlét tartottak a megnyitó elõtt – de szerencsére nem értették meg ezeket a szimbólumokat.

V.É.: Kritikusai mûvészetében felfigyeltek a figuratív és az absztrakt ábrázolás határmezsgyéjén ingadozó motívumokra.

F.G.: Egyetértek. Azt hiszem, egész mûvészetem ezen a határmezsgyén mozgott. Sohasem jutottam el a realizmusig – pedig tisztességesen megtanultam mindent, ami ehhez kellett volna a Képzõmûvészeti Fõiskolán és egyéb tanulmányaim során. Engem leginkább az érdekel, ami elválasztja a külsõ világot a csak bennünk létezõtõl. Talán elég közel állok e téren de Stïel-hoz, aki egyébként személyesen is ismertem. Az õ mûvei is az absztrakt határvidékén jártak. Sok minden függ attól, ahogyan legbelsõbb énünk reagál a bennünket körülvevõ világ dolgaira.

V.É.: Hangsúlyozta, hogy a megszállt Párizsban milyen bezártnak érezte magát, olyasvalaki, akinek lételeme a vándorlás, a bolyongás.

F.G.: Ezekhez a háborús évekhez kötõdik emlékezetemben találkozásom Rozsda Endrével – 1939-ben, éppen néhány nappal a II. világháború kitörése után találkoztunk elõször, és nagyon jó barátok lettünk. Nyolc évvel volt idõsebb nálam, tehát nem annyira a tanárom, inkább a mentorom lett. Ez a kialakuló mély barátság átsegített a nehéz pillanatokon is. Mindketten szenvedélyesen kerestük a mûvészet legmélyebb értelmét. Endre inkább a bensõ világára figyelt. Az 1940-ben lezáruló elsõ alkotói korszakától eltekintve – ahol még a német expresszionizmus hatása fedezhetõ fel mûveiben – mûvészete egyre inkább belsõ álomvilága felé fordult (ezt egyébként mondogatta is: azért alszik, hogy álmodhasson, hogy átadja magát képzeletének). Nekem sohasem sikerült megálmodni a képeimet, ehhez túlságosan rossz alvó voltam, és egyébként is talán inkább az orosz konstruktivisták nyomdokaiba léptem bizonyos mértékig. Endre mondhatni, a szürrealistákhoz hasonlóan élt az álom lehetõségeivel mûveiben. Mindig kényes kérdés eredeti, autonóm movészeket összehasonlítgatni, de Rozsda Endre talán Max Ernsthez állt közel, míg én egy olyan francia hagyományhoz, amelyben Gauguin, Matisse játszottak fontos szerepet. Késõbb a máshonnan indult de Stäel, és rajtuk kívül azért a német expresszionisták is hatottak rám. De kolorista vagyok. Igazi párizsi – szüleim, nagyszüleim is oda valók –, de a család mindkét ágon Észak-Franciaországból indult el. És a franciáknál hagyományosan az északiak a koloristák, míg a déliek inkább a formákra koncentrálnak.

V.É.: Ezek után hogyan hatott színvilágára a Földközi-tenger?

F.G.: Elõször is meg kell, hogy mondjam, nemcsak a Picassoval közös életünkben jártam arra. Kisgyerekkoromban is: nagyszüleim minden évben elvittek egy idõre a párizsi ködös, esõs télbõl Saint-Tropez környékére, ami akkor még egyáltalán nem volt ismert és felkapott hely. Tehát mindig is szerettem a mediterrán tájat, az ottani fényeket. Van Gogh sötét tónusú hollandiai képei után egykor Arles-ban fedezte fel a délszaki fényeket, s olyan erõvel hatottak rá, hogy merõben másként kezdett festeni. Az északiak mindig is hatása alá kerültek az erõs napfénynek, a ragyogásnak a mediterrán vidéken.

De nálam a színek hatása nem ilyen direkt módon érvényesül. Ugyanis nem természet után festek – inkább valamiféle konstruktivista lendületbõl, emlékezetbõl. Elõfordult, hogy a londoni mûtermemben festettem görög tájakat, vagy Londont éppen Párizsban.

V.É.: Milyen mûvészekkel barátkozott, és mennyiben hatottak festészetére?

F.G.: Goethe Vonzások és választások címû mûvére utalnék itt legszívesebben. Természetesen a mûvészek szeretik egymás társaságát – volt egy szûkebb mûvészkör, amelyben éppen ezért én is nagyon otthonosan mozogtam. Nagyon jó barátságban voltam Henri Matisse-szal például, aki ugyan sokkal idõsebb volt mint én, de mind szellemiségét, mind festõi látásmódját közel éreztem magamhoz. Õ akkor már elismert festõ volt, tehát inkább felnéztem rá és csodáltam. Picasso is már szinte teljes életmûvet alkotott addigra, amikor mi találkoztunk. Negyven évvel volt idõsebb nálam, híres, nagy mûvekkel lépett már ki a világba, míg én még mûvészi terveimnél tartottam. Õ a spanyol kultúrát, én viszont a francia hagyományokat hoztam magammal. Mégis, engem is meglepett, hogy mennyi minden közös volt a gondolatainkban – igaz, hogy õ örökifjú, újító mûvész volt, én pedig intellektuálisan az átlagosnál érettebb. Voltak azután olyan mûvészbarátaim is, akiket kedveltem, mûvészetüket elismertem, de nem hatottak közvetlenül festészetemre – erre példa barátságom Miróval.

V.É.: Cserba Júliától hallottam elõször a budapesti kettõs kiállítás terveirõl.

F.G.: Rozsda Endre társaságában találkoztam elõször Cserba Júliával. Figyelemreméltó, ahogyan sok hivatalos és Rozsda mûvészetét kedvelõ emberrel együtt elõkészítette az elsõ nagy budapesti Rozsda Endre retrospektív kiállítást még 1998-ban. Ekkortájt kezdett el Szalóky Károly, a Várfok Galéria tulajdonosa is Rozsda mûveinek kiállításával foglalkozni. Sajnos, Rozsda már nem érte meg a szép terv megvalósulását, azt, hogy mindketten láthassuk a Várfok utca két egymással szemben elhelyezkedõ galériájában a kiállításunkat. Ez a terv pedig érzelmileg is fontos volt számunkra. Mert bár volt, hogy évtizedekre is elszakadtunk egymástól, mégis azt mondhatom, hogy barátságunk 1939-tõl kezdõdõen töretlen volt. Õ ugyan elmenekült a háborús Franciaországból 1943-ban, és nem tért oda vissza, csak 1957-ben. De mindvégig leveleztünk – kölcsönösen beszámoltunk életünkrõl és elsõsorban mûvészi elképzeléseinkrõl. Úgy érzem, fontos lépés volt az utóbbi években rendezett négy kiállítása, de tudom, hogy még mindig sok a teendõnk, hogy még mindig nem ismerik kellõen Rozsda Endrét. És ezért is jöttem el most Budapestre. Ezúttal egy 1940-ben festett Rozsda-festményt (Sárga tulipánok) a Magyar Nemzeti Galériának ajándékoztam, apám emlékének is áldozva. Ugyanis ezt a képet apám vásárolta meg 1941-ben – összesen nyolc képet vásárolt tõle 1941-tõl 1943-ig. Ezek között volt egy portrém is, Endre ugyanis akkoriban többször is megfestett. Apám gyûjtõként így támogatta Rozsda mûvészetét. Azt hiszem, hogy a mûvészek elismertetéséhez az is nagyon fontos lenne, hogy minél többen megismerjék õket, és ehhez támogatók kellenek; olyanok, akikben van elég bátorság ahhoz is, hogy fiatal mûvészeket támogassanak, és vásároljanak tõlük, hiszen a fiatal és újat akaró avantgarde mûvészeknek van erre a legnagyobb szüksége, akiket még nem értett meg a nagyközönség. Ehhez kell segíteni: hogy a kis mûvész-körbõl kijussanak elõször is abba a kicsit nagyobb körbe, ahol orvosok, ügyvédek és általában mûpártolók vannak, hogy azután eljuthassanak a nagyközönségig. Egyébként Vincent Van Gogh is csak a testvére, Theo segítségével lehetett ismert nagy mûvésszé. A kortárs mûvészet csupa intellektuális felfedezés, amit nem biztos, hogy olyan könnyen megértenek az emberek. Bár a mûvészetet ma már mindenki élvezheti – a múzeumok tele vannak látogatókkal –, de el kell érnünk, hogy az újra is fogékony látogatók járjanak a kiállításokra.