<

Tatai Erzsébet

REV3R

KissPál Szabolcs kiállítása

2001. május 22–június 10.

Fordított világba kerültünk; de nem attól fordított ez a világ, hogy benne minden a feje tetejére áll, hanem épp attól, hogy nincs minden fordítva, azaz nem lehetünk biztosak abban, mi az, ami igen, s mi az, ami nem. Olyan helyzet tárul a nézõ elé, melyben a „valóság” különféle realitásszintek között csúszkál. KissPál manipulálja a látható világot, miközben mégis arra a valóságra utal vissza, amelybõl kiindult; hétköznapi környezetet vetít elénk: városi utcát, lépcsõt, faluvégét, focipályát. Az evidensnek mutatkozó látvány értelmezését azonban apró kis furcsaságok zavarják meg: fénylik amitõl azt várnánk, hogy sötét legyen, és a tükrözõdésben látjuk meg az igazinak vélt arcot. Amikor az értékeket unos-untalan átértékeljük, különös jelentõségre tesz szert a megtévesztés. KissPál minimális eszközökkel, frappánsan utal paradox létmódokra. A pozitív és negatív közhelyeivel játszik, elforgat, tükröz; a lehetõ legegyszerûbb módszerekkel tiszta szerkezetû metafora-építményt dolgoz ki, amelynek központjában ezúttal a játéklabda áll, mely el-elgurul, örökké mozog (legalábbis annak lehetõségét rejti), formája révén is közvetíti az át-és átfordulást, a bizonytalanságot.

A KissPálra jellemzõ mûvészi redukcionizmus, melynek egyaránt része lehet az ismétlés és a gondolati egyszerûség, nem szimpla felelevenítése vagy szintézise a minimal art és pop art gyakorlatának, de nem is pusztán technikailag korszerûsített változata. Az egyszerûnek látszó ötletek mögött valójában a mi korunkra jellemzõ reflektiv és tekervényes gondolkodás áll. KissPál most ugyan nem interaktív munkákat állított ki – hagyományos nézõi magatartásra, szemlélõdésre vagyunk utalva – mégis bevon az egyszerû elemekbõl rafináltan összekapcsolt játékába.

A kiállítás dramaturgiailag három különálló részbõl épül fel.

1. A lépcsõvel szemben mottóként egy kis világítódoboz függ, rajta a fényképen csendéletszerûen egy citromsárga villanykörte fekszik egy éppen csak valódinak tetszõ, de nem részletezett környezetben. A színárnyalatokban nem szûkölködõ képen azonban a fényviszonyok elbizonytalanítják a nézõt: árnyék van ott, ahol tapasztalataink szerint fénynek kéne lennie és fordítva. Talán csak egy színes képekkel foglalkozó fényképész veszi azon nyomban észre, hogy az voltaképpen egy kék villanykörtérõl készült fotónegatív.

2. A félhomályos kiállítótér elõtt KissPál egy kamrában egy medencét alakított ki, melynek szemközti falára, közvetlenül a víz fölé egy éles fénnyel megvilágított, fordított irányba járó és fordított számlapú órát akasztott. Csak a sötét víztükörben jelenik meg az óra megszokott képe. Az óramutató percenként összeér a tükörképével, megmozgatja a vízfelszínt – és az igazi (?) képet összetöri. Éppen abban a pillanatban zavarja meg a „valódi” az „igazit”, amikor a mutatók egy tengelyt alkotnak, vagyis, amikor a két rendszer szinkronba kerül.

3. Magában a kiállítóteremben a falon két videó látható: a kisebbik képen egy piros-pöttyös labda egyhelyben, függõleges irányban pattog, mindig ugyanabban a szobában. A nagyobbikon ugyanaz a labda gurul, balról jobbra, majd vissza, oda-vissza, szabályos egyenletességgel, a képsíkkal párhuzamosan, közel az alsó képszélhez. A színhelyek viszont változnak: a labda olykor átgurul egyik térbõl a másikba, de nemcsak a faluszélrõl a szobába, hanem ugyanannak a helynek – az utcának, mezõnek, aluljárónak – „negatívjába” is.

Valamennyi hely köznapi, vagy legalábbis ismerõs; a magánszféra helye vagy köztér, de nem központ, hanem periféria; nem ünnepélyes vagy reprezentatív, hanem olyan, amilyen bárhol lehet. A hátterek váltakozásának felsorolás-jellege van. Nem a különlegesség vagy változatosság okán cserélõdnek, mint inkább a sokszorozás, majd általánosítás kedvéért. A felsorolás-jelleget hangsúlyozza a wipe-okkal történõ váltás is, de ez a labda azonosságát, a mozgás folytonosságát is hangsúlyossá teszi. Nem csupán tudatja, de szemmel láthatóvá teszi a labda azonosságát, mely még a „negatív” terekben sem változtatja színeit – mintha ez a guruló gömb volna szemlélésünk fix pontja.

A videón guruló piros pöttyös labda pont a képkeretrõl pattan vissza, abból nem szalad ki soha; a kép szabja meg mozgásterét. Olyan fizikai kényszerítõként mutatkozik, mintha valóban az állna a labda útjában; mintha annak a vizuális térkivágatnak – ott a mezõn, faluszélen, senki földjén – kézzelfogható fala lenne. Valóságosnak tételezett-érzékelt keretek foglalnak be minket a képbe, a kép valóságába, mert KissPál a kép keretével illetve határával a mi észlelési mezõnket hozza fedésbe – utalva ezzel arra is, hogy a kép visszahat percepciónkra – mintha látómezõnk keretét jelölné ki. Látómezõnkkel ugyanis nemcsak „befogjuk” a dolgokat, amelyek csak azon belül azok történhetnek meg és válhatnak értelmezhetõvé számunkra, hanem vele egyúttal viszonyítási mezõnket is meghatározzuk. KissPál így teszi kétségessé a mûvészet tükörmetaforája után az ablak-metaforát is; arra a következtetésre vezet, hogy a megfigyelõ határozza meg, a megfigyelés teremti meg magát a valóságot.

Az ismétlõdõ mozgás és kép monotonná lesz, és a megfigyelõ kezdi állóképként szemlélni a mozgóképet, mivel itt nincs „dramaturgia”, kezdet és vég, kiindulás és kifejlet: az állóképbe fordult mozgóképnek az lesz az értelme, hogy lehetõséget teremt a megfigyelés számára. Az ismétlésben a törvényszerûséget fedezhetjük fel, s mint kiismerhetõ rendszer, bizonyosság biztonságérzetet sugall, másfelõl monotóniája eseménytelen, untat. Kettõs hatású: véd ugyanakkor bezár és korlátoz.

A mû harmadik eleme a galéria padlóján guruló pöttyös labda. Az elõször referenciának látszó tárgy azonban épphogy viszonyítási pontként nem szolgál, mert a valamelyest kiszámítható mozgású ismerõs labdákkal ellentétben, ez a labda magától mozog, arra megy, amerre õ akarja. A labda, mely normál esetben a gyerekek kénye-kedvének van kiszolgáltatva, itt robot-léttel bír, mozgása mégis véletlenszerû. Ugyanaz a labda azonban – vagy legalábbis képe (a videókon) szabályos pályákra, monoton gurulásra és pattogásra van kényszerítve. KissPál munkáin ekképp, ellentmondásos szerepbe helyezve lesz a banális tárgyból egy probléma hordozója, modellje és kvázi produkálója.

KissPál Szabolcs rendet csempész a véletlenbe; bizonytalanságot a kiszámítható monoton ismétlõdésbe – mintha Gilles Deleuze-t idézné: „Minden mûvészetnek megvan a maga saját, bejáratott ismétlési technikája, az a kritikai és forradalmi potenciálja, amivel el kell érnie a lehetõ legmagasabb fokot, hogy elvezessen bennünket a szokások sivár ismétléseitõl az emlékezet mélyen fekvõ ismétléseihez és végül a halál (szimbolikus) ismétléseihez, amelyekkel tréfát ûzünk saját mulandóságunkból”.