<

Páldi Lívia

Likõr – A tapasztalat evidenciája

Likõr

2001. április 27–május 27.

kurátorok:
Heather Galbraith és Tímár Katalin

A Likõr kurátorai többéves munka eredményeként végül a Trafó kiállítóterét, egy bizonyos szempontból tökéletesnek tûnõ „fehér doboz”-t, valamint a középpontos perspektívát mint normativitást, a látásunkat és vizuális gondolkodásunkat alapvetõen meghatározó monolitikus és univerzalisztikus rendszert határozták meg kiinduló- és viszonyítási pontjaikként.

Ennek a két alapvetésnek a mentén – és természetesen finoman azok ellenében –, azok relativizmusára rámutatva a kiállítás ismételten azt a képességünket próbálja elõhívni és erõsíteni, hogy a megszokottól eltérõt tudjuk a megszokottól eltérõként, de az ismert és felismert kontextusában szemlélni.

A kiállításra választott munkák mindegyike a terek konstruálódásának és konstruálásának, „másképpen” való megtapasztalásának és érzékelésének kérdéseivel, illetve az ún. „rögzített viszonyok” feloldására tett kísérletek lehetõségeivel foglalkozik.

A kialakított határterületek köztes terek, a privát és a nyilvános összekapcsolódásaiban és átfedéseiben kialakuló imaginárius metszéspontjában állnak, létrejöttük minden esetben a mûvészek közvetlen, valós fizikai és vizuális környezetéhez kapcsolódik.

Egy kivont vagy hozzáadott részlet ezeket a valós helyzeteket módosítja, transzformálja, hozzájuk kapcsolódó fogalmaink és tapasztalataink keveredéséhez, automatizmusunk a megszokott, a rutinlátás integráltságának megbontásához vezet.

A kiállítás megjelenését és egészét tekintve a térrel kapcsolatos kiindulópont érvényessége a kérdés, az, hogy miként mûködnek a különbözõ munkák interakciós terei, és hogyan kerülnek szembe az adott tér valós arányaival, fizikális feltételeivel, a fénnyel-megvilágítással, magával az épített térrel. Többnyire csak az egyfajta rendezõi elvvé kényszerült „fehér doboz” illuzionizmusa, látszólagos homogenitása mûködik, akkor is, ha a mûvek egy részének ténye és kontextusa arra indít, hogy egy interaktívabb tér/helyzet teremtõdjön köréjük.

A kiállításon megjelenõ munkák, illetve pozíciók alapján négyet érzek alapvetõen meghatározónak. Elsõként a képeknek a különbözõ kontextusokban, kommunikációs terekben változó pozíciójával és jelentésével foglalkozó Adam Chodzko-ét. Az Involva Act I-II. kiindulópontja egy erdõt ábrázoló ceruzarajz, amely szokatlannak tûnõ illusztrációként rekontextualizálódik az Experience nevû szexuális-társkeresõ magazin beavatottak számára könnyen megfejthetõ rövidítései között. Ezzel a gesztussal a rajz a kapcsolódó kérdés – „Csatlakoznál-e itt hozzám?” – kiegészítéseként az elképzelt élvezet terének felidézõjévé, a fantáziák feltételezett és szimbolikus terepévé válik. A munka második részében a hirdetésre kapott válaszlevelek színes fotóinak romantikus (hát)tereként Chodzko immár a „valóságos” erdõt használja.

A Walker / Hill mûvészpáros helyspecifikus munkát mutatott be, a Másképpen: Trafót. A galéria közepére helyezett, készen vásárolható kerti szerszámoskamra a padlóját beborító, hajtogatott papírlapok absztrakt felületével a kiállítótér, a „fehér doboz” szituáció modellje, azokkal kapcsolatos tapasztalatainknak, rögzült elvárásainknak és a mindent evidenciaként való elfogadásnak az irracionalitására mutat rá.

Graham Gussin fotósorozata, a Szárazjég/Keresztutak, Spill címû fekete-fehér filmjéhez kapcsolódik, amely egy kihaltnak tûnõ városi utcán szárazjégbõl képzõdõ köd kialakulását és eltûnését dokumentálja. Gussin egy valós, egyáltalán nem szokatlan jelenséget idéz elõ mesterségesen, a fotók ennek a folyamatnak egy-egy fázisát mutatják, relatívvá téve a történések, a jelenetek idõbeni sorrendjét.

Lucy Cunning 1993-as videója, amelyen a mûvész elegáns, kissé a balerináékra emlékeztetõ, vörös ruhában minden lakályosságát elveszítõ, lecsupaszított szobáját mássza körbe anélkül, hogy a padlót egyszer is érintené. A lakótér kísérleti tereppé alakul, amelynek szokatlan módon történõ feltérképezésére egy fából ácsolt és épített polcszerû szerkezet szolgál.

Ezek közé a pozíciók közé illeszkedik finoman Gerhes Gábor mûve, a labda-család utazásának és egyikük dimenzióugrásának fiktív, ironikus történetét dokumentáló fotósorozata, a Napok, melyek dologtalanok – tervek, melyek terméketlenek, és Szacsva Y Pál Önarcképe.

Gazdag oeuvre-jének ismeretében kevésbé érzem indokoltnak Lois Weinberger adott mûvének kiállítását. A kifejezetten erre a kiállításra készített, molinóra festett, nagyméretû térkép-rajz/festménye beszorul a galéria szûk terébe, csakúgy, mint Francis Lamb nem túl szerencsésen installált két digitális videómunkája.

Ismerve a kurátorok szándékait és eredeti elképzeléseit, kimondottan kár, hogy a kiállítás nem valósulhatott meg abban a léptékben, amely teret engedett volna az installáció-problematika kibontásának és az ezzel is kapcsolatos kérdéseket generáló, különbözõ mûvészi identitások, koncepciók és pozíciók közötti dialógus árnyaltabb és esetlegesen konfrontáltabb bemutatásának.