<

Lévai-Kanyó Judit

Egzisztencialista balett

Üveges Gábor kiállítása

2001. április 17–május 13.

„Én nem tudom” – mondja Szókratész ironikusan. Azaz: tudjuk-e tényleg, amit tudni vélünk? Mit jelent a tudás vagy éppen a nemtudás maga? A modern utáni kor igazsága: a dolgok nem egyértelmûek. Az igazság nem konkrét alakzatként, körülhatárolt kinyilatkoztatásként, hanem sokkal inkább transzparenciában jelenik meg.

A pince mélyén lévõ, ablaktalan, dongaboltozatos, téglafalú kiállítótér egyik oldalán a falnak támasztva négy óriási fotó várja a belépõt. Pontosabban fotótechnikával készített festmények, melyeket mûvi fény világít meg. A fotókat hatalmas, háromméteres papírra nagyították, melyeket Üveges Gábor maga készített úgy, hogy az elõhívó vegyszert szivaccsal, hatalmas mozdulatokkal vitte föl. Mindezt sötétben (vörös fénye nem lévén), vakon. Így a papíron megjelenõ képben a véletlen döntõ szerepet kap. A képkészítés mechanizmusa emlékeztet az ötvenes évek gesztusfestészetének félig önkívületben készített alkotásaira. A fotókon alig kivehetõ emberi alakok jelennek meg, melyek keverednek a karcolások, megfolyások a hívóba mártott ecsetvonások nyomaival. Lange szerint minden kép, amit a fotós másokról készít, az õ ”önarcképe”. Üveges festõ, valójában nem fotózik, hanem fest – önmagát.

Mit jelent a festmények elé lógatott függöny? Spekulatív továbbépítése a képnek, mellyel a mû terét háromdimenzióssá teszi? Ezzel nem kevesebbet akar, mint a világegyetemet megidézni – a fekete és fehér közé feszítve érzékelhetõ világunk terét. A szemlélõ belép a kép terébe, az alkotó szándéka szerint ezzel a befogadó is részesévé válik a mûnek abban a pillanatban. A fehér akrillal festett áttetszõ anyag mintha ironikusan utalna a gesztusfestészet pózára, mintegy kérdésessé téve a fotó õszinteségét. Üveges látható szándéka volt, hogy a mû többrétûségét, ezzel többértelmûségét mindenki számára világossá tegye. A fény átszûrõdik a függönyön, ezzel sejtet valamit, de a festékréteg el is takarja a mögötte lévõ képet. Senki nem bírja ki, hogy ne nézzen a függöny mögé. A kíváncsiság, vonzalmunk az ismeretlen felé, a titkok (az isteni titok?) megfejtésének legyõzhetetlen vágya hajt minket. Valaminek a hiánya érzõdik. Mi nincs, és mi van jelen? Eltakarás, elrejtés, eltûnés? Mit akar elrejteni? Mi tûnik el? Mik ezek a nyomok, amik emlékeztetnek valamire?

A fotográfia mindenütt jelen van életünkben. Az igazi technikai fotós analizál, a látványt elemeire szedi, hûvös tárgyilagossággal szemléli. Üveges Gábor fotófestményei nem elemeznek, nem tényeket akarnak rögzíteni, sem tájékoztatni valamirõl. Nem is bizonyítani szeretnének valamit, vagy az idõt megragadni, épp ellenkezõleg, az eltûnésben hisznek. A fotóval sokan kísérleteztek már, hogyan lehet a mûfaji határokat átlépni, a technikai lehetõségek végleteit megtalálni. Vilém Flusser szerint a fotográfia apparátusjellege, mely rögzített technikai-gondolati korlátok foglyaivá tesz, megakadályoz minket a szabad alkotásban. Mintha Üveges öntudatlanul ezt a korlátot akarná széttörni, s ezzel a gondolkodást fölszabadítani. Nem a fényképezés realista programját követi, hanem a rejtett valóságot keresi. A tökéletes optikával készített tökéletes fotó helyett ”elrontott” képet akar, ami elrejt valamit. Ez egy egzisztencialista álláspont – vallja.

A terem összpontosításra, meditációra ingerel. Mi van a képen? Mit keresünk? Hol vagyunk? Miért vagyunk itt? Üveges installációjával túl akar lépni egy festmény lehetõségeinek síkján. Egzisztencialista, mert egy léthelyzetet állít fel, és balett, mert mozgásra kényszerít a láthatóság és láthatatlanság közti térben. Üveges Gábor önreflektív kiállítása egyfajta összegzési kísérlet (a dantei ”emberélet útjának felén”) eddigi munkájáról, önmagáról, a mûvészetrõl.