<

EIKE

Aranydukátok

Schneemeier Andrea és Esterházy Marcell kiállítása

2001. június 6–19

Mindenki szeretne gazdag lenni. Jó, talán nem mindenki, de a pénz mégis megkönnyítené az életet. Az emberek már régóta álmodoztak a meggazdagodás különféle módszereirõl. Több évszázaddal a számítógép használata elõtt virtuális világot találtak fel, ahol az ember által kitalált, a valóságtól eltérõ szabályok érvényesültek. Volt például egy szamár, amely aranydukátokat szart. Egy terítõ, amelyrõl újra és újra lehetett enni. Vagy éppen egy nadrág, amelynek egyik zsebébe bármit tehettünk, a másikból azt állandó gyakorisággal ki lehetett venni. Pénzérmeket például, vagy inkább azok tökéletes másolatát.

A pénz mûködött, mindenki elfogadta – legalábbis a mesevilágban. Mi lehet akkor az eredeti jelentõsége? A múlt században sok vita folyt errõl a témáról, valamennyi mûfajjal: fotóval, fénymásolattal, elektronikus médiával kapcsolatban, valamint piaci összefüggésben, hogy korszerû-e az egyedi darab. A kézzel készített tárgy maga a mû, vagy a tartalom struktúrája, az ötlet? Ezen túlmenõen egyre több olyan mû jött létre, amely idõhez van kötve, figyelembe veszi mindenkori környezetét – helyspecifikus installáció, performance, állandóan változó mûvek.

A mûvészet így reagált a változó körülményekre. Valószínûleg nem tudunk teljesen újat kitalálni, de ahhoz, hogy a régi, változatlanul izgalmas – mert emberi – témák újra és újra hatásos és inspiratív módon jelenjenek meg, a mûvészetnek állandóan új formákat kell alkalmaznia. A 19. században kezdõdött a sokszorosítás idõszaka, a 20. század végén megvalósult a tökéletes digitális másolat, sõt, a különbözõ médiumok egymásba való átalakítása is. De a valóság nem 1-bõl és 0-ból áll.

Az ember individuumként a világot mindig csak egyetlen pontról látja. E ténybõl származik a perspektíva, amely nem csak kétdimenziós képen jelenik meg, hanem egyúttal nézõpontot is jelent. A perspektíva relatívvá tesz egy álláspontot egy tényhez képest, vizuálisan csakúgy, mint gondolatilag. Ugyanakkor az idõ is belép a „képbe”, mert egy bizonyos idõ alatt helyet lehet változni, és így több irányból lehet látni valamit. Ezzel a tapasztalattal minden állítás szubjektivitását is megérthetjük, ami szerintem nagyon felszabadító érzés.

Esterházy Marcell fotóin Originalcopy, az az Eredetmásolat cím alatt nem egyformán sokszorított igazsággal akar minket meggyõzni. Nála az idõt, amely a valóságban szükséges lenne a helyváltoztatáshoz, a motívum ismétlése váltja fel, így a másolatok nem klónok, hanem egy képen egy dolog több oldalát láthatjuk különbözõ perspektívából. Pl. egy kagylót gyûjtõ nõ a tengerparton elölrõl, oldalról, hátulról szerepel úgy, hogy elsõ ránézésre kis csoportnak tûnik, csak közelebbi vizsgalódás után derül ki, hogy nem családi snapshot-ról van szó, hanem számítógépes manipulációról. Ily módon a mûvészet szélesíti látókörünket, tapasztalot generál. Idõ- és térparamétereket kever össze, s ebbõl összeáll mai komplex világunknak egy észszerû és poétikus képe.

Ez az élmény teljesen ellentétes a videó vagy a tévé gyakorlatával, amely egy szûk keretben valóságot hamisít. Legtöbbször azzal foglalkozik, hogy minél inkább igaznak tûnjön a képe, és az ember gyakran a tévé világát már eredetibbnek tartja a valódinál. De nem a médium a hibás, hanem megszokott használati módja. Schneemeier Andrea nem a kereten keresztül mutat valamit, hanem egy szubjektív pozícióba oszt be minket, úgy, mintha a kamera a szemünk mögé került volna. Bár mindez könnyûnek és kellemesnek hangzik, hamar észrevesszük, hogy nem mi vagyunk a láthatatlan test urai, és a következmények súlyosak. Egy másik ember obszesszióját kell követnünk, az általa meghatározott nézõpontot kell vállalnunk. A kamera egy homokzsák helyén, a bokszolóval szemtõl szemben van. Egy váratlan ütéstõl a levegõben kering, lassan kipörögve szobarészletek tûnnek fel. Még egyszer változik a dimenzió: a videó nem csak egy ablak az elektronikus térre, vagy egy önerõvel bíró ember látószöge, hanem szabadon mozgó elemmé, a virtuális figura játékává válik. Perspektíva, melynek révén olyan tapasztalatot nyerünk, amelyet a valóságban soha nem tudtunk volna megszerezni.