Aki az Orczy-kertben jár, a fák lombkoronáját kémlelve különös építményre bukkanhat. Ha alulról kukucskálunk fölfelé, a faágakon átszûrõdõ napfény megvilágítja a magasba törõ, lenyûgözõ oszlop-labirintust, melynek tetején egy sajátos faház épül. Császár Péterrel, az egyre növekvõ bábeli építmény alkotójával beszélgettem.

Tóth Ágnes Veronika: Milyen fázisok szerint építesz fel egy ilyen élõ fával kombinált házat?

Császár Péter: Általában a legnagyobb fát választom ki, az Orczy-kertben a Bárka mellett egy vadgesztenyefára építkezem. Az alapokat olyan magasra teszem, amilyen magasra csak lehet, de úgy, hogy stabil legyen. Körülnézek fönt a fán is és lent is, fotókat készítek, tervezek, de inkább csak fejben, nem papíron. Maximum egy elnagyolt tervrajzot készítek az egészrõl, de késõbb aztán spontán változnak a formák. A végleges állapot korántsem ugyanaz, mint a kezdeti terv, de nem is az a cél; nagyon unnám, ha egy adott tervet kellene végrehajtanom pontról-pontra, inkább ha idõközben eszembe jut egy-egy új ötlet, azt sorra hozzáteszem. Nagyon fontosnak tartom a spontaneitást, a véletlent, nagyon bízom a váratlan ötletekben.
A ház alapját ötméteres gerendákból készítem; mindig ez a legnehezebb szakasz, amikor még nincs készen semmi, és tizenöt méter magasan egy-két ágon állva kell fölhúzni a gerendákat. Aztán bedeszkázom az alsó szintet, megcsinálom a házat, végül a kitámasztást, a stabilizálást. Legalább 150-200 kg szög van eddig az építményben, mert szeretném a kilengést minimálisra csökkenteni. Jó hír, hogy bár a múlt hónapban volt egy hatalmas szélvihar, meg sem mozdult az építmény. Fokozatosan növekszik az egész, a lényegi munkák készen vannak, most már csak az hiányzik, hogy az egész alkotás megkapja a végleges arculatát. Másfél éve építem ezt a házat, de az ötletekhez idõ kell. Már csak kisebb munkák vannak hátra, és szeretném könnyebben megközelíthetõvé tenni. Liftet is tervezek már régóta.

T.Á.V.: Liftet?

Cs.P.: Több liftet is építettem már: ezek erõátvitelen alapuló mechanikus liftek, úgy mûködnek, hogy az egyik oldalon egy hordóban kövek vannak, a másik oldalon pedig egy fotel. Bárki beleülhet, akár két ember is, csak akkor több nehezéket kell a hordóba tenni. A liftezést performance-nak is fel lehet fogni, ez része az alkotásnak, ezzel együtt lesz teljes. Biztos vagyok benne, hogy sok ember föl akar majd jönni a házba. Most – hogy még nincs lift –, furcsa módon még azok sem állják meg, hogy föl ne másszanak, akik különben nagyon félnek és igazán rosszul másznak, mert izgatja a fantáziájukat. De mivel tervezek itt egy exkluzív kiállítást – többek között a régebbi munkáim felújításaiból –, szeretném, hogy mindenki könnyen följöhessen, aki látni akarja.

Császár Péter Failak, 2001, Orczy-kert • fotó: Rosta József	Császár Péter 18. Failak, 1999 • fotó: Bársony Éva

T.Á.V.: Úgy tudom, hogy nemrégen egy mûvészeti fesztiválon szinte „egy hetes élõ performance-ként" szintén hasonló házat építettél.

Cs.P.: Meghívtak augusztusban Pécsre egy mûvészeti fesztiválra, ott kaptam egy fát, amire építhettem. Egész nap dolgoztam, aki odalátogatott, az élõben láthatta egy ott, abban a pillanatban születõ mû építésének munkafázisait. A fát körülülelõ építmény nagyon izgalmas látvány.

T.Á.V.: Ebbõl arra is lehet következtetni, hogy nincs két egyforma házad, két egyforma tornyod...

Cs.P.: Teljesen egyforma nincs, de technikailag, szerkezetileg vannak hasonlóságok. Két fõ típus jellemzi a munkáimat, az élõfára kombinált failakok és a tornyok. A tornyokat egyszerûbb megépíteni, nem kell a fához alkalmazkodni. A torony közelebb áll a mai építészeti technikákhoz, a failak, amit élõ fára építek, pedig izgalmasabb, filozofikusabb.

T.Á.V.: Hogyan indult a pályád?

Cs.P.: Gyerekkoromban – többek között – egy Dürer-rézkarc alapján megépítettem egy jászolt, gyufaszálakból, kavicsból, fadarabokból. Csak lapozgattam a könyvet, a címét sem tudtam a képnek, hiszen még olvasni sem tudtam, de nagyon megtetszett.

A Lego, és más építõjátékok sosem hoztak különösen lázba, helyettük mindenféle formátlan vasakat kezdtem el gyûjteni, az elhullajtott anyagok izgattak: talán azért, mert azok különlegesek, nincs elõre kitalálva, hogy pontosan mit lehet létrehozni belõlük. Azóta is tervezek mobilokat hulladékanyagból; ócskavasakat szögelek egymáshoz, hordókat, gumiabroncsokat, mindent. Kicsit Haraszty István munkáival is rokonságot érzek – õ hatalmas, akár fél tonnás mobilokat is épített –, nagyon sokra tartom a mûvészetét. Ösztönösen, nagyon erõsen kötõdöm az élõ természethez. Régebben gyakran ültettem fákat a Kiscelli domb környékén, csak úgy spontán gondoztam, metszettem õket. Amikor a legfontosabb munkáimat, az élõfás építkezéseket elkezdtem, akkor ez még újdonságnak számított, nemigen értették az emberek. Ennek ellenére elõfordult, hogy a fél osztályomat kibolondítottam egy építési területemre, akik teljesen lázba jöttek ezektõl az furcsa házaktól, melyeket failakoknak neveztem el.

Egyszer apám egy képzõmûvész barátja, Bogdándy Zoltán Szultán felfigyelt a munkáimra. Megnézte az építményeimet, és azt ajánlotta, hogy forduljak a Fiatal Képzõmûvészek Stúdiójához, – ahol õ is tag volt –, mert amit csinálok, az mûvészet. 1996-ban pályáztam a Stúdió tagságra, közel száz jelentkezõbõl harmadik helyezéssel vettek fel. A Derkovits-ösztöndíj pályázatba csak úgy hirtelen vágtam bele. Elsõ alkalommal nem nyertem semmit, de Andrási Gábor a zsûribõl fölfigyelt a munkámra, és azt mondta, szeretne nekem rendezni egy kiállítást, ami meg is valósult az Óbudai Pincegalériában. Szalai Szabó István ezt a kiállítást látva hívott meg a Bárkába, hogy építsek a színház mellé egy élõ fával kombinált, rám jellemzõ munkát.
A következõ évben pedig megkaptam a Derkovits ösztöndíjat is, ami talán annak is köszönhetõ, hogy a Bárkában már elkezdtem építeni az eddigi legnagyobb failakomat. Végre van egy hely, ahol nyugodtan alkothatok.

T.Á.V.: Nem iskolában tanultad az építést, mindenre magadtól jöttél rá. Ez mennyiben hasznos vagy káros, a szakmai jövõd, az elfogadottságod szempontjából?

Cs.P.: A Derkovits ösztöndíjasok közül én vagyok az egyetlen, aki semmilyen mûvészeti képzésben nem vett részt (a diplomámat kommunikáció szakon szereztem a Kodolányi János Fõiskolán). Szerintem
az alkotási készség nincs iskolához kötve.

T.Á.V.: Mit szoktál mondani magadról, ha kérdezik, hogy mivel foglalkozol, mit csinálsz?

Cs.P.: Azt mondom, hogy tornyokat meg failakokat építek. Ilyen egyszerûen gondolom. Csinálom a magam dolgát, nem foglalkozom azzal, hogy mûvészet-e vagy nem: engem csak az alkotás érdekel.
Azt, hogy minek tartanak, észre sem venném, ha tehetném, de éveken keresztül nem lehetett nem észrevenni, mert vagy harminc építményemet lerombolták ezalatt. Itt volt az ideje, hogy valamilyen mûvészeti szövetség védõszárnyai alá húzódjak, hogy valamennyire hivatalossá tegyem azt, amit csinálok. Beöthy Balázs vezetésével a Stúdiósok még egy kérvényt is fogalmaztak az erdészeknek, hogy ne rombolják le az alkotásaimat; persze hiába.

T.Á.V.: Az erdészek rombolták le az építményeidet?

Cs.P.: Igen, egyrészt kifûrészelték, másrészt felgyújtották. Irgalmatlanul, az élõ fával együtt kivágták a házaimat. Sõt, legújabban már buldózerrel jöttek, gyökerestül kitúrták az egészet. Elõtte három évig oda se bagóztak, de aztán nemcsak hogy leromboltak mindent, hanem ráadásul õriztették a területet, hogy ne tudjak kimenni építeni. Nagyon sokat javult azzal a helyzet, hogy az Orczy-kertben végre nem kell attól félnem, hogy lerombolják a munkámat, hogy ott elfogadják és tisztelik, amit csinálok.

T.Á.V.: Az élõ fával szinte együttlélegzõ házakat építesz, hulladékanyagokat hasznosítasz újra alkotásaidban: ez egy tudatosan vállalt környezetvédõ magatartás számodra?

Cs.P.: Mindenképpen szeretnék sugallni egyfajta környezetvédelmi szemléletet. Nem kell a fákat kivágni ahhoz, hogy házat építsünk; a fát és a mesterséges építményeket össze lehet kombinálni.
Ez egy kísérlet, én kísérletezõ mûvésznek tartom magam, és alkotásaim valójában élõlények.

Megnyugtat a fa közelsége. Amikor építek, akkor is vigyázok, hogy a fákat sértetlenül meghagyjam, hogy körbefolyják az építményeim. Soha még fa nem száradt ki, attól, hogy építettem rá. Nagyfokú természetszeretetben gyökeredzik az, amit csinálok. Legjobban mindig a természetes környezet vonzott, nem véletlen, hogy az erdõbe vágyom, a fák közé.
A természet maga is mûvész. Nincs két egyforma fa. Az emberek ezt sokszor nem értik, kivágják, nem tartják értéknek. Egy mûterem számomra halott, nem organikus, nem látok benne sok fantáziát, hogy ott alkossak. Ahogy ki tudok kerülni a szoba négy fala közül, keresem a fákat, magasságot. Tudom, hogy saját magamhoz képest már elértem valamit, de a mindenséghez képest semminek érzem magam.

Császár Péter 13. Failak, 1989 • fotó: Bársony Éva	Császár Péter 9. Failak, 1988 • fotó: Bársony Éva

T.Á.V.: Tiszteled az idõs fákat?

Cs.P.: Nagyon erõs kisugárzásuk van az idõs fáknak. Hatalmas monstrumok, fölénk magasodnak. Átható erõ sugárzik belõlük.

T.Á.V.: Sokan szerte a világon – az organikus építészet hívei – pontosan így, a természettel való harmonikus együttélésben látják a huszonegyedik század építészetének lényegét.

Cs.P.: Amit én csinálok, az talán újnak tûnik, de egyben archaikus is; hiszen arra az ideális állapotra nyúlik vissza, amikor az ember még harmóniában élt a természettel. Vannak, akik ennek a fontosságát még nem felejtették el, láttam japán teaházakról készült gyönyörû fényképeket, ahol keresztülnõnek a fák a házakon. A fa köré építve a házat az épület tetején kibukkan a fa lombkoronája. A bangladesi, burmai hagyományos építészetben a lápos területeken oszlopokra építik a házakat. Van, ahol a vadállatoktól való félelmükben építkeznek magasra. Én a vademberektõl való félelmemben.