Lusta szemek

„Aki figyelmet szentel,... talán egyszer ..."¹
észrevehet egy embert.

Nem tudom megmondani, hogy mi a mûvészet, mégis mindig megismerem, ha találkozom vele. Van egy nõ, aki lehajtott fejjel jár, beszél valamirõl, szeretne pontosítani, aztán még annál is pontosabb lenni, önmagát egyszer végre másokkal megértetni. Nem keveset akar, hanem a legtöbbet, amit csak egy ember a másiktól kérhet _ a megértés elõtt elõször is valakit, aki valódi figyelmet szentel.

Az irányított figyelem ellensége a megszokott nézés, az a nézés, amellyel akkor is ugyanazt látjuk, amikor ott már valami más van. Kódolva vagy közvetlenül információk hada ostromol bennünket, és mi képessé válunk arra, hogy a vizuális szemetet elviseljük, megszokással védekezzünk ártó hatásai ellen, és lemondjunk a spontán észrevételezés örömeirõl. Megtanultuk felismerni és bizonyos módon nézni a felkínált és ismétlõdõ képeket, nem törekszünk a másképp-látás örömeit élvezni, és sokan nem várnak újabb képeket. Megszoktunk már annyi mindent... a hentesnél húst lehet kapni, a galériában mûvészetet lehet látni, a moziban filmet lehet nézni…, hiszünk a megszokásnak, mert mindezt nagyon logikusnak találjuk. A megszokás dönt a figyelem felett, a rejtõzködõ mûvészet áldozata lett nézési szokásainknak.

Egy szokványosnak tûnõ júniusi napon a pécsi Uránia moziban néhány embernek megadatott az a csoda, hogy egy hétköznapi és átlagos sarokban képzõmûvészetet lásson. Sajnos a megszokásról alkotott elképzelésemet támogatja az a tény, hogy mindezt csak kevesen látták, nem sokat beszéltek róla, és „remélhetõleg" a média sem foglalkozik majd vele. Mégis tagadhatatlan tény, hogy akkor, azon a helyen megesett a mûvészet.²

Figyelmes szemtanúként azt kérdezem, hogy miért beszél az a nõ magában olyan halkan, alig észrevehetõen? Miért beszél ez az ember, ha nem hallják mások? Vajon kinek bizonyítja az alkotó önmaga és szándéka elrejtett létezését?

A fenti napon lehajtott fejjel lépve az Uránia mozi épületébe üzenetet találunk a földön, miszerint Földy Erika kísérletet tesz egy világba vetülésre.³ Abban az esetben, ha ezen a mondaton nem lépünk túl az elsõ pillanatban, elfogadhatjuk, hogy a fenti szöveg jelenlegi környezetében szokatlan módon hat ránk, felkelti ugyanis az érdeklõdésünket. Néhányan követjük a nyilakat, és ezennel terelõ útra tévedünk, pár pillanat múlva eljutunk egy szokásos kis sarokba, és csalódottak vagyunk, mert ahelyett, hogy fáradozásunkért cserébe ajándékként feltárulna elõttünk Földy Erika valóságba vetülésének kísérlete, pusztán egy kicsi, fekete szobát látunk kívülrõl. Még semmit sem sejtünk, bár már ott állunk a mûvészet elõtt, amely rejtve van elõlünk, amelynek a megízleléséhez egy kevéske figyelmet kellene szentelnünk. Kívülrõl nézegetjük ezt a szocializált térbõl elcsent fekete teret. A sötét falak mögül emberi beszédet hallunk, képeket sejtünk, de rejtve van a kép, a hang, a tér, és rejtve van az a három aprócska rés, amelyen át a mozilátogató ezen a napon más mûvészetet is nézhet. Igazolódni látszik egyre erõsödõ balsejtelmünk, van a közelben valami, amit rejtegetnek elõlünk. A fekete vászon mögül repetitív zenével aláfestett nõi hang hívogatja azt... aki ma mégis figyelmet szentel.

A falon egy papírdarab fehérlik, rajta egy mondat: Földy Erika kísérlete egy valóságba vetülésre,
a felirat mellett közvetlenül egy nyílás. (Ha szándékosan eltakarnak elõlünk valamit, arra egyúttal a figyelmünket is felhívják, így hát innen tovább már az ösztöneink irányítanak bennünket - gyorsan, gyorsan átnézni a résen!)

Odaát egy gipsz emberpár számára elkülönített tér belsejét látjuk, a térben pedig élõ emberek gipszbõl készült pontos másolatait, érzékeny felületekbõl álló fehér öntvényeket.⁴

Ezáltal a leselkedõ szerepébe kényszerülünk, lopkodjuk a ritka pillanatokat, amikor elidõzünk az ember magányossága elõtt, melyet ezennel a „véletlen" tár elénk. Meglessük és látjuk a két embermásolatot, lényük fehérségében a feltétel nélküli tisztaságot. Öltözékük _ mely egyszerû fehér ruhácska és ing _, valamint az érintkezõ ujjaik közötti mikroszkopikus távolság arról beszél, hogy mozdulatlanságuk talán csak a képzeletünk szüleménye. Olyan egyszerûen állnak a nekik kijelölt térben, mintha elkövetkezõ elindulásukat vagy éppen elmúló megérkezésüket akarnák megmutatni nekünk. Mintha rejtõzködésük céljáról ártatlanul egyedül csak õk nem tudnának.

Földy Erika kísérlete egy valóságba vetülésre _ részlet, 2001 • fotó: Földy Erika

Nem tekintik magukat másolatoknak, hiszen általuk Földy Erika vetül egy valóságba. Élt és képzelt létének legeredetibb és legközvetlenebb módján, a rejtõzõ mûalkotás õ maga. Így vetül õ ebbe a világba, egy világba, ahol mi most az embert figyeljük egy szokatlanul tálalt „állatkertben". Dacára összpontosított figyelmünknek, most mégsem tudjuk, ki szorult a ketrecbe. Ki az, akit figyelnek, ki a nézõ és ki lett akarata ellenére szereplõ? Észrevettünk valamit, így hát többen is figyelünk, ki a ketrecbõl kifelé, ki befelé. Mi a résen át egy gipsz emberpárt nézünk, szembogarunkba vetül Földy Erika utalása egy valóságra, miközben egy fényforrásból az alkotó saját megélt valósága vetül másolt testének felületére. Ezalatt az alkotó a közelbõl „figyeli" többszörös valóságba vetülését, elsõsorban a saját fejében és érzelmeiben sûrû esszenciaként lecsapódó, sokadik valóságot, amely a rejtett mûvészet tanulságairól szól. A mû és az alkotó szemlélõ lett, mi a leselkedõk pedig távolságtartó szereplõvé váltunk.

Valamiképpen mi is a mû részei lettünk, mégis távol vagyunk mindentõl. Éleslátásunk cserbenhagy minket, szeretnénk látni a gipszöntvények bõrének finom pórusait, ujjbegyüket, finom piheszõreiket a combon, az ütõerek lüktetését a nyakon... és lélegzésüket is..., hiszen beszélnek. Az eltakarás mostanra eltiltás lett, nincs lehetõségünk megérinteni õket, így olyan réseket keresünk, ahol még közelebbrõl szentelhetünk egy kis figyelmet. A vásznon túli titkot szeretnénk megérteni, újabb rések után kutatunk, s mivel keresünk, így hát találunk is az Egy egyik titkos kis ablakát, és az Egy másik titkos kis ablakát.⁵ Lám, most már végtelen sok figyelmet szentelnénk, de minden hiába, az Egy egyik kis ablaka, csak egy fényárnyékra nézõ „vakablak", az Egy másik kis ablaka a szemközti fekete falon lévõ újabb kicsiny ablakra mutat, amelynek formája ott valamiért két ember magányos sziluettjét követi, és amelybõl a vászon mögött megbúvó ablakon át beáramló fény a fekete térbe kettõ titánfehér alakot vetít.

Hiába a három apró rés, a falak távol tartanak bennünket az érintés, a szemügyre vétel, a pontos megfigyelés lehetõségétõl. Még ha órákig figyelünk, sem várhatunk figyelmünk viszonzásaként semmit, legnagyobb erõfeszítésünk ellenére, a vállunk fölött dereng embereink mozdulatlan tekintete. A zene és szöveg kellemes moraja megtelepszik a fülünkben, az alkotó folyamatosan beszél hozzánk, de beszéde rejtve marad a zenében, legnagyobb összpontosításunk ellenére is csak ennyit érthetünk: "... aki figyelmet szentel ... talán egyszer...". Mindeközben a hófehér testekre egyre csak vetülnek a végtelenített áttetszõ képek.⁶ A már egyszer megélt valóságuk vetül rájuk, mintha a gondolatok, emlékek és hangok áttûnnének túlexponált bõrük alól. Mintha ezen a napon úgy vetülnének õk a mi valóságunkba, ahogyan titkon önmagukat vetítenék arra a képernyõre, amit mi mindennap nézünk, de a megszokott nézéstõl õket mégsem látjuk. Másolataikra vetítik történeteiket, önmagukat tárják fel az elrejtésben. Miközben az eredeti „Õk" kintrõl néznek minket, a másolataik elhitetik velünk, hogy az elrejtés miatt lesznek jelen a létezésben _ persze csak annak, aki némi figyelmet szentel.

Találtunk tíz perc figyelmet, méterekre sodródtunk a figyelmetlenség negédes pillanataitól. Valaki elrejtéssel üzent hadat a vágy nélküli tekinteteknek. Valaki minket figyel, mert szeretné megértetni magát másokkal, azt suttogja: talán egyszer...