Tizenöt kortárs mûvészt választott ki Magyarországon Jacques Salomé francia pszichoszociológus és mûvészetrajongó, hogy munkáikat Párizsban bemutathassa. Maga a cím meglehetõsen talányos. Hiszen kinek is kell kivel megbékélnie? És miért?
A kiállítás szervezõje, akinek csupán egy röpke hetet volt módja eltöltenie Magyarországon, nem rejti véka alá válogatása szubjektív voltát. Értelmezõ szándékú katalógusában pedig újra és újra a munkák „szakralitását" és „bensõségességét" emlegeti, jóllehet a kiállítás eme kísérõ kiadványa inkább sejlik intõ figyelmeztetésnek, semmint bármiféle magyarázatnak az elsõ (és második) pillantásra (is) igen különbözõ mûvek megértéséhez. Persze miért is ne ülhetnénk meg végre a teljes szubjektivitás ünnepét?

Mintha talányos narratív szerkezet rejlene Bukta Imre installációja mögött, melyet azonban magyarázó szöveges utalások hiányában nem sikerül megértenünk (avagy éppen ez lenne a szándék?). Két fénykép – az egyiken tágas mezõ, a másikon disznókonda mellett egy férfi – lóg két falra erõsített kapu között, melyekbõl madzagok vezetnek egy átlyukasztott asztallaphoz. Az asztallap lyukja alatt a földön kukoricaszemekbõl kirakott kör látható. Az asztallap és a kapuk közötti madzagokon lefelé tartó szánkócskák függenek. Látszólag hétköznapi szituációk töredékeibõl áll össze egy töredékes asszociációkat ugyan elõhívó, valójában azonban tökéletesen felfejthetetlen jelenet. A hétköznapiság éppen ezért jelenhet meg minden pátoszt nélkülözõ misztériumként, és ezért tárul fel a pillanatnyiság banalitása a metafizikus értelmezhetõségnek.

Egy másik sarokban Sugár János installációját látni. Az egyik fal egy nehezen azonosítható, porfelhõ és égi felhõfoltok között oszcilláló, nagy, színes felület kivetítésére szolgál. E színes mezõ vesszõformájú jelbe ágyazódik, miközben felületére bölcs mondások, általános érvényû kommentárok vagy éppen felszólítások vetülnek, melyeket maga a szemlélõ irányíthat lábával a padlón heverõ kapcsoló segítségével. Az egyik sarokban szerényen újságcikk bújik meg a még nem is olyan távoli földrengésrõl Assisiben, mikoron is több munkás és szerzetes vesztette életét Giottónak – egy korábbi földrengés alkalmából megsérült – freskóinak restaurálása közepette. Ez az egyszerû újságfotó – melyet egy, a katasztrófa idõpontjában véletlenül a helyszínen tartózkodó tévéstáb készített – a kiindulópontja az egész falatt igénybe vevõ, a fotó egy részletének erõs nagyítását megjelenítõ kivetítésnek. Az ártalmatlan vesszõ pedig Sugárnál Albert Einstein hihetetlen mértékû energiákat felszabadító övezetei, a „fehér lyukak" megjelölésére szolgál. Egy történelmileg datálható katasztrófa kerül viszonyba hétköznapi mondatokkal, s ágyazódik egy spekulatív fizikai energiajelbe. Sugár így a többé-kevésbé teljes olvasatot lehetõvé tevõ, ugyanakkor a profán vagy metafizikus értelmezések közötti bármiféle állásfoglalást ellehetetlenítõ akadályt teremt. A szemlélõ egyrészt a kommentárokat váltogatni tudó szereplõként aktív részese a folyamatnak, másrészt kívül áll a jelek, megkettõzések és elidegenítések eme teljességén. Sugár János az értelemtagadás következetes útját járja – túl minden cinizmuson vagy nihilizmuson. Egy absztrakttá vált szürrealizmus „nyelvét" használja, mely egy komplex világban már nem hagyatkozik az „álomfejtés" lehetõségére, ugyanakkor nem is kötelezi el magát a megismerés nélküli jelek tökéletes tetszõlegessége mellett. Sugár többértelmû és cseles összefüggéseket hoz létre: kommunikálni vágyó és tudó, a legjobb értelemben vett szubjektív nyelvet teremt.

Re-conciliations Részletek a kiállításról

Szíj Kamilla a láthatóság és láthatatlanság közötti részleges elfedés és játék stratégiáját ûzi. Fehér felületeken hoz létre gravírozott szerkezeteket, melyeket aztán sorozataiban elsötétített csíkok segítségével tesz láthatóvá. Ez a fegyelmezett, szigorúan geometrikus beavatkozás teszi felismerhetõvé a meglévõ formapotenciált. Egzaktság és a világ láthatóságával való poétikus játék jelenti a mérleg két serpenyõjét. Íme, a szigorú racionalitás lebegõ teljesség általi áthatolására tett – nõi – kísérlet.

Trombitás Tamás aranyozott bronzból készít masszív, az örökkévalóságnak szánt, súlyosan a földre nehezedõ szobrokat. Kizárólag csillámló tömegük utal felhasználhatóságuk hiányára és tagadására. Trombitás szobrai szakrális jelek szívhez szóló auráját alakítják ki. Egy letûnt és felfejthetetlen kultúra hátramaradt tömbjeiként örök idõkre elveszett mágikus mûvészet atmoszféráját teremtik meg, egy immáron hozzáférhetetlenné vált, hajdanán teljes világértelmezést sejtetnek.

Lois Viktor a legegyszerûbb anyagokból hoz létre új hangszereket, és bízza rájuk saját, ritmusközpontú kompozícióit. A megnyitón elõadott koncertjén virtuóz improvizációs technikája megszabadította e mechanikusan meghajtású sound-gépeket minden nehézségi erejüktõl, és egyedi, soha nem ismert hangzásteremtõvé transzformálta õket.

Ezek az itt ismertetett, Magyarországról jött munkák – különféle attitûdökben, a fájdalomtól a kéjes igenlésig – valamennyien az elveszett egyértelmûségrõl tanúskodnak. Olyan világlátást idéznek és sejtetnek, mely még minden egyes lénynek hiteles és értelmes szerepet juttatott a jelek univerzumában. Mindez azonban már a múltté, a dolgok csupán fantomfájdalomként, szétesõben lévõ töredékek állapotában léteznek. Napjainkban, s errõl a vázolt munkák nagy száma nem enged kétséget, a jelek univerzuma oly mértékben vált teljessé, hogy csak ideiglenesen, játékként vagy az elveszettre való emlékezésként lehetséges az értelemteremtés. S történjen ez monumentálisan vagy könnyed gesztusként – már nem szüntethetõ meg a világ töredékes szépsége.

Nagy Márta fordítása