Egy volt katonai élelmiszerelosztó központ és tûzoltóállomás átalakított helyiségeiben került sor az „élõ mûvészet" második lyoni seregszemléjére, amelyen ötven alkotó vett részt a világ minden tájáról. Élõ mûvészet alatt ez esetben elsõsorban a mûvészeti performansz értendõ, másodsorban az akciómûvészet, illetve a kettõ keveréke, a köztes területek.

A tavasz a hasonló fesztiválok évadja, ilyenkor megmozdul a nemzetközi porond, a mûvészek országról-országra, városról-városra járják a terepet, így nem csoda, hogy egy-két ilyen rendezvény idõbelileg fedi egymást. A Polysonneries címû lyoni fesztivállal egyidõben tartották meg a fõleg francia hangköltõket mozgósító Polyphonix-et, ugyanakkor Marseille-ben és Izraelben is voltak hasonló mûfaji megmozdulások.

A lyoni szemlét még a nyolcvanas években alapozta meg Orlan, az arcoperációiról elhíresült testmûvész, valamint Hubert Besacler, akik több ízben rendeztek akciómûvészeti találkozókat. A Polysonneries-t elsõ alkalommal Sylvie Ferré rendezte meg 1999-ben. Róla tudni kell, hogy elõtte rendszeresen járta a világ hasonló rendezvényeit, többek között az érsekújvári Stúdió Erté fesztivált is, hogy tapasztalatot gyûjtsön és megismerje a mûvészeket. Ma már kizárólag mûvészeti szemlék rendezésével foglalkozik, egyike azon keveseknek, akik profi értelemben ûzik ezt a ritka és meglehetõsen hálátlan foglalkozást.

Ferré ez alkalommal három fõ gyûjtõpontból verbuválta a részvevõket: Kanadából, Európából és Ázsiából. Ennek köszönhetõen különbözõ felfogások ütközésének lehettünk szemtanúi. Az amerikaiak számára a performansz elsõsorban szórakoztató színi látványosság, élõ képek egymáshoz illesztése, humorral és erotikummal megtûzdelt multimédia-játék (Kántor István, Julie André), az európaiaknál túlnyomórészt a konceptualista gondolatiság, a szegényesebb eszközhasználat jut érvényre (Boris Nieslony, Roddy Hunter), míg az ázsiaiaknál a szertartásszerû, process-art jellegû elõadásmód érvényesül (Seiji Shimoda). A Polysonneries-in különféle irányzatok, ennek függvényében pedig minõségileg eltérõ produkciók jutottak szóhoz.

	Artur Tajber

Az elsõ este a hangköltõké volt. Míg az orosz elõadó a futurizmus lázító csatakiáltásait idézte, a mûfaj tájékozottabb mûvelõi – a holland Jaap Blonk, a német Isabella Beumer vagy a magyar Szkárosi Endre – az elõrehaladottabb folyamatokba nyújtottak betekintést, a hangokra bontott költõi formákat mutatták be a közönségnek. Az emberi hang expresszív nyüszítései, sóhajai, jajszavai vagy mormolásai már-már kollektív imává gyúródtak, amikor jött egy dilettáns olasz, aki közhelyeivel szertefoszlatta a szakrális hangulatú estrõl kapott összbenyomást.

A hangulati-érzelmi kizökkenések sajnos estérõl-estére megismétlõdtek, a napi hat-hét produkció minõsége a fesztivál elõrehaladtával fokozatosan csökkent. Egy-két elõadás a vásári mutatvány határát súrolta. Voltak persze felemelõ pillanatok is a sok individualista teljesítmény kavalkádjában, mindenekelõtt az indonéz Melati Suryodarmo, a japán Marie Kawasu és a német Boris Nieslony jóvoltából. A Marina Abramovic-tanítvány indonéz mûvésznõ minimális eszközökkel adott elõ egy maradandó hatású performanszot, amikor egy vajdarabokkal „kikövezett" parketten perdült táncra, maximálisan kihasználva tesi tulajdonságait, tudniillik alacsony és kövér voltát, melyeknek köszönhetõen nagyobb veszély nélkül, de rendkívül kifejezõen vagdosta magát a földhöz a vajas iszapban. Három kanadai hölgy tejjel, kávéval és Coca Colával teli edényekbe merülve mutatott be egy önmarcangoló, látszólag céltalan produkciót, de akadtak egyszerû táncmutatványok is, melyekbe a közönség is bekapcsolódhatott. Az elvontabb tartalmakat rendre könnyedebbek oldották fel, és ennek a lüktetésnek a végére a kanadai Kántor István tett pontot Executive Machinery címû nagyszabású performansz-koncertjével, amely elsõ díjat kapott a legutóbbi Ars Electronicán. A hangárnyi területet elfoglaló elektronikus installációnak a szex – és általában az emberi test – témája körül bonyolódó zenei, képi és élõ anyaga kollektív eseménybe rázta bele a közönséget, extatikus hangulatot teremtett és katarktikus élményt váltott ki, majd egymásnak ellentmondó reakciókba torkollt.

A szép számban megjelent magyar részvevõk táborában ott volt a budapesti SKY duó (Kovács Zsolt és Sõrés Zsolt). A fesztivál egyetlen élõ zenei elõadásában szokásos improvizatív stílusuk jutott kifejezésre. A Magyar Mûhely címû folyóirat külön bemutatkozási lehetõséget kapott, részben annak köszönve, hogy két alapító szerkesztõje, Nagy Pál és Papp Tibor ma is párizsi illetõségû. A lap új szerkesztõségét L. Simon László képviselte. A magyar részvétel azonban nem lett volna teljes, ha nincs ott e sorok írója, aki Kémények címû performanszával lépett fel, maró balkáni cigaretták füstjével fúva tele a csillagos lyoni eget.

Ma Liuming	Zbiniew Warpechowski

A lyoni szemle tekintetében Sylvie Ferré elsõdleges – de szerencsére nem kizárólagos – szempontja az volt, hogy néhány olyan mûvészt hívjon meg, aki maga is kurátor vagy fesztiválszervezõ, úgymint a japán Seiji Shimodát, az ázsiai performanszmûvészek szervezetének vezetõjét, továbbá Else Jespersent, az odensei, és Josée Tremblay-t, a montreali Festival Art Action Actuel címû rendezvény igazgatóját. Tette ezt egyrészt abból a megfontolásból, hogy a mûfaj új produkcióinak megismerése és esetleges további utaztatása szempontjából az élõben szerzett benyomások tekinthetõk mérvadónak. Másrészt ügyelt rá, hogy mégse az ilyen profilú személyek határozzák meg az eseményt, magyarán: a lyoni szemle ne torkolljon `fesztiválszervezõk fesztiváljába', amint arra számos esetben volt példa a nemzetközi színtéren – egy, a mûfajon belüli külön kaszt megjelenésének szerencsétlen kimenetelével.

A rendezvénynek nem volt általános témája vagy stílustörekvése, egy-egy est jellegét azonban definiált szellemi vezérfonal hatotta át, utalva rá, hogy Ferré eleve a koncepciómozaikot prezentáló alkotókat hívott meg.

A csak egy héttel korábban lebonyolított és a Tel Aviv-i Kortárs Mûvészeti Központ által a Nachshon Kibucban megrendezett fesztivál attitûdjét viszont maga a kibuc-lét, az életkörülmények rendhagyó volta, a közösségi kötelékek, az önellátó és utópisztikus életmód határozta meg. A performanszmûvészek egy hetet töltöttek Nachshonban, többségük elõször járt Izraelben. Az ismeretlen körülmények igazi kihívást jelentettek számukra és ennek értelmében egy magasabb koncepciós cél elérését tették lehetõvé.
A 3. Izraeli Performansz Fesztivál részvevõi tehát nem elõre megtervezett, kész produkciókkal léptek fel, hanem olyanokkal, amelyek az ott eltöltött napok folyamán kapták meg végsõ arculatukat. A szemle ismételten a mûfajban jártas nomád mûvészeknek azt a képlékeny alkalmazkodóképességét tette próbára, amit a változó kulturális kontextusok és technikai-fizikai adottságok kihívásai jelentenek számukra.

Eddig jobbára csak a természetben, a civilizációtól távol realizált és technikailag szûkös fesztiválokról volt tudomásunk (pl. a Szent Anna-tavi Erdélyben, a Navaho-sivatagbeli Mexikóban), ezért az izraeli kísérlet példaadó jelentõségû, tekintve, hogy nem a társadalmi kontextusból való kivonulást, ellenkezõleg, az adott társadalmi-politikai keretekbe irányuló szükségszerû belebonyolódást tartja elsõdlegesnek. Értesülésem szerint ez év októberében a londoni Clare College Mission Church ad otthont performanszmûvészeknek rezidenciális feltételek között megvalósítható produkciók, produkciómodellek kidolgozására. Ez mindenképpen egy újabb lépés annak érdekében, hogy javuljanak a tér és az idõ függvényében kiteljesedõ mûfaj alapvetõ munkafeltételei.

http://www.sylvie-ferre.com

Coco Fusco