Az idei, sorrendben immár 9. SZIGET minden tekintetben a „legesleg" volt. Ez volt a legnagyobb (területét a Metál-színpaddal és környékével növelték), a legdrágább (900 millió forintos büdzsébõl gazdálkodtak), a leglátogatottabb (összesen több, mint 360.000 látogató), az egyik mostani rendezvényén vettek részt eddig a legtöbben (kb. 40.000 ember a Faithless-koncerten). És talán most gyûlt össze a legtöbb szemét is... Az idei Sziget volt a legsokszínûbb (mindenféle ízlésvilágú és érdeklõdésû réteget igyekeztek idecsalni), gyaníthatóan az idén volt a legtöbb program is (lehet, hogy a kevesebb több lett volna?), és ez a Sziget volt eddig a legellentmondásosabb...

Ami szokásosnak tûnt, az a por, a tömeg, a napsütés és a sorbanállás volt a hídnál. Miközben bokáig gázolhattunk a bejáratnál a drogmentes Magyarországot propagáló szórólapokban (nesze neked környezetvédelem), az egész álló nap keményrockot nyomató vendéglátóipari egység zenei aláfestése mellett konstatálhattuk azt is, hogy az Inkalosok sem lettek jobb fejek az elmúlt egy év alatt: azért az mégiscsak elég röhejes volt, amikor márka- és profitvédelmi alapon egy-két doboz vagy üveg bontatlan narancslére, ásványvízre csaptak le kõkeményen. A rendfenntartók új mutációi is feltûntek színen: találkozhattunk kerékpáros, amerikai típusú „beach boys" rendõrrel szigeti kiszerelésben vagy lovas rendõrrel à la natúr.

Ismét feltûnt a Szigeten a COCA-COLA RULEZ feliratot gyártó terrorista, s megint megrendezésre került a biztonságiakat ingerlõ szemétkonténer ütõsök hagyományos fellépése.

A fiúknál a lapszoknya divatnak mintha kissé leáldozott volna, viszont feljövõben voltak a fekete necc cuccok.

A krisnások sátrában továbbra is megállt az idõ, akármikor haladtunk el elõttük, minden napszakban ugyanazt a rockos alapokra mantrázó csapatot és csápoló tömeget véltük látni. Viszonylagos újdonság volt a „sziget-vírus". Tipikus civilizatórikus betegségként, a légutakban lerakódott por kitisztítása az ólmozott városi gõzzel-levegõvel, egészen allergiaszerû tüneteket vált ki: az eredmény prüszkölés, harákolás, orrfolyás, könnyezõ szem stb.

Sorolhatnánk tovább a szokásos kis színeseket, de mindez csak a felszín, sokkal inkább szembetûnõek voltak azok a két-három éve kezdõdött tendenciák, amelyek mostanra teljesen eluralták a Szigetet. Igaza lehet a közvéleménykutatóknak, miszerint a Sziget vendégeinek egy részét kitevõ külföldiek mellett a honi fiatal középosztály jár ide szórakozni. Lépten-nyomon mobilozó emberekbe botlunk, sokukat még a koncertek sem bírják eléggé lekötni. Ma már MINDENKI úgy érzi – nemcsak azok, akik kedvelik a port és a nomád körülményeket -, hogy illendõ kijönni a Szigetre, tehát olyanok is itt vannak (hála a party-sátraknak), akik azelõtt nem találták volna a helyüket. Õk, a tiszta ruházatukon kívül, arról ismerhetõk fel, hogy olyankor jönnek be, amikor mások már esetleg kifele mennek... Megtévesztõ ez a folytonos, tömeges jövés-menés. A metált, a különféle etnozenéket vagy éppen elektronikus tánczenéket kedvelõk leginkább a központi ösvényeken futnak össze. Jól érzékelhetõ ez akkor, amikor a sötét pólóikon zombikat, halálfejeket, vértõl csöpögõ feliratokat, célszerszámokat hordozó metálosok „fekete serege" nekilódul az éppen aktuális koncert színhelye felé. A legtöbb helynek megvan a maga törzsközönsége, és a különbözõ szubkulturák nem igazán elegyednek. Nyugodtan állíthatjuk: megvalósult a békés egymás mellett fogyasztás ideája.

Sziget, 2001 fotó: Szabó Benke Róbert

A szervezõknek érdekében áll mindenféle csoportot megszólítani, idevonzani, mert ezáltal növekedhet a fogyasztók tábora. És hogy milyen nagy és értékes ez a tábor, mutatja, hogy az itt jelenlévõ szponzorok egyre nagyobb összegeket hajlandók beleölni a nevük alatt futó rendezvényekbe. Nemcsak a koncertek helyszíneit, sátrakat lehet támogatni, vannak cégek nevével jelzett sportcentrumok, mozi, találkahely, üzenõfal, hogy a különbözõ akciókról, játékokról ne is beszéljünk. A lényeg, hogy a SZPONZOR neve minél többször legyen látható, hallható! Persze, a cégek nemcsak indirekt módon, hanem közvetlenül is jelen kívánnak lenni. Itt helyben is árusítják ismert termékeiket, szolgáltatásaikat. A szervezõk igyekeznek lépést tartani a „nagyokkal", s bár a saját márkanevük (Islander) alatt kínált áruk választéka szegényes, a logó miatt felárral eladhatók.

Az egyre nagyobb tömegnek köszönhetõen a színpadok mellett-mögött kialakultak a bekerített övezetek, ide csak a kiváltságos személyek léphettek be. Még soha ennyi VIP-es és egyéb nyakbavalót lobogtató „vendéggel" nem lehetett találkozni! A „pórnép" a nyilvános sörsátrak komfortjára és kínálatára hagyatkozhatott. (Most mellõzzük az évrõl-évre visszatérõ – egyébként jogos – sirámokat a sör minõségével kapcsolatban.) Ezzel tulajdonképpen elõállt a „szigetidegen" klub-pub ellentét. Az „egy hét együttlét" ma már csak módjával értendõ... Szerencsére a sörsátrak és étkezdék elhelyezése az idén viszonylag kényelmesre sikeredett (néhol még a színpadra is rá lehetett látni), szemben a civil szervezetek utcájával, ami tulajdonképpen a fõutca, és a tömeg jutna el rajta (ha tudna) a Sziget egyik végébõl a másikba a kiszemelt koncertekre, beszélgetésekre, eseményekre (ha akar).

Ezzel elérkeztünk a Sziget egyik legneuralgikusabb pontjához, a sokszínû programválasztékhoz, amelynek javarésze a hagyományoknak megfelelõen természetesen koncert volt. Mindenféle stílusú zenét hallgathattunk, külön sátra volt a jazznek, bluesnak, metálnak, sõt a langyos magyar popzenének is. Természetesen most is nagy sikere volt a Táncdalfesztivál Sátornak... Úgy tûnik egyszerûen nincs olyan rendezvény, amely ne találna hallgatókra, minden bejön valakinek. Idõnként egyszerûen nem lehet szabadulni attól a gondolattól, hogy egyfajta szabadtéri multi-kulti plazában bolyongunk, ahol a fesztivál eredeti karakterét valamiféle modernizált közép-kelet-európai vurstli vagy búcsú jelleg zagyválja össze.

A nívós, tartalmas rendezvények mellett kevésbé igényesek, sõt igénytelenek is elõfordultak (kedvencünk az unalmas, zajos motoros bemutató), de persze akadt izgalmas program bõven. Talán túl sok is... Elég nehéz beletörõdni, hogy az ember nem lehet egyszerre két, sõt három helyen! A vaskos programfüzet több napig tartó átböngészésével, nehéz döntések meghozatalával kialakított TERV minduntalan felborul, vagy a programok késnek (néha elmaradnak), vagy nem érünk oda idõben, vagy odaérünk, de nincs hely, vagy már el se indulunk (lábunkban sok aznapi kilométerrel)... Reménytelen küzdelem. Marad, ami összejön, bár persze néha ez is okozhat váratlan, kellemes meglepetéseket.

AGORA Képzõmûvész-Alkotótábor fotó: Szabó Benke Róbert

Minden ami nem (könnyû)zene és egy kis party hangulat

Kétségkívül jól bevált az az elképzelés, amelynek alapján a Sziget két ellentétes végében egy kortárs mûvészeti, illetve egy etnozenei-népmûvészeti központot alakítottak ki a szervezõk. Az egyikben a Színház- és Táncsátor, a komolyzenei, irodalmi, képzõmûvészeti programok helyszínei (Agora, Torony Galéria, Jazz Színpad stb.), a másikban az Afrika Falu, a Világzenei Nagyszínpad és a népmûvészeti bemutatók, árusok kerültek egymás közelébe. Mindkét helyszín kellemesen füves, gyerek- és emberbarát maradt a hetedik nap végére is.

A „kortárs-mûvészeti-szigetzúg" azt is jelezte, hogy a képzõmûvészetnek a múlt évi szinte minimális jelenlét után sikerült valamelyest visszaszivárognia a Sziget hétköznapjaiba. A Godot Galéria sátrában naponta más és más kiállítások követték egymást (Gaál József, efZámbó István, Baksai József stb.), az Agora sátra és közvetlen környezete pedig valamiféle minimalizált nemzetközi mûvésztelepként funkcionált, amelynek munkái egy leporellóként cakkosra hajtogatott paravánsor mindkét oldalára, a helyben festõdtek fel.

Drégely Imre – Bányai Péter fotó: Szabó Benke Róbert

A Torony Galéria a tavalyi szóló sátor után már egyszerre több színhelyet is „üzemeltetett": immár irodalmi beszélgetésekkel (Filó Vera, Kukorelly Endre, Hazai Attila, Nádasdy Ádám, Terézia Mora stb.), színházi estékkel (a Halász-Jeles féle Városi Színház elõadásaival) és performanszokkal kombinálva folytatták „népnevelõi-népmûvelõi" munkájukat, miközben a Ventillátor Sátorban Drégely Imre – és Bányai Péter fotóduettjét állították ki. A nagyobbik sátrukban Szurcsik, Gaál, Csoma és Szilágyi János mûvek alatt-mellett rajzoló-pasztellezõ szigetlakók, egy sátorral odébb a hidegtû technikájával ismerkedhettek. E hagyományosabbnak mondható formák mellett újszerûbb, szigetspecifikusabb kezdeményezéssel is éltek: az egyik játszótér lepusztult mászókáit csomagolópapírba bugyolálták, az amorf formákat rikító színû speciális festékkel díszítették. Nappal kifejezetten ronda volt, este viszont az UV-lámpák fényében hátborzongatóan misztikus. A mûvészi ambiciókat a Városközpontban rendezett óriásplakátfestõ versenyen is ki lehetett élni, és itt került sor – ugyancsak a sziget iroda és a képmutató.hu szervezésében – a kutyaház-árverésre is, amelyen a Vajda Lajos Stúdió ifjú és örökifjú mûvészei a kóbor kutyák megsegítésének érdekében vetették latba tehetségüket. Mind a hat mûvész(i)-kutyaól – Bukta Imre, Krizbai Sándor, Pál Dániel és mások munkái – elkelt, s a vásárlók között – stílusosan – egy õrzõ-védõ cég is szerepelt.

A képzõmûvészet visszaszivárogtatásában, de legalábbis a látvány színesítésében szerepük volt a Szigetnek nemcsak ezen a pontján „tettenérhetõ" iparmûvészetiseknek: terveztek sötétben is élvezhetõ, mókás darabokból álló hangulatos lampionsort, színpadi díszletet, õk forgatták és vágták a naponta jelentkezõ Sziget Híradót, de többek között – igaz, hogy már végzett – iparmûvészetisek is találhatóak a Cinetrip buli-helyszínét létrehozó Medence Csoport tagjai között.

Mozgó Ház Társulás: Beckett-dalok fotó: Szabó Benke Róbert

De ne feledkezzünk meg a többi mûvészeti ágról sem: kimondottan színvonalas válogatásban követték egymást a Színház- és Táncsátor fedett és szabadtéri színpadán az elõadások. Az Egy faun délutánjára (Bozsik Yvette Társulat) már kicsit késve is képtelenség volt fölaraszolni a domboldalt beborító nézõsereg közé, de a Picaro Társulat (A sehova kapuja), valamint a Civil Negyed (Graffiti Orpheus) egészen kitûnõ elõadásaira is jócskán akadt nézõ. A komoly(abb) zenék iránt érdeklõdõknek egy különleges csemegét is szántak: a Szigeten volt Peter Maxwell Davies Rescurrection (Feltámadás) címû operájának magyarországi õsbemutatója. Az eklektikus, összetett zenei világú elõadást Kovalik Balázs rendezte. Aki elmulasztotta, a Budapesti Õszi Fesztiválon pótolhatja.

Ennek az összmûvészeti környzetenek igazán megfelelõ hátteréül, de pörgéstõl telítõdve lassúlásra vágyódók számára is pihenõhelyül szolgált a Komolyzenei sátor vagy Cökxpon Ambient sátorkert. Az egyikben mondjuk Frank Zappa szimfonikus próbálkozásait, míg a másikban a dub pulzálását hallgatva lehetett heverészni, chill-outolni vagy éppen egy kissé odébb a Csiga Teaházban valami tejes-szegfûszeges teát szopogatni.

Király Tamás – Prokob Krisztián: Area II., Magic Mirror sátor fotó: Szabó Benke Róbert

Új színfolt volt a programkínálatban a divatbemutatók megjelenése, ami nyilván a Magic Mirror sátor belépésének is köszönhetõ. Persze itt nem valamiféle szokvány divatbemutatókra kell gondolni, hanem sokkal inkább valahol a színház és a képzõmûvészet határterületein kalandozó, performansz-szerû rendezvényekre. Különösen igaz volt ez a Király Tamás – Prokob Krisztián interaktívnak hirdetett fashion show-jára. A fekete-arany-ezüst öltözékû modellek több méteres aranyfólia paravánt hordozva vonultak végig a Szigeten. A menet a Magic Mirror sátor elõtti gyepen állapodott meg. A modellek a körré zárult paraván rejtekében várakoztak fekete dobosok társaságában. A fényes, aranyló díszlet és a fergetes dobszó felcsigázta a bámészkodók kiváncsiságát, egyre többen szökdöstek a paravánkörbe. A foglyul ejtett nézõk alaposan megszemlélhették az aranyos és ezüstös lemezekbõl, decens kis fekete szõrmedarabokból, aranyozott colstokokból vagy éppen megkövült ezüst-polipból megalkotott, egyszerre archaikus és cyber kreációkat. A show éjszaka a Magic Mirror sátorban felszabadult kellék-pusztításban végzõdött. Szabó Benke Róbert – ugyancsak ezen a helyszínen megrendezett – bemutatója mindehhez képest egy lehelettel szokványosabbnak tûnt. Ugyanakkor hangsúlyosan eklektikus és ironikus, az androgünitásra, „eastern" designra és nem utolsó sorban a résztvevõk jellemére, habitusára építõ show-ja és öltözékei, Madonna zenéjével a háttérben összefogottabb, átgondoltabb produkció érzetét keltették.

A Magic Mirror sátor nem csak a divatbemutatókkal rukkolt ki, egyébként is az itteni mûsor tûnt az egyik legjobban összeállítottnak és megszervezettnek a Szigeten. (A Sziget kezdetét megelõzõ, homofób sajtóvita itt éreztette legjobban a hatását: ezen a helyszínen nappal a MÁSság különféle aspektusaival foglalkozó beszélgetéseket tartottak.) A többi sátorhoz, színpadhoz képest intim kávéházi kabaréhangulat fogadta az ide betérõket. Tulajdonképpen nem is egy sátor volt ez, hanem egy sokszögletû, falapokból és gerendákból összeállított építmény körben bokszokkal, középen tánctérrel, Különleges hangulatát nappal a festett üvegablakokon beszûrõdõ fény adta, éjjel pedig igazi, békebeli, tükörlapocskákkal kirakott, forgó gömb szórta a fényét az alant táncolókra. A frivol épülethez illõ volt a zenei kínálat is (Madam Kio, Carol Cass, Csodálatos mandarinok stb), amit estérõl estére sokan honoráltak. Ebbe még a Tiger Lillies kissé ellentmondásosra sikeredett szereplése is belefért. Jópáran akadtak, akik egy a Trafóban régebben fellépett kanadai mozgásszínházi társulat elõadásáról emlékeztek az ott felhasznált dalaikra és élõben is kíváncsiak voltak az angol együttesre. Egyszerre szentimentális és groteszk, valahol a kocsmazene, a kuplék és sanzonok világából táplálkozó provokatív „cirkuszi" dalokból álló mûsorukat azonban hamarosan félbehagyták, a kissé hisztisnek tûnõ kontratenor énekes – talán egy beszóláson – megsértõdött, s így néhány szám után az egész zenekar a legkevésbé sem angolosan távozott a pódiumról. Kár.

Kutyaházárverés, Szurcsik József © képmutató.hu

A Magic Mirror dekoratív építménye a Szigetnek azon a részén állt, ahol az egész fesztivál vizuálisan legizgalmasabb és leglátványosabb – és ugyankkor az egyik legjobb partyzenét szolgáltató – építménye, a Cinetrip Labiritmus is található volt. A már említett Medence Csoport egymásra helyezett szalmabálákkal körülkerített sokszögû tánctere kombinálódott, a falaira kivetített általuk és a Cinetripesek által összevágott, bejátszott, videókkal, helyben manipulált jelenidejû party és egzotikus – indiai, jávai – táncfelvételekkel, világítási effektusokkal. Minderre jól rá lehetett látni a szalma-sokszög egyik oldalához illesztett bambusz-vászon labirintus közepébe helyezett torony tetejérõl, miközben az egész építményt a reflektorok elé helyezett, színezett üveglapokkal festményszerûen világították meg.

A tavalyi újítás, a Party Aréna – amely most más formájú építménybe költözött –, és a Tilos cirkuszi sátra szintén a közelben helyezkedett el. Úgy tûnik, hogy ezen a részen most formálódik a party-kultúra színtere, de optimális kialakulásához nyilván ugyanúgy kell egy-két év, mint a már említett két, mostanára már kiformálódott központnak a Sziget ellentétes végein.

A világzenei szigetvég felé kalandozva ennek a területnek a közelében bukkanhattunk rá a Zanzibár Colors közös sátorra is, ahol az érdeklõdõ kedvére lapozgathatott az egyes lapszámokban, megnézhette Gróf Balázs képregénykiállítását, vagy ha szerencséje volt, éppúgy belebotolhatott egy capoeira bemutatóba mint Ruttkay Bori retro-bárzenéjébe (a billentyûknél ifj. Vázsonyi János).

Világzene

A Sziget hátsó, másik nyugalmasabb végén egyre inkább körvonalazódni látszik egy kisebb, de igen színvonalas világzenei-fesztivál a monstre sziget-rendezvény kebelén belül. Talán meggondolandó lenne végképp leválasztani a Pepsi Sziget köldökzsinórjáról, s egy kisebb nézõszámú, de hûséges és nagyobb korosztályi merítést ígérõ közönségre támaszkodva elõrendezvényként mûködtetni.

Igazán bõséges volt az idén a latin-amerikai zenei kínálat: a Puerto Rico-i származású Jimmy Bosch salsája például sokak számára az egyik legnagyobb koncertélményt jelentette. A kubai Buena Vista Social Club énekesnõje, Omara Portuondo ezúttal saját zenekarával lépett fel, maximálisan profi, kissé túlfinomult produkciójuk egy garden party hangulatát keltette. Ezzel szemben a Kolumbiából érkezett Toto La Momposina – aki sosem felejtette el finoman hangsúlyozni a kolumbia eredet elõbbrevalóságát mondjuk a kubaival szemben – az egyik legautentikusabbnak tûnõ zenével rukkolt elõ. Lendületes, vérbõ – a koncert nagyobbik felében szinte csak dobokkal kísért – mûsorában afrikai-indián-spanyol gyökerekbõl táplálkozó, eredeti népi dalokkal és táncokkal kápráztatta el hallgatóságát, igazi fiestát varázsolt a színpadra és környékére.

Afrikát a gambiai Ifang Bondi (jelentése: Légy önmagad!) és a mali Habib Koite képviselte. Az elõbbi õsi és modern hangszereket egyaránt használó, nem igazán karakteresre sikeredett afrikai popzenét játszott, az utóbbi nagy mesterségbeli tudással elõadott, lelassultabb, révetegebb, magába szippantós zenéje kitûnõen illett a Szigeten is megtapasztalt hõséghez.

Az egyik legnagyobb sikerû, igazi elszállós-táncolós koncertet az algériai rai egyik királya, a már jó ideje Franciaországban élõ Khaled adta, dalait (ld.: Aisha) a közönség, fõként a testületileg jelenlévõ francia kolónia kívülrõl fújta. Francia zenekar egyébként több is megfordult a Szigeten. Mediterrán, arab és cigány hatásokat tükrözõ zenéjükben különbözõ arányban keveredett a rock, a punk a francia sanzonhagyományokkal, modern tánczenékkel. A Nagyszínpadon zúzott a Noir Désir, de végül oda keveredett a Zenzile is. A Világzenei Színpadon a dél-francia Lo'Jo líraibb, arabos, multi-kulti zenéjére, a Wanted Színpadon pedig a Les Hurlements d'Leo punkos lendületû bulijára pöröghetett a frankofón irányultságú hallgatóság.

A cigány zene, fõként annak balkáni ága kimeríthetetlen forrásnak tûnik. Talán ebbõl volt a legnagyobb felhozatal, bár a régebben Musafir néven megismert, radjastani Maharaja révén az ottani hindu és muzulmán, szakrális és profán hagyományokat õrzõ zenébõl, és a helyi táncokból is ízelítõt kaptunk. A már jól ismert Boban Markovic Orkestar a szokásos elsöprõ balkáni lendülettel támadt, de nem maradt el mögöttük a Fanfare Savale, a Wertetics Orkestar vagy a Besh o droM sem. Itt húzta a Taraf de Haidouks is, és végre elérkezett hozzánk a mûfaj egyik sztárja, a macedóniai Esma Redzepova is. Ennek a fajta muzsikának volt valamiféle punkos – amolyan No Smokingos – interpretációja a Wanted színpadán a hálás anyanyelvi rajongótábor elõtt kék mûtõsruhában tomboló román Spitalul de Urgenta (Baleseti Kórház) zenéje, de mellékszálakon ide kapcsolható a Klezmatics kitûnõ trombitásának nem kevésbé magával ragadó zenét játszó, válogatott rezesbandája, a Frank London's Klezmer Brass Allstars is.

Észak „csillagai" is felvonultak: a Nagyszínpadon a Leningrad Cowboys, a világzenein pedig honfitársnõik, a Värttinä. Múlt év óta teljesen kihamvasodott a finnugor kvartett: négy „szõke nõ" a deszkákon, de még milyenek! Szokás szerint megint teljesen belakták, betáncolták, beénekelték a színpadot, többszólamú kórusok, felelgetõs dal-párbeszédek, szólók váltogatták egymást. Latinos volt a lendület és kitûnõek a háttérzenészek. Talán csak egy leheletnyivel voltak halványabbak mint a múlt évben, de ez szinte teljesen érzékelhetetlenné vált a fergetegesen felpörgetett ráadásban.

A svéd Garmarna elõször szerepelt a Szigeten, rockos etnozenéjük, amelyet néhol latin szöveggel, középkori hangulatokkal kevertek, énekesnõjük átütõerejû hangjával párosítva a néhai Dead can dance-t idézte fel.

Egészen egyedi elõadója volt a fesztiválnak Albert Kuvezin együttese a Szibériából érkezett Yat-Kha.
A tuvai torokénekes, legmélyebb regiszterekben zengedeztetett sámán-hangjai népi hangszerek és rockos kíséret közé ágyazva, igazán eredeti, még a Vágtázó Halottkémek által is megirigyelhetõ mûködõképes, hatásos egyveleget alkotott.

Medence csoport: Cinetrip Labirintus fotó: Szabó Benke Róbert	Albert Kuvazin (Yat-Kha) fotó: Szabó Benke Róbert

Mainstream

A már többször említett két kellemes-karakteres végpont között terült el az igazi, a „klasszikus", porlepte, zajos, zsúfolt Sziget. Az egyik helyszínrõl a másikra hömpölygõ tömegek. Az árusok kínálatát vizsgálgató tömegek. A civil szervezetek iránt érdeklõdõ tömegek. A vizifocizásra váró tömegek. Az ételért-italért sorban álló tömegek. A Nagyszínpad koncertjét hallgató tömegek. Talán csak a sátor lett itt kevesebb... Helyükre mozi, extrém park, „pöttyözõ", küzdõrét, játszóház, bungee jumping stb. került. A vurstli jelleget erõsítendõ jelen vannak a szórakoztatás hagyományosabb formái is, mint pl. a körhinta és a céllövölde.

Õszintén szólva, az idén mintha kissé szerényebbre sikerült volna a Nagyszínpadra fõattrakcióknak szánt zenés produkciók színvonala. Ráadásul kimondottan „éjszakai zenét" játszó zenekarok kényszerültek a tomboló kánikulában játszani, a sávos szerkesztés eredményeképpen pedig – egy magyar- egy külföldi váltógazdálkodás mindig ugyanabban az idõbeosztásban – egészen furcsa párosítások alakultak ki.

Akiket igazából semennyire se zavartak a körülmények, azok a Fun-Da-Mental tagjai voltak, elképesztõ dinamikájú, etno-betétekkel és hagmintákkal sûrített, agitprop szövegekkel súlyosbított, enrgiakisüléses mûsort nyomtak le.

A magyarok közül a szokásos színvonalát hozta a Kispál és a Borz, vagy a Sub Bass Monster. Bár ez vita tárgyát képezheti, de talán az egyik legjobb szigeti buliját vezette elõ az Anima Sound System. Egészen kitûnõ volt a Másfél – még a Robi névre hallgató szippantókocsi tréfás kedvû sofõrjét is ritmusos kormánytekerésre késztették némi kis mozgást víve ezzel a széleken álldogáló tömegbe – az új amerikai zenekarával fellépõ Menyhárt Jenõnek viszont nem jött be a Nagyszínpad. Õ azonban késõbb egy igazi teltházas bulival vigasztalódott a Bahia színpadán. Bár nem itt szerepeltek, de azért ha már magyar zenekarokról van szó, ide kívánkozik az Est Színpadon fellépõ Thaifun instrumentalis dance-rockot játszó meglepetéscsapata is.

Nem alkotott túlzottan emlékezeteset Eagle-Eye Cherry vagy az ír Ash, s a sztárzenekarok közül a Freestylers a programfüzet kecsegtetõ beharangozásával szemben egyáltalán nem tûnt a tavaly szereplõ Apollo 440 megfelelõ idei pótlékának.

A Faithless mellett talán a Morcheeba-t övezte a legnagyobb várakozás. De mégis csalódás volt: mintha egy vizuális effektekkel tökéletesen megtámogatott minõségi CD-t hallgatott volna az ember, az új számokban pedig még az egyébként az énekesnõ hangjába genetikailag kódolt sejtelmes hangulatnak is nyoma veszett. Igaz hogy „tánczenébb" a végeredmény, de egyben szárazabb is, kevésbé fog meg. Lehet, hogy korai volt a továbbállás, de a Khaled féle ezeregyéjszaka meséi kárpótoltak.

A végére maradt a Placebo. Az indítás itt is egy Faithless-Morcheeba mennyiségû tömeg volt, amelyet azután kissé megrostált a sötét tónusú, korántsem mindig életigenlõ, hol apokaliptikus, hol balladisztikus hangvételû zene. Lehet foglalkozni a svéd basszusgitáros helyes kis piros ruhájával, az énekes Brian Molko androgün természetével, az együttes ilyen-olyan irányultságával, de a lényeg az, hogy ez a zene izig-vérig mai, felkavaró és mély. Ennek a koncertnek a fényében néhány korábbi zenekari megmozdulás bizony csak a felszín szolíd karcolgatásának tûnt. Ez a végig elképesztõ lendülettel és hangerõvel elõvezetett másfél óra volt az egyik csúcsa az idei Szigetnek.